Oláh András: Valami itt maradt és más versek

valami itt maradt

testvéreit temettük – az ikreket –
három hét különbséggel mentek el
földcsuszamlást okozva
a sírhantok között
különcködést szül a ritmustalanság
kútmélyből kattognak a szavak
a hasznavehetetlen idő szétszakadt
türelmetlen a fájdalom
s az ürességet nehéz elviselni
ha nincs új esély
– nekik pedig itt maradt mindenük

gátjaink

rémesen idegesítő volt: orrhangon beszélt
elharapta a szavakat és folyton nyavalygott
s a legváratlanabb pillanatokban
bukkant fel bevásárlóközpontban sörkertben
hírlapárusnál parkolóban
utoljára a Kraszna-hídnál találkoztatok
épp a székely hadosztály emlékére
emelt faragott kapukról meséltél
vendégeidnek amikor kopott biciklijével
a töltésről leereszkedett
legkevésbé sem érdekelte
hogy előadást tartasz
kezet fogott mindenkivel
s nem mulasztotta el hangsúlyozni
hogy együtt katonáskodott a híres
színésszel akivel egyszer még szerepet is cseréltek
amikor azt háromnapi zárkára ítélték
valami függelemsértés miatt
közös fényképet kotort elő a tárcájából
s mutogatta a körülötte állóknak
hangjának furcsa zenéje
hálót eresztett közétek
végül vad köhögési roham fojtotta el a szót
bicsakló mozdulattal búcsút intett
– azóta már kiért a fényre
sírhelye nincs… egy megszaggatott legenda
maradt utána az egyetlen kincs

hol leszünk

nem köt hozzád semmi – idegen vagyok –
az idő rám is csak gennyes sebet rakott

azt mondják otthonra vágyik minden halott
álmos fényben lyukas múltunkat foltozod

töprenghetsz: halálom után holnap hol leszek[1]
s hogy mutat majd rajtam kivénhedt jelmezed

elhalt sejtjeink után nyomoz az őszi szél
egy másik lét hamis kódrendszeréről mesél

szabadságot kapott de holnap is lemegy a nap
állsz egy kihordott másik világ előtt mint a vak

ismerős szerkezet

halk szavak simogatnak – ismerős szerkezet –
előbb csak megágyaz a léleknek a test
csókokba fulladó suttogás perzselő
tenyér a melleken a combokon
karokba hajló indulat ösztönös védelem
ellenállás – vagy annak látszata – a vágyak
korbácsolása megadásba hajló öröm
visszanyelt könnyek mögött parázsló
érzékiség… lüktet a szív a test
nyüszítő birkózásba kezd
ez a működés kényszere
az illeszkedés a visszapillantás gesztusa
bordák mögé gyúrt fuldokló öröm
agresszív összekapaszkodás és szédület
mely után megpihen a szív a lélek és a test

[1] Bogdán László: A másik én