Muszka Sándor: Versek

Egy szellemért

Embernek lenni volt a legrosszabb,

váladékozó testet cipelni,

elviselni a súlytalanságot,

hogy minden csak lét

és nemlét között van.

Elfogadni nem teremthetek,

bármibe kezdek, csak lopva, sietve,

végig mögöttem állva lesett rám,

jobb énem sorvadt.

Bárhova szöktem,

mindenütt rám talált,

biztatott, ne félj,

a legjobban van így.

– Játszhattál sokat,  nem volt olyan rossz –

Belátni igazát.

Mínusz

 Elestem és elaludtam a hóban.

Négy napig voltam a reanimálón.

Az élettársam nem engedett be,

nem kaptam munkát.

Ide hoztak a temető mellé,

bal kezemen nincsenek ujjak.

Nézem, a kereszt árnyéka hogy halad,

bújik a sírok közötti gazba.

Virágszedők

 Nélkülünk is megvannak a fák,

közönyük már-már isteni.

A felhő, a víz elsiklik, elcsobog,

s utunk a házig nélkülünk is út.

Az este, a reggel változó s örök,

egymást követő évszakok.

Meghal inkább, de velünk nem élhet,

letépted, hozhatod.

Ha nem leszünk, kutyánk elvadul, s tudom,

nem haboz vért ontani.

Talán csak őrá hasonlítunk kicsit,

ölellek, ölelsz, nyakadba harapok.

Bukás

 A pusztulás árnya koronázta fejünk,

volt kit családja dugott közénk,

elhantolt élők a város végén,

kik ágyba vizelnek és érthetetlenül

valami virág nevét ismétlik,

gyermek,

ki sosem tudott felnőni,

kitartott bűn.

Lebegés

Húsz évbe telt,

kijózanodtam.

Meg akartam halni, nem ettem.

Aznap láttam a fiam először,

elküldtem őket.

Könnyebb,

egyre könnyebb lett,

vizet sem ittam,

emelkedni kezdtem az ágyról,

megbocsájthattam végre magamnak.

A kertben

Mindnyájan tudták, mi jön,

mégis csak ő nem aludt az éjjel,

mint gyerek babáját, ölelte rémeit.

Izmok és inak játéka tűnt elé,

millió rovar a kiégett földeken,

apadt vizekből egy ismeretlen szörny

kúszott a partra.

Bábokból kikelt torzók hajlongtak,

újszülötteket marcangoló ebek,

foguk alatt, ha szemgolyó roppant,

egymás ínyébe martak.

S az ember, akit a legjobban féltett,

a vértől felajzva párzott lihegve,

kéjjel nyújtózva váladékába,

be nem telt.

Koromfellegből vált ki egy angyal,

aranypénzekkel zárta le szemét,

mindnyájan tudták, mi jön,

mégis csak ő nem aludt az éjjel.

Ivott

Meg sem próbálta elviselni,

lehunyta a szemét és újra gyerek volt,

madarak tava,

macskaméz-delek,

halak ugrása,

virágok illatát

hozta a zápor és rohant a házba,

az öreg padláson egy farkasember lakott,

szorította a jéghideg párnát,

nem akar tudni mást.

 Mennek

Felébrednek az éjszaka közepén

a gondok,

mint száradni kiterített rongyok

lengik be múló ifjúságuk;

várnak,

lesik a szürke reggelt,

rávetik magukat a metrókocsikra

némán,

öles léptekkel a fagyos utcákon

beljebb

furakodnak a koromszín ködben,

hét világ ellen,

míg elnyeli őket

a szűkülő szemhatár.

Album

Meghúzom itt magam, elfelejtenek,

s ki elfelejt, az már meg is bocsájtott,

nem így akartam, itt van a fénykép,

megcsókolom, szerettem nagyon.

Nyolcvankilencben állunk a gyár előtt.

Látod-e, másik, itt érettségiztem.

Sört iszunk, azok az estis barátok,

az egyéves lányom járni tanul.

Az asztalnál jobbra ő volt a sógorom,

szilveszter éjjel rúgtunk be ketten,

újév reggelre megbolondultam,

ma sem értem, mi történhetett.

Hét évet ültem, voltam bezárva,

meg akartam többször is halni,

sósavat ittam és kétszer levágtak,

a jobb kezem béna, a balt lekötözték.

 (Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 27-i számában.)