Vári Csaba: Versek

2021. április 30., 09:07
Jánosi Andrea, illusztráció, Kolozsvár

Dicső
szentmártoni ének, kelt Kolozsvárott,
Jánosnak, Budapestre


átnézelődtem ezt a napot
a fű nőtt szála zöldjébe zárva
már hajában belülről barnult a dió
néhányat lobbant még
a liliom kékségbeesett királysága
s a házak a kertek
az utcák levegőt vettek
a trolik előbb a hajdani zötykölő szekerekre
majd az összeversplakátolt nyugtalanabb
földalatti járatokra gondoltak
és hallani véltem egy hajléktalant
mint ha egy titkot
hogy egyszer majd valaki
ide is fölhozza a szavakat azt a beszédet
ami valahol világít ott
és lehet hogy nem is szavakból van
amit nem értünk elfeledtünk
már mindannyian


lebegett izzása az aszfaltnak
a madarak maradtak marasztaltak
a Szamos a víz törvényeivel volt azonos
az emberek fényesen jöttek ki a Park fái alól
csurgott róluk valami fi nom permet
ami a nyugalomhoz hasonlatos
és megindultan mentek
valahová
/egyre bizalmasabban arra tartottak
oly bizonyossággal mint akiket
biztos kéz vezet/


volt aki sietett volt aki nem
volt aki mosolygott volt aki sírt
volt aki kedvesét hívta
volt aki pokolba kívánta
volt aki bevásárolt
volt aki a szemétből csillapította éhségét
volt aki gyerekét karján tartotta
volt aki vetélni volt
volt aki volt volt aki nem


vagy csak éppen elhiányzott valahová
volt aki élt vagy csak utánozta életét
volt aki nyüzsgött volt aki álmodott léptei közepette
vagy visszalátta hajdani arcát
egy ismerős idegen igaz szemében
/azt mondják ilyenkor mosolyog az Isten/


egyszóval mint ilyen valaki
itt járkált közöttünk
s ahogyan most szállnak ülepszenek le dolgaink
a nap csúcsáról a szemfenékre
és végül a szív aljára
magasztosulnak a Te nevedben
mielőtt kilobbannának még visszfénylenek
mindenekért mindenekben mindenek
és megnyugosztaltatnak mára


kicsiny dicséretek
s ebben a Dicsőségben
lángol a teljes élettanterem
lobog a lét láthatára
a létra kiweöreslik pár fokára
és vele fázékony és gyulladékony
Országrészünk fényesül vagy sötétül fel
/kinek-kinek látása a világ’
ezért ily könyörtelen könnyű
halálig hullékony
szünös-szüntelen szakadatlan
és változékony/


köszönöm hogy meghallgattattam
köszönöm ezt a boldog dicsői
csöndet ahonnan kifut
most nagyanyám őrülete is 
temérdekmély ráncai közül
a ház mosolya elé
s mielőtt elsimítaná egy-egy felleg
narancsnapfoltba szelídül
pihen a keze a késen
/nem vagyunk egyedül
a magunké sem?/


és félreáll hogy a más’
mások arca is felragyoghasson
még mielőtt miután már fi a
neve is kicsüng innen
mint poros szalmazsákok közt
a zizegő remény
ki apámnak neveztetett mindazonáltal
arra hogy van bocsánat
és ilyenkor
Természet idején
megadatik: színhelyet válthat
hangszínt cserélhet a kint s a bent
ahogy lennie kellene mindennek
mindig és egészen
a helyén
/nem vagyunk egyedül
a magunké sem/


ideleng s idelent
vehetőbb lesz a levegő
mielőtt lehűl
és vele minden bennelevő
és nyugodt könnyű lesz egészen
minthogyha nyugalomra már készen
elkeveredik elvegyül
az ég széleire kiömlő arannyal
égnek az erdők a háztetők lobogva
rálátni az estben lebegő
lélekablakokra
és láthatóvá lesz ahogy beakad
a fák a kertlécek és egy hatalmas tenyér
vonalai közé egy angyal –
lelkünk törlőrongya
a szívspongya


Testvér
Bán Attilának


Emlékszel? Összezavarodott a Hója.
Mintha megveszni készültek volna


az időtlen-kérges fák.
Az avar körbefutott, körbevett,


mintha védene. Álltunk, mint két gyermek,
kik leskelődtek s rajtakapták,


de bevallani nem mertük volna soha,
hogy féltünk egy kicsit.


Mire kijutottunk, ma sem látom, hogyan,
ma is hallom, ahogy ama szél visít,


elállt az eső, és a többiek csurom-ázva
vártak, hol vagytok már, gyertek!


Ma sem tudom másként mondani:
körbevett ott a szeretet.


Kicsiny dicséretek
Demeter Ferencnek
1.
Ahogy hagyom, munkálsz bennem.
Amim van, már az sem enyém.
Amit jelenléted rendez és alakít,
annak neve sincs, de remény.
Annak se ideje, se mértana,
se tüdeje, szava, se vére,
az egyszerűen ragyog és vakít,
mint a boldogok báb-léte,
a bádogdob öröme: ütése-kopása,
az ég szélén szétfolyt színarany,
se eleje, vége, lélegzete, zihálása,
csak történése, csak áradása,
annak csak szíve van.


2.
Átboldogoltam benned a napot,
szív-tik, szív-tak, hallod és hallom,
madáréneket fújdogáltak a fák közt,
fűszálak nőtték fel százados avarom,
szétzöldellve tenger lakozásod.
A szívem kopálta a bordarácsot.
Tulajdon tanúmmá tettél,
ahogy magadban fölengedtél,
és törődött, tisztára törölt testem
él és mozog, lelkem félve faggat,
hogy többé meg nem halhat,
hogy angyal volt, csak felhőalak,
vagy formája égi lángnak?
Titkok között telepszik meg,
mint egy megakadt tekintet,
amely már látva láthat.


3.
Lassan elhallgatok.
Aki akár egy napon is át,
mint a halálból fölmentett Izsák,
az megmért ember, Mester,
aki így pipázik Istennel!

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)

Legnézettebb
2021. április 30., 09:11
2021. május 02., 09:57
2021. május 04., 08:42
2021. május 05., 07:19
2021. május 01., 07:40
2021. május 02., 08:55