Bukta Imre: Kocsmai zsánerkép (olaj, vászon, 100 × 130 cm, 2005)
Egy szellemért
Embernek lenni volt a legrosszabb,
váladékozó testet cipelni,
elviselni a súlytalanságot,
hogy minden csak lét
és nemlét között van.
Elfogadni nem teremthetek,
bármibe kezdek, csak lopva, sietve,
végig mögöttem állva lesett rám,
jobb énem sorvadt.
Bárhova szöktem,
mindenütt rám talált,
biztatott, ne félj,
a legjobban van így.
– Játszhattál sokat, nem volt olyan rossz –
Belátni igazát.
Mínusz
Elestem és elaludtam a hóban.
Négy napig voltam a reanimálón.
Az élettársam nem engedett be,
nem kaptam munkát.
Ide hoztak a temető mellé,
bal kezemen nincsenek ujjak.
Nézem, a kereszt árnyéka hogy halad,
bújik a sírok közötti gazba.
Bukta Imre: Rongyszőnyeg eladó (vegyes technika papíron, 2017)
Virágszedők
Nélkülünk is megvannak a fák,
közönyük már-már isteni.
A felhő, a víz elsiklik, elcsobog,
s utunk a házig nélkülünk is út.
Az este, a reggel változó s örök,
egymást követő évszakok.
Meghal inkább, de velünk nem élhet,
letépted, hozhatod.
Ha nem leszünk, kutyánk elvadul, s tudom,
nem haboz vért ontani.
Talán csak őrá hasonlítunk kicsit,
ölellek, ölelsz, nyakadba harapok.
Bukta Imre: Romantika eladó II. (olaj, vászon, 2016)
Bukás
A pusztulás árnya koronázta fejünk,
volt kit családja dugott közénk,
elhantolt élők a város végén,
kik ágyba vizelnek és érthetetlenül
valami virág nevét ismétlik,
gyermek,
ki sosem tudott felnőni,
kitartott bűn.
Bukta Imre: Közmunkások Bukta Imre - rajzot visznek (vegyes technika papíron, 2015)
Lebegés
Húsz évbe telt,
kijózanodtam.
Meg akartam halni, nem ettem.
Aznap láttam a fiam először,
elküldtem őket.
Könnyebb,
egyre könnyebb lett,
vizet sem ittam,
emelkedni kezdtem az ágyról,
megbocsájthattam végre magamnak.
A kertben
Mindnyájan tudták, mi jön,
mégis csak ő nem aludt az éjjel,
mint gyerek babáját, ölelte rémeit.
Izmok és inak játéka tűnt elé,
millió rovar a kiégett földeken,
apadt vizekből egy ismeretlen szörny
kúszott a partra.
Bábokból kikelt torzók hajlongtak,
újszülötteket marcangoló ebek,
foguk alatt, ha szemgolyó roppant,
egymás ínyébe martak.
S az ember, akit a legjobban féltett,
a vértől felajzva párzott lihegve,
kéjjel nyújtózva váladékába,
be nem telt.
Koromfellegből vált ki egy angyal,
aranypénzekkel zárta le szemét,
mindnyájan tudták, mi jön,
mégis csak ő nem aludt az éjjel.
Bukta Imre: Kocsmában (olaj, vászon, 100 × 150 cm, 2004)
Ivott
Meg sem próbálta elviselni,
lehunyta a szemét és újra gyerek volt,
madarak tava,
macskaméz-delek,
halak ugrása,
virágok illatát
hozta a zápor és rohant a házba,
az öreg padláson egy farkasember lakott,
szorította a jéghideg párnát,
nem akar tudni mást.
Mennek
Felébrednek az éjszaka közepén
a gondok,
mint száradni kiterített rongyok
lengik be múló ifjúságuk;
várnak,
lesik a szürke reggelt,
rávetik magukat a metrókocsikra
némán,
öles léptekkel a fagyos utcákon
beljebb
furakodnak a koromszín ködben,
hét világ ellen,
míg elnyeli őket
a szűkülő szemhatár.
Album
Meghúzom itt magam, elfelejtenek,
s ki elfelejt, az már meg is bocsájtott,
nem így akartam, itt van a fénykép,
megcsókolom, szerettem nagyon.
Nyolcvankilencben állunk a gyár előtt.
Látod-e, másik, itt érettségiztem.
Sört iszunk, azok az estis barátok,
az egyéves lányom járni tanul.
Az asztalnál jobbra ő volt a sógorom,
szilveszter éjjel rúgtunk be ketten,
újév reggelre megbolondultam,
ma sem értem, mi történhetett.
Hét évet ültem, voltam bezárva,
meg akartam többször is halni,
sósavat ittam és kétszer levágtak,
a jobb kezem béna, a balt lekötözték.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 27-i számában.)
