SZILENCIUM
Senkinek
1.
Nincs ki jöjjön. Ezzel a félelmetes
gondolattal zártam be az ajtót.
Mindig is messze voltatok, láthatta
magát messziről Ady vagy Bartók.
De nem volt ez vigasz nekik sem,
ez az egész csöndéhes kalamajka,
hogy nem értheti csak egyedül Isten,
hogy hol kezdődött és így ki akarta?
Sokszor voltam így magam, lelketlen,
és már régen végem is volt akkor.
Néztem a mögöttem hagyottakat,
tehetetlenül, mint egy vonatból.
Mindig is messze vagytok, panaszlik
fel torkomig a magam távolsága.
A kiváltság bírálhatatlan, viselhetetlen,
onnan ered a magánynak országa.
2.
Az én világom hideg és idegen,
beláthatatlan, mert zárt és képletes,
mint Bolyaié, mert nem euklideszi
és nem geometria: maga a végzet ez,
a kezdeteknek örökös feltámadása,
az együvé gyűrődő feneketlenség
mérhetetlenbe magasodó magánya,
a matematika költészete. Menedék.
3.
Az égvilágomon kívül nem
volt számomra másik hely,
nem jött se szóba, nem jött
se számra egy másik nyelv,
más út, se törvény, se alku.
Egyéb világból való vagyok,
más anyagból, más alakú.
Minden köznapit tagadok:
a leghétnapibb tudok lenni!
Mert mintha mégis égi volna
mind, ami szemből és bennem.
A többi tovább az Úrnak dolga!
Szememből csillagport törlök,
de fűrészporban van részem.
Innen a látás fonákja: a saját
falra felszegzett félszegségem.
4.
Mert megerősödtek a saját
törvényeim, mindeneken
túl, aztán kívülre kerültem,
amiképpen bezártam magam,
úgy éltem: menekülten!
Megromlott az én szívem,
és megkeseredett az én levem,
kiittam fenékig saját poharam,
és mint aki félrebeszél a lázágyon,
elhaltam élve és elevenen.
De megint zűrzavar van,
de hát Uram, mi történt, nekem
már halottnak kellene lennem!
Ismét előkészítetted feltámadásom,
harmadjára is fel kell kelnem!
5.
Nincs ki jöjjön, de már megszoktam,
annyiszor említettétek velem a jóságot,
hogy elhittem, vagy csak kitaláltam,
de már egészen közelről visszatátog.
Pedig csak az őrület őrjáratába hívtak
be, az elmém már-már megbomlott.
Egyenes adásba voltam bekötve,
közvetítve a rajtam röhögő poklot.
Ti csak a szívetek alkalmi próbafülkéit
nyitottátok meg, résnyire nekem,
hogy belátni ne lehessen, és ott is
hagytatok állni, kint, szégyenteljesen.
6.
Sejtitek már az új világot,
melyet magatok készítetek,
mit megágyazott a gyalázat,
ahonnét a förtelem föltör,
a tisztátalan veletek flörtöl,
felömlik a szenny, ellenlázad,
mint a genny, mely örökkön,
alattomosan újratermelődik,
mind újratenyészti önmagát,
és vágyaitokkal közösködőn
rajtatok ömlik magja át?
7.
Merthogy a makulátlanság is
rokona, annak minden porcikája,
bár van megnyugvás, tiszta öröm,
közbegyűrődik az éjszaka nyitánya,
mint egy rég összehasznált lepedő,
amit akár ki is kellene dobni már,
mint egy hiába választott szerető,
mert a kiválasztódás váladékkal jár!
Az avatatlanság pedig az egyszerűek,
együgyű boldogok kivételezettsége,
és a bolondoknak áldott kiváltsága!
Gyertek velem a kérdezők, a keresők,
a kívüllevők kétséges királyságába!
Mindent összevetve, még ha fonák is,
oly sok különbség nincs közöttünk!
Soli Deo gloria! Silencium. Solaris.
8.
Ez az én szívem, olyan, amilyen,
amelyben semmivé lettetek,
amíg az Úr nélkül volt, üresen,
de világosságába vette lelkemet,
látom, te is, te is, te is ragyogsz!
Ennyi vagytok, s ha ennyi vagyok
is: én nagyon szerettelek titeket!
Ó, Uram, ez annyira, olyan paradox!
Mert ahogyan kezdtem, úgy végzem,
hogy Bartók vagy Ady, talán Bolyai,
folytathatom, hogy: nem, én sem,
hogy én is csak alig tudok szólani.
Soká van, amíg én is megismerem,
amit meg kell, ami még titkos itten,
s ha majd szabadnak szólít Istenem,
és én is nevén nevezem őt, akkor
már nem a szavakban kell hinnem.
9.
Csönd van. Bocsáss meg, Mester!
Vers gyanánt mára elég, ennyi.
Későre ment le ez az éjszaka,
mindjárt munkába kell menni,
és bennem, de semmi sincs kész!
Nem perelek, csak ez az egész
10.
élhetetlen és elviselhetetlen,
mint sebzett vad bőre alatt a sörét.
Lehet, hogy ez maga a magány.
Lehet, hogy ez az öröklét.
ENNYI!
El kell hagyni a színeket,
a helyeket, a szív odvait mind.
A tettes mi vagyunk!
El kell engedni foglyainkat,
a múlt dezertőreit,
a visszatérő képeket, össze
kell törni, amíg a mieink.
A történet nem mi vagyunk!
A megérkezéshez össze kell kuszálni
és ki kell magunk választani,
hogy kijuthassunk
és fölmutattassunk: ímé, valaki!
A hasonmás vagyunk!
Ki kell vájni mindent magunkból,
a fölöslegeset kivetni.
Lényegünk nem mi vagyunk!
Csak az a miénk, amit szabadon
elhagyunk és csak ennyi,
amire nem vagyunk!
SAJÁT RABSÁG
Vári Csaba emlékezése
Mindig ősz volt, amikor születtél.
Így mesélted, de nem volt emléked.
Jó lett volna jobban megismerni,
de egyvég hajtott békétlenséged.
Örökké siettél, s ha kicsit szüneteltél,
úgy éltél mindig, szüntelen elkészülődőn
azon a vékony, bizonytalan mezsgyén,
mint két kilincs között a küszöbön.
Aztán kitoltál s átléptél minden határt,
a kimondhatatlant esztelen keresvén,
mint ki játszik, de komolyan veszi folyton.
Távozottról jót vagy semmit, se ferdén!
Gyűlöltelek. Nem leplezem: visszafojtom,
mert én még sohasem láttam ilyet,
képzelhetetlen, de ragyog ma az, aki lát:
ünneplőre vetkőzött elhasznált szíved!
Éreztem valami furcsa öblítő illatát,
ahogy elhagytál. De mi lesz veled ottan,
ahol orrol rád, lehet majd el is kerül
számolhatatlan élőm és halottam?
Magamtól is kérdezhetném, így egyedül.
Úgy éltél, mint ki csak virraszt és temet.
Volt sok részvéted, vigaszod, gyászod,
és egyik se szólt rólad, se neked.
Igaz lenne, hogy valaki imádkozni látott?
Nem említek egyetlenegy nevet sem.
De az se volt akkor a saját halálod!
Botrányaid közt esendőséged szerettem,
esetlenségedet, mert mégis annyit estünk,
és felálltunk. Én nem bíztam magamban.
Nagylángon égtél mindig. Alig volt tartalék.
Tudnod kellett: a számadás vitathatatlan,
úgy kell menni, hogy ne lássad: ki látott!
Tisztább így maradhatsz, e tekintet nélkül.
Marad mögötted így is épp elég bántott.
De ilyen önző az ember: legvégül elbékül.
Nagyon kifáradtam veled. Megüresedtem
tőled. Majd találkozunk odaát, remélem.
De jól van így, hogy más is bejöhessen,
itthon érezze magát. Viszlát a visszlétben!
Vendégvers:
Mindig ősz volt, amikor belehaltál.
Harmadjára nem megadtad: legyőzted
magad! Felszabadítottál, mint egykor Krisztus.
Vétkeink a tettben már megelőztek!
