Csak így
Előtte egy méretes farönk.
Ujjával simítja az évgyűrűk ívét,
akár szépen hegedt sebhelyeket.
Mintha egykorúak lennének,
s ez a felismerés bizsereg
az ujjbegyén – vagy csak egy szálka.
A szobrászok szokták mondani,
hogy a műalkotás mindvégig
ott volt az anyagban.
Érzi, az ő lényege is
ott rejtőzik valahol.
Nekilát. A buzgóság vörös
ceruzával satírozza arcát.
Hullik a forgács, pereg le
a felesleg, hogy börtönéből
előkerülhessen ennek
az egésznek az értelme.
Kéjes borzongással söpri le
öléből a háncstörmeléket, s
reszkető örömmel tartja maga
előtt a rönk rejtekéből kifaragott
művet. S e versnek nem tétje,
hogy ez az alkotás egy
mívesen megmunkált
szobor, egy egyszerű,
aprócska vitrindísz vagy akár
egy fogpiszkáló. Kifaragta.
És így boldog. Csak így lehet.
Kovácsműhely
A történelemkönyvet lapozva
láthatjuk, hogy súlyos
korokban fogantak a nagy
tettek, s e tettek vajúdták a
hozzájuk méltó hősöket, amíg
minket csak az alkalom szült.
Bármennyire is nemes a
szándékunk ebben a kovács-
műhelynyi térben, amíg egy
forró lélegzetvétellel tüdőnkben
a mával babrálnak ujjaink, mert
általunk csupán múlttá lesz
a jelen, hisz nincs meg bennünk
az az elemi képesség, hogy
történelemmé kovácsoljuk.
Mit kovácsoljuk? Rendesen
még beverni sem tudjuk azt
a bizonyos patkószeget.
Kutyaiskola
„Szeretné harmonikusabbá
tenni négylábú kedvencével
a kapcsolatát? Problémamentesen
akar együtt élni vele, vagy csak
szeretné, ha engedelmesebb lenne?
Ne habozzon! Kutyaiskolánkban
magasan képzett szakemberek
várják önt és leghűségesebb társát,
hogy egy intenzív tanfolyam
keretében minél hamarabb
megvalósíthassa elképzeléseit.”
Elkezdtük hát. Könnyebben ment,
mint ahogy gondoltam. Rövid időn
belül megtanulta, hogy minél
gyorsabban teljesíti azt, amit
kérek tőle, annál hamarabb
kaparinthatja meg a jutalom-
falatot. Az ő szemszögéből ez
kedvező ár-érték arány, igazán
vállalható, minimális veszteség-
realizálással – bár ez a gazdasági
gondolkodás távol áll a fajtától.
Aztán lassan el-elmaradt a
jutalmazás, a kérés hanghordozása
paranccsá szálkásodott, de az
ellenvetés nélküli engedelmesség
maradt megszokásból.
… csak a fene nagy harmonikus együtt-
élésben néha szégyellem magam.
Lebegés
Lebegek a víz felszínén, s
hirtelen eszembe jut, hogy
hány állat nevével illettek
már bő negyven évem alatt.
Lebegek a víz felszínén, és
épp bennem szunnyad egy
éhes farkas, egy ravasz róka,
egy kíváncsi maki, egy folyton
rágódó könyvmoly, egy kutya,
amelyik ugat, de nem harap -
olyan vagyok, mint Noé bárkája.
Lebegek a víz felszínén, és
még most is fáj bennem
egy makacs ökör, egy ostoba
szamár, egy gyáva nyúl, egy
lusta lajhár, egy bamba birka,
egy izzadt testű öszvér, vagy
egy strucc, fejjel a homokban…
Egy laza szerkezetű, fiatal hajó
könnyen elsüllyedhet, magával
rántva a kihalás hullámsírjába
a gerincesek törzsét, de én
már lebegek a víz felszínén,
átszenvedtem tengeri viharokat,
és tán van még elég időm, hogy
valahogy átérjek a túlsó partra.
Noénak 950 év jutott. Vajon
hányszor kapott léket, mielőtt
a bárkája szárazföldet ért?
Látlelet
A felületesség látlelete mindig hamis;
csupán egy kékeszöld elszíneződés...
Igazából emberi kezek alkotta
illegális víztározó, amelyet már
benőtt a fájdalom hínárja, és
ránézésre is bűzlik a poshadt víztől – a
természet ártatlansága meglékelve.
A felületesség látlelete mindig hamis;
gyorsan orvosolható, nyoma sem marad...
Embertelen kezek mélyítették, az emberi,
jobbító szándék betemeti, de az elhallgatás
karjai átnyúlnak minden halmon. Bár az
üreget kitölti a föld, de akkor is ott marad,
a tudat mögött kráterként tátong az emléke.
A felületesség látlelete mindig hamis.
Ránézésre nem, csak hunyt szemmel látható.
