Szarka Tamás: Barcaróla

Néha még hiányzol. Még.
De nem mindig. Mindig nem.

Ha épp felszállok a földről
lelkiségem sokszorozva,
emelkedek hűha! Hűha!
még följebb, – a villamosra!

akkor talán éppen nem.

De ha város minden álmát
sejteti, hogy majd zuhanna,
hasonlít rád épp valaki,
vagy csak ismerős a hangja,

akkor igen. Úgy igen.

Beülök egy babkávéra,
letenni a köveket
egy percre, egy bámulósra,
könnyű délelőtti szóra,

akkor talán éppen nem.

De ha már iszom az epe-
méregfekete keserűt,
– merénylet a rádióba’:
a cukor egy Barcaróla,

akkor igen. Úgy igen.
Néha még hiányzol. Még.
De nem mindig. Mindig nem.

Úgy felgyújtanék magamban
annyi évet, tán megoldja
benn didergő halhatatlan,
hogy ne fázzon: Tánc a hóba’.

Akkor talán éppen nem.

De ha már ropognak-égnek
koszos hónapok, s az ének
máglya-időkön kihordva
a szívemen átkozódna…

Akkor igen. Úgy igen.

Ha megválnék a véremtől,
őrülttől jól eltanulva,
repülhetnék át egy másik,
egy csinosabb korszomorba,

akkor talán éppen nem.

Csak ha már folyik és folyik
erem gyönyörű pirossa,
s megjönnek irígy ostobák,
s mind sebemet lafatyolja,

akkor igen. Úgy igen.

Néha még hiányzol. Néha.
De nem mindig. Mindig nem.
Ha vértelen, megriadt arccal
bemegyek a hivatalba,
hogy pár fényes, kényességes
semmiségem megadózza,

akkor talán éppen nem.

De ha benn az irodába’
kosztüm ülve és a körme
a hajába beröpülve.
Szájában koccan cukorka...

Akkor igen. Úgy igen.

Hogyha ordít határidő.
Már-már éppen belém rúgna.
A gyomrom már szorul, hogy a
naptár, dátum, sőt az óra!

Akkor talán éppen nem.

De ha nem, akkor igen.

Beteg múltamat hiába
gyógyitaná jövő csókja,
bölcset vakargató jelen
azt a csókot nem akarja!

Hogy vérré ne váljon végre!
Jó szikra ne szálljon szélbe!
Nehogy az a rongyhalál majd
minket csodálhasson érte!

S ha megint időt szülne tér!

S úgy, hogy erő fölsikoltna!
Megint jönne új világ!
Megint lehetnék bolondja,
s neked megint hű kutyád.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)