MÁJUSI KÖNYÖRGÉS
Anyához, újra
Pünkösd volt. Te mentél. Hívtak.
Ott jobb lesz, mondhatták, nem tudom.
Mire az egészet elfogadtad és aláírtad,
már fordult az életem. Magamra, vakon
maradtam itt. Nem a te hibád, hagyom.
De kérlek, néha még pillants át rám,
azon a hatalmas, égi ablakon,
a féltés furcsa fényű fátylán.
Mert mint félrehúzhatatlan firhang,
felfed és leplez a magzatlét félhomálya.
A gyermekkor oltalma veled elillant.
Az Isten ágyaz meg éjszakára.
De félve nézem: fényfoltok a falakon,
fényminták futnak, függönyön által,
mintha magad varrnád fénykezeddel.
Pár éve perelek, vitatkozom a halállal.
Alkudozom vele: anyám megszűlt,
életet adott nekem, szemközt teveled,
és amíg még szívemnél vagyok:
érette, le kell hogy győzzelek!
Haza akartam menni, utánad eredni,
hogy ne fájjon, így elhagytam magam,
és azt hittem, az Isten is elhagyott
veled, hozzátéve gyakran: ha van!
Mint mikor nincs gyertya a házban,
hát körmömig égettem minden gyufát.
Most eltűnődöm, hogy megmaradtam,
de aki igaz, csak az jut át!
Vándorvers:
Valaki békét kever és old dalomban.
Nyugtalan szívem most mégis csöndesebb.
Te ott állsz egy másik, magasabb oltalomban,
és tudom, ahogy mindig, a dolgodat teszed.
Éjféli kávé
1.
Holdtölte van. Egy szerelem múlik éppen,
még sajog, még lüktet, és ahogy letéptem
a sebet, felvérzett kötése a tisztátalannak,
mintha nem akarna véget érni semmi,
mintha nem tudna nyugodni semmi sem,
megnyílt a múlt égtere, mint egy ablak,
ott kavargott, ugrált minden egyes kép,
mintha valaki bennem térdelne egyiken,
mintha magáért imádkozna az Isten,
nevetett fel bennem egy régi hang,
s mintha valaki pernyévé látná a lelkem,
csak hallottam: ilyenkor nem szabadna,
ahogy az ég alá kiléptem, holdtöltekor,
és lehullott magamról saját leplem!
2.
Beültem egy fél versre magamba.
Nem tudom hol, és hogy fogjak hozzá,
és egyáltalán mihez, vagy már minek,
pedig ott kell és ahhoz, ami fáj,
hogy már hiába van meg a szíved.
Ezeken tűnődtem az út hosszán,
s meglátva magányom, odatelepedtem,
ő már régóta úgyse szól hozzám,
balga hallgatag vagyunk mind a ketten.
3.
Valami benne is végleg összetörött.
A furcsa fényű füstfüggöny mögött
szürcsölte a gőzölgő, olcsó lét,
a tömény éji kortyok nyelését hallgatta,
régen elfeledve a természetes fényt,
halandókra hagyva sok kétes beszédet,
és képtelenséget. Rám se figyelt, ilyen alak,
én is csak befele, magamra, hogy téged
megírjalak, ahogyan ismét láttalak.
De ha meghallgatna, elmesélnélek neki.
Megértene. Nem tudunk már szeretni.
4.
Ültünk és üres lett az este teste,
mint a szavak, a versvázlat a kabátomban,
és amint a papír fölött áthajoltam,
világos a lét: határok hajlékony hajléka,
a bériszony magamtól, a tériszonyod
tőlem, de nem volt sehol egy létra
e mélységes magossághoz.
Nem tudtam, melyik találkozás az,
ami megáld, s melyik, ami megátkoz.
Láttam alakmásodat járni a holdban,
aki ugyanakkor én is voltam,
minha feltámadt volna minden halottam,
s a magányom is én, aki mellettem volt.
5.
Ebben a pillanatban figyelt és félni látott.
Néztem a benti, a leszakadó lángot,
vöröslöttek a rögtönzött színfalak.
Nem kérek semmit, se bocsánatot,
el se küldtelek, meg se hívtalak.
Te is kéretlenül jöttél akkor este,
és kérlelhetetlen is te mentél végül.
„Semmi szín alatt. Nem maradok!”, –
mondtad el egyetlen szó nélkül.
Nem segített semmi, nem fog a vers se.
Magányom ekkor már rám nézett,
vagy fordítva, én néztem rá, persze.
Fordult a tekintet és vele az éjvilág.
6.
Felemlegettem neki az egészet,
mint aki nem látja a tévedéstől a hibát,
hogy miért nem vitt magával téged,
ha menni és egyebekre volt még mersze,
rám csak néhány köztes éve, napja, perce!
Miért nem vitt emlékül, ahova poklani ment,
s én maradtam koplalni, amíg feléllek?
Szólni se tudott. Csak a szemei, csak azok
mondták, csak ők voltak ott tényleg!
Én addig őt sírni nem is láttam,
üvöltötték, hogy Ő szeretett nagyon,
olyan volt, mint te, a másod, a társad,
ezért nem tudott, nem bírta szeretni,
saját magát se, tőled. Itt abbahagyom.
7.
Erre nincs metafora, mert erre nincs bocsánat,
és nem lehet részvéted sem, amire ekkora
a fájdalom, hajszálerekig süt le a bánat,
aminek nem volt se dajkája, se gyerekkora.
Ne feledd: mást is bánt, akik szeretnének,
és nyugtalanít a te örökös békétlenséged,
mutatott rám, mert akkor, nálad, veled,
a te vállad is megbicsaklott, a te karod
is megrándult, a te hited is megrendült,
a te szíved is elhűlt, és elkeményedett!
Végül a remény se bízott már benned!
Akkor szűltél engem, belőled születtem!
Eddig s ne tovább! Elegem van ebből!
8.
A csoda, hogy élsz! Idegen az idegennek
mondja így, mint aki tűhegyen ült:
nem tudsz szeretni, s már én sem szeretlek,
mintha a puszta lényeget ásná szívemből,
mintha tűt tördelne tekintete, csontot, szálkát,
mintha hegyekből tépné a mondatot,
mint aki immár mindenen átlát.
Szemében villogtak az egykori csillagábrák,
és vetették, hányták szerte a szikrát,
láttam magam előtt, mint az iskolatáblát,
a képletet, mintha felfedné a világlélek titkát.
9.
Válassz, ember: fehér kréta, fekete kréta!
De egy sem kell, mert írva vagyon minden!
S már nem kellett vers, se fogódzó, se létra,
belerángott minden porcikám és idegem,
ott úszott köröttünk, lebegett a csillagszféra.
Pár szót már csak magának mondhatott.
Nekem itt nálad, idelenn: minden idegen,
minden nyűg, mindenki koptat és használ,
mintha nekem kellene befejezni a mondatot,
izzadt tenyeremben szorítottam a vázlatot.
Sokkal tisztább és otthonosabb az asztrál.
Nem értettem, mint aki megőrült egészen.
Lélegezni se, élni se lehet itt nálatok!
Tovább nem mondta. Többre nem emlékszem.
10.
Ahogy felállt, megcsapott
egy ismeretlen illat.
Utána akartam menni,
s egy papírfecni
állta el a bejáratot:
„Válasz Istennek! Hmm!”
Mindössze ennyi, és utóirat:
„p. s.
Szívében senki sem siet,
hogy valakinek látsszon.
Szívem, a szabad, tudod: a tied,
csak őrzi még néhány
saját dobbanásom.”
11.
Nem tudtam szólni s a léthuzatban,
ami akkor támadt, az alkalom ilyen fonák,
titkon mégis le akartam jegyezni,
míg be nem teljesedik a hold,
mint jóslat, hogy tovább komplikáljam.
De már ő se volt, se fecni,
se szavak nem voltak, se metaforák,
se szerelem, se magány, se kijárat,
senki, semmi, se tér, se te, se én,
se teljességben, se hiányban,
se helyette valaki más az ő helyén,
se ami lesz, van, vagy volt, se éjfél, se kávé,
versem is csak egy piszkozatutánzat,
mikor az ember végképp önmagáé,
mert arra már végleg senkié!
12.
Vagy talán mindenikük Te voltál,
aki e vázlatban versként visszaszólt,
minden képtelenség természetes fénye,
titokzatos jelenléte, együvé préselve?
Mert abból már semmi egyéb nem volt,
amit eddig végig hallottam és éltem,
se azok, akik még titokban láthatták,
ahogy magamból kiszóltam s kinéztem,
mert mind én vagyok, akik nem hitték,
hogy tenmagam: a saját rabság, –
és csak egy kávéfolt az éjszaka.
Ömlik a perzselő forróság,
és végigfolyik arcomon.
Nem vér: veríték.
A Fény maga!
