Szegedi Kovács György: Versek

2020. június 24., 15:27
Tenk László: Az elfelejtett szeglet (olaj, tempera, farostlemez, 130 × 90 cm, 2015)
Hallgatásod

 

Hallgatásod torkon ragad.
Legalább én szóljak
pár keresetlent.
A térdem sajog,
párnán nem illő
keresni Színed.
Gyászveretes dadogásom
nekem fáj.
Felelnék már meg
legalább önmagamnak.

 

Anyajegy

 

A nagy barna
jobb lábadon,
mert anyád nyomdokain jársz,
meg amikor megszülettél,
a Magasságosnak ajánlott.
Ez itt a társad.
Ezek gyermekeid, unokáid,
kicsik, nagyok,
barnák és pirosak.
Csillagjegyek,
csillagképek,
angyalok jelei,
titkosírásai,
léted hieroglifái.
Ezek öregedő felmenőid;
(csak a léleknek fáj,
ha maguktól leválnak).
Ez a seszínű meg…
amikor az Örökkévaló
visszavesz
magához.
magához.

 

Macskám

 

Macskám már
megint kepeszt.
Két lábra áll,
térdemre támaszkodik.
Elég volt!
Nem veszlek föl.
Úgysem tudsz
felvidítani.
Elnézően visszanéz rám; pedig
ebben a cudar világban
jó, ha a magányhoz
odadörgölőzhet a remény.

 

Öreg

 

Először a vezetés lehetőségétől
fosztottuk meg: se elsőbbség adás,
se piros lámpa. De nem ment tovább
az együtt ebédelés sem;
szürcsölés, mellé nyelés, köhögés.
Vegye már ki a kezéből valaki,
miért kell mindent babrálni,
piszkálni, elrontani.

Tönkretenni a végtelent?
Aminek ő is része volt?
Megalkotta a mindenséget, és most
gyerek lett.
Aki kijelentéseket vett
az örök bölcsességtől,
most újra gügyög.
Végül már azt sem.

Egyikünk azt mondja,
hallja, amit énekelünk,
mások szerint
nem hallja.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 20-i számában.)