Szemadám György: Limanovo – 1915 (olaj, fémlemez, farost, 80 × 52 cm) – Fotó: Haris László
Részletek a Liberté 1956 című műből
74. jelenet
KATINKA:
Pali bácsi, az igaz-e, hogy a pilóták a szíveikkel látnak?
MALÉTER:
Szíveikkel? Azt hiszem, nekik is csak egy van. Habár ki tudja...
BIBÓ:
És a sírásók? Szerinted ők mivel látnak?
MALÉTER:
Biztosan a sírköveken keresztül... a sírkövekkel látnak a jövőbe. De szerintem inkább a pilótákkal foglalkozzunk.
BIBÓ:
(dúdolva) A pilóták a szívgödrükkel látnak s e tartományban sok pilóta élt…
MALÉTER:
(dúdolva) Pilóta, költő-féle, látnok ki mást és mindig mást és mást remélt. Tényleg, Pista bácsi, szerinted hány magyar élt összesen az elmúlt ezerszáz évben? Százmillió? Százötven?
BIBÓ:
Jaj, mennyi év, hány ember-öltő...
MALÉTER:
Pilóta nép, pilóta költő.
80. jelenet
KATINKA:
Pali bácsi, mi leszel, ha nagy leszel?
MALÉTER:
Sírrepülő.
KATINKA:
Az milyen?
MALÉTER:
A sírrepülő nyakában messzelátók, felölti furnér ingét, kátránypapír kabátját, a sírrepülő testvérei a zsiráfok, struccok és elefántok...
KATINKA:
Miket beszélsz, Pali bácsi?
MALÉTER:
A sírrepülőket furnérral, kátránypapírral letakarva, mésszel leöntve, arccal lefelé temetik olyan elhagyatott sírokba, ahova az állatkerti elefántokat és zsiráfokat is. Aztán 33 év elteltével kihantolják és nagy tisztességgel rendesen is eltemetik őket, arccal fölfele.
KATINKA:
Még mesélj valamit a sírrepülőről.
MALÉTER:
Felölti összedrótozott ingét,
a sírrepülő függőleges
tartásban, fölemelt fejjel átrepül
a folyókon, földeken és éjszakákon,
összehúzott szemmel, mint a kivesző sasféleségek.
Birtokaira emlékszik, s a jövőbe néz.
Hallgat a szív, a gödör, a mész.
Alszik a látnok
és alszik az ékszerész.
Csak a sírrepülő repül az éjben,
hordozza súlyos hátizsákját,
és egyre több a felgyűlt kátrány
az öntudatban és a vérben.
Csontok, fogak és szemüvegszilánkok,
kátránypapír,
és mész a szemgödörben,
lyuk a zászlón,
lyukak a tegnapokban...
A sírrepülők
– Nagy! – Jelen.
– Maléter! – Jelen.
– Losonczy! – Jelen.
– Gimes! – Jelen.
– Szilágyi! – Jelen.
A sírrepülő a hevedereket
szorosra fűzi
magán, szárnyait megpróbálja,
próbálgatja, fölveszi
sötét
szemüvegét és sötét
szívét, nyakában messzelátók,
a tenger távoli
szívverését katéterekkel
puhatolja, hallgatja,
tapogatja,
a kérdésekre,
állampolgársága, nemzetisége,
foglalkozása,
a kérdésekre szótlanul
válaszol: sírrepülő.
Felölti furnér ingét,
kátránypapír kabátját,
a sírrepülő testvérei a zsiráfok, struccok és elefántok.
Felölti összedrótozott ingét,
a sírrepülő függőleges
tartásban, fölemelt fejjel átrepül
a folyókon, földön és éjszakákon,
összehúzott szemmel, mint a kivesző sasféleségek;
birtokaira emlékezik, s a jövőbe néz:
látja, amint Néró
fölgyújtja a már amúgy is égő Rómát.
A görcs, a szív, a gödör, a mész,
alszik a látnok s az ékszerész,
csak a sírrepülő repül az éjben,
hordozza súlyos hátizsákját,
míg csöndben egyre több a kátrány
az öntudatban és a vérben,
a nagyszőrösi temetőben
kisötétlenek a hó alól
kifehérlenek a föld alól
a zsiráfok, vízilovak és sírrepülők
ránk maradt ingóságai,
egész bonyolult örökségünk:
csontok, fogak és szemüvegszilánkok,
a kátránypapír,
a mész a szemgödörben,
a lyuk a zászlón,
s a lyukak a tegnapokban
és az elhalt ideg a fogban,
és az el nem halt ideg a kettős keresztben.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 1-i számában.)
