Schwalm Zoltán: Három vers a 90 éve elhunyt Krúdy Gyulához

1
Krúdy-puzzle

A magyar írók már kihaltak.
Én vagyok talán az utolsó.
A nevem: Krúdy.
A nevem: Krúdy.

Más világ volt. Igyunk, uraim,
Isten éltesse Virághegyit!
A nevem: Krúdy.
A nevem: Krúdy.

A kebleket nem feszélyezte fűző,
A kezeken puha, barna kesztyűk.
A nevem: Szindbád.
Esetleg: Krúdy.

Wittkó sarkantyúja elmaradt a táncban.
Kedves, emlékszel-e a vén toronyszobára?
A nevem: Szindbád.
Esetleg: Krúdy.

S a lovacskák hegynek vonták a rozoga hintót
a romba dőlt kastély (…) mint az örök enyészet…
tilosban járó menyecskék rejtve.
Muzsika, dal, színház, ejnye!

Hosszúlépés, kártya, korty boldogság,
bárban hagyott csészealjak, cinkos kis fruskák,
fogadók, fogadósnék, Mimi, Cecil, Blanka,
H. Galamb Irma, kissé kitakarva.
Ifjú szívemet, kérem, fogadja kegyelmesen!
Nézze el nekem, hogy a Hársfában, szerelmesen,
elveszítettem a fejem…

Hiszen Én vagyok talán az utolsó,
ki a zongora fedelét becsapta,
Én vagyok talán az utolsó,
ki az esperest itatta,
Én vagyok talán az utolsó,
aki látott ébren is elég álmot,
Én vagyok talán az utolsó,
aki megértett minden svihákot.

Én vagyok talán az utolsó,
Én vagyok talán az utolsó.
Rozoga hintók utasa,
Az utolsó magyar író.
A nevem: Krúdy!

2
Szindbád-dal

A vígasságok teljéből indult az utazó,
az ég kupolája madárszárnyat vont fölé,
magány várta és egy csörgedező forrás,
úgy érezte, ő sem más, csak szerencsétlen flótás,
aki elveszett, kit árbóckosarából kiejtett a remény,
(aki) volt gazdag, és volt szegény.

A vígasságok teljéből indult az utazó,
az ég kupolája madárszárnyat vont fölé,
látott halált, születést, szerelmet, gyilkosságot,
hajókat, vonatot, kastélyt, udvarházat,
hámfára akasztott istrángot, veszett ebet,
félálomban kattogó vasúti kerekeket.

A vígasságok teljéből indult az utazó,
a legjobb borból ivott, máskor lőre várta,
ölelt asszonyt, csókolt gyereklányt,
szemlélt végtelenbe vesző földöntúli tájat,
volt gazdag, és volt szegény,
legény a gáton, ma: öreglegény.

A vígasságok teljéből indult az utazó,
az ég kupolája madárszárnyat vont fölé,
látott akácos kisvárost, pénzéhes kalmárt,
volt gazdag, és volt szegény,
gyakran szeretett, néha csak remélt,
volt gazdag, és volt szegény.

A vígasságok teljéből indult az utazó,
az ég kupolája madárszárnyat vont fölé,
magány várta és egy csörgedező forrás,
hegyek sorakoztak; lakatlan szigetre is tévedt,
ahol tengervízzel locsolt mindent,
mi sajgott a múltban, de még most is éget!

A vígasságok teljéből indult Szindbád,
(aki) volt gazdag, és volt szegény,
gyakran szeretett, néha csak remélt,
volt gazdag, volt szegény,
volt gazdag, volt szegény,
az ég kupolája madárszárnyat vont fölé.

3
Utóirat (Utazás éjjel)

A kopár gallyak között csöndesen álldogáltak
                                              a havas sírkövek,
de Szindbádot és a telegráfista kisasszonyt ez
                                           nem tartotta vissza,
hogy hosszú, forró csókot váltsanak:
az örökkévalóval.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)