Xiong Haojiangnak
Amikor tavasszal a szőlő kivirágzik a hegyen, a pincék mélyén mozgolódás támad:
a bor – ahogy Nagyapám mondta – suttogni kezd a hordókban, suttog és átöltözik.
A szőlőpálinka is megfésülködik ilyenkor és gonddal csinosítja magát.
A diófák virágzásakor megreccsennek az öreg diófa bútorok.
Amikor ősszel délnek indulnak a vadludak, a házi libákat álmukban nyugtalanság fogja el.
Össze-összeverődnek ilyenkor a szárnyaik s a ketreceket rejtelmes gágogás tölti be.
Lombhulláskor az almáriumokban alvó szilvóriumok is megfordulnak álmukban, amikor a
szilvafák levelei megsárgulnak, majd szétszórja őket a holdfényben a szél.
A koporsóban, mely szülei bölcsőjéből készült, holdtöltekor érthetetlen nyelven magyarázni
kezd valamit a meggyilkolt gyermek.
Az évnek azon a napján, amikor megkoronázták a császárt, egymásra pillantanak a föld
alatt az agyaghadsereg katonái.
Amikor névtelen levelet kapok, aznap útra kelek. Hosszú utat kell megtennem, – de hiszen
elveszett testvérem vár rám egy kútnál. Hosszú út áll előttem, de tudom, hogy találkozni
fogunk.
(Ez a vers magyarul most jelenik meg először. De Yu Zemin fordításában már napvilágot látott a szerző Kínában kiadott kötetében.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 1-i számában)