Szabó Fanni: Paraszomnia (részletek)

A világnak ha vége van

„Fém-hullámhegyek
elől futott az utca kőmederben,
futottak a puha testek fém és kő között”
Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton éjszakája

A világnak ha vége van,
fémek fénye táncol reggel
a nap helyett, ezüstszürkén
csillámlik a kőmeder.
Az arcokon puha testek.
Egymás felett, egymás alatt
hegyekként a bonthatatlan
egység zárva tartja őket.

A ráncokba ágyazódott
kosztól, portól kövesedett
arcuk álarc lett az éjjel,
áttetsző füst körülöttük.
A világnak ha vége van,
maszkot cserél élő holttal,
fém- és kőtest együtt táncol,
karccal egymást alakítja.

Körtánc
Addig térdelek előtte,
amíg úgy nem szeret,
szőnyegbe tekeri magát,
elmúlik a lángok ölelése.

Sokan ordítják nevem az éjszakába,
amikor nem figyelek rájuk,
körbetáncolják a testem.
Dinasztiák haltak ki,
mert nem ismerték a szerelmet,
kardba dőlést egy póktenyészet közepén.

Mert nem tudták,
úgy kell előre nézni, mintha az írisz
vonulatait követnéd szemében.
Alkarján alászállnak a folyók,
hordalékként velük utazhatsz.

Köddel borított királyságom,
bennem élők pogány imája
acélból maszkot varázsol rám.

Körtáncot járok
magammal körülöttetek.

Ismétlődő hatalom

„Lenyűgöző volt, ahogy nézni tudott.
Ha akart,
kiirtott minden fát a közeléből
és kósza népekkel táncoltatta körül azt az egyet,
amelyet könyörületből mégis meghagyott.”
Csoóri Sándor: Sose volt a világban akkora csönd

az értől az óceánig számoljuk a méter hosszát,
hogy mikor, mikor hullámlám egymásba vissza –
visszavonjuk a visszavonhatatlant
minden hatatlan hatalmat
hatástalanít lanít lomtalanít,
megtanít az Isten a tisztátalanra,
hogy mikor, mikor hullámlám egymásba vissza
visszakerült, meg-megőrült
és tort ült felettem,
benne lettem érben tengerjed,
ha szegény vénám én ám
körültáncoltatámtám
kósza népekkel, mert kell azt az egyet,
azt az egyet megbocsátani,
amit nem lehet magunkkal
unkkal unással unásig ismételni.

Önteremtő
Azon az éjjelen róla álmodott a postás,
a kalóz, a mérnök, a költő, és róluk
álmodott az anyja, ez a homályos tudás
birodalma, amin csak ő uralkodik.

Álmaikban üzent, megfogant a majd
megfogható, a világ határain túlról jön
közéjük, hogy honnan, el nem mondható.

Négy tengeren, öt erdőn át haladt,
kaktusz vágta bőrét, sebeit sós víz húzta össze,
kopoltyúja nőtt, megtollasodott.

Amikor a határokon belülre érkezett, bujdosott,
fák törzseihez kuporodott, sziklák oldalánál
dörgölte le magáról furcsaságait.

Kilenc hónap múlva megérkezett, minden sápadt,
falfehér volt a cél helyén, véres karok
nyúltak felé, hogy elragadják,

így jobbnak látta, hogy visszamenjen,
a hovatartozás lényegi, ködfelhőbe
kúszott, a múlt leple majd elnyeli.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)