Tőzsér Árpád: Mária Terézia a halálos ágyán (egykori nászágyukon) fekve mereng

Az idő valami mélységes mély kútban
méláz. Nem loccsan, ha a négy tornyá-
val lefelé fordított királyi vár képe be-
léhanyatlik. Feltornyozott hajamon a
korona a forrást éri. A történelem fölé
lengő kútostor végén itt favödör lóg,
benne csupaizom mének habzó pofá-
ja, a fogak strajfája mögött vad nyiho-
gás. A Duna vályújából harmincöte-
zer huszár itat. Harmincötezer daliás
férfi és lova, mert lásd, Ferencem, a
királyi trón akkor is csak férfiakban s
lovakban tud gondolkodni, ha nő ül
rajta. Pedig az anyagi világ polifóniá-
ját s változásait inkább a női test ismét-
li meg kicsiben, a férfi s a történelem
mindennek más, az anyagtól és az a-
nyáktól idegen jelentéseket ad. (De
lehet, hogy tévedek, olyan jó néha té-
vedni, s győzni hagyni az idegen je-
lentést.) Heliogabalus, római császár
anno, férfi létére, két vaginát nyitta-
tott magán orvosaival. Bár nyittattam
volna a meglévőhöz én is legalább
még egyet magamon, hogy teleszül-
hettem volna Európát daufineinkkel.
Rajtad, mindenben tudós Ferencem,
férjem, nem múlott volna, nem úgy,
mint a vőnkön, azon az ártányképű
franc Lajoson, aki a szerencsétlen An-
tóniánkat máig nem volt képes trónö-
rökössel szerencséltetni. Ezen az á-
gyon, amelyen most immár haldok-
lom, Jóistenem a megmondhatója (ki
életemben nő létemre királyi trónusra
ültetett), hogy oly eredményes szerel-
mi csatáink fő értelme mindig az ég-
től eredő hatalmunk (rendelés szerin-
ti) továbbadása volt, s nem a kéjelgés.
S hogy a lovakat szerettem?! De még
mennyire! Gyermekkoromban a latin
mellett a lovaglás volt a kedvenc tan-
tárgyam, és azóta sem szűnök meg
csodálni ezeket a hatalmas, szárnyat-
lan madarakat. Képeim közül is azok
a legkedvesebbek, amelyeken lovon
ülök: ott a lovak történelmi jelentősé-
ge leginkább nyilvánvaló. – Megyek
utánad, Ferencem, halottaskocsimat
tíz pár fekete mén fogja húzni. Téged
én gyászollak és híres érem- és ás-
ványgyűjteményed, engem elég, ha
az alattvalóim boldogulására szerzett
rendeleteim, és – lovaim megsiratnak.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)