Csukás István: Versek

Rövid életemet megtoldom hosszú nyári délutánnal,

ami szárnyalni akar még belőlem, az itt is szárnyal,

hiszen kiderült, mint egy majdnem megfejtett keresztrejtvény,

hogy mindenhol megszületik a vers eleve elrendelvén,

a többi meg, nos, a többi itt marad lent a földön,

ami kimaradt a költeményből, azzal is illik törődnöm,

mert mohó és buta, szertelen, s nincs benne semmi szellem,

de hát bármily esendő, szeretem, s muszáj egy-két cselt kieszelnem,

hogy ne fájjon kicsiségem, s a kurta időn kétségbe ne essem,

vagyunk egy páran így e zölden habzó magányos égitesten,

amely a koporsónk lesz, de most lustán a nyárba fordul,

vele fordul a kert, fényt szürcsöl a klorofill, majd megbolondul

a boldogságtól, dagadt erekkel lüktet a fa, s mintha

vándorútra kelne, a szomszédból átkúszik a szederinda,

a kutya szőrös, bogáncsos pofájából sárga drágakő világít,

elnyel a mámor, s mélyül velem a határtalan öntudatlanságig,

bennünk a világ, s mi benne csücsülünk nyakig a világban,

mint a rég elfelejtett udvaron a napra kitett gyerekkori kádban,

a mostani udvar, mint derűs ripacs, a régire visszajátszik,

bár látom a csalást, de vele játszom, most már semmi se hiányzik,

ha mozdulok, velem mozdul fuldokló sóvársággal minden énem,

aki voltam s akit elhagytam, ahogy az szokás, úton és útfélen,

s visszanézhetek megnyugodva, vissza is látok apámig, anyámig,

e kifogyhatatlan nyári délutánból küldhetek nekik is egy sugárnyit,

s a többinek is a föld alá, a halottak elporladt szemhéja megremeg,

száj nélkül súg a rög: veled vagyunk, ne félj, mi örökké veled,

fordíts hátat bátran, mert szeretnek, s szívemben ne legyen kétely,

nyakamban pányva, s ne csak azt merjem, amit más is merészel,

súlytalanabb már nem is lehetne, ami végül leránt a földbe,

futólag pillantok erre-arra, ez volt az egész, kevéske nyári zöldre,

és mégis és mégis, legalább próbáltam az öröm ujjhegyén megállni,

nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!

Hová tűnt húsz kiló Csukás István,

egy éve még megvolt, fénykép van róla,

ennyin már érdemes eltöprengeni, hús

a húsomból: mennyországba vagy pokolba?

Mert az is egy nagy kérdés, a legnagyobb:

vajon ment vele arányosan ugyanannyi lélek?

És honnan hiányzik, ha hiányzik,

hogyan mérjem meg, hol van az a mérleg?

És ami eltűnt, hús és lélek, ugyan

a jobbik részem volt vagy a rosszabbik,

fölösleges volt és azért tűnt el, netán

aki itt maradt, én vagyok fölösleges itt?

Én voltam az a húsz kiló is, hiszen

amit megettem, magammá változtattam át!

De most mi történt, ami tőlem elvette,

az micsoda és mivé hizlalja magát?

A semmi dagad és felcsinált hasában

ott kucorog ez a bizonyos húsz kiló,

várva, hogy végleg megszűnjön, e fordított

születésre e felnőttből készült embrió?

Így múlok el, részletekben, kilónként?

S míg élek, beszélhetek-e múlt időben

magamról? Abbahagyom, még belezavarodom,

mert amúgy maradt ám belőlem bőven!

Hagymaillat, por, Beethoven-szimfónia

dől be az ablakon, az ajtóba vágott levélrésen

festményeket dobál be a postás, a bélyegen

nagy költők lepecsételt arca, a cigaretta

dobozán Kossuth Lajos, a pénzen Petőfi,

kiretusálták szépen József Attila keserű

fintorát, Ady Endre is a Nemzeti Banké,

Csontváry a mozikban kétóránként megőrül,

Berda neve kocsmacégér, Vörösmarty

haboskávéban fuldoklik, Erkel vezényli

az ötórai táncot, Rákóczi túróst reklámoz,

Dózsa focicsapatot edz, Hunyadi hashajtót

árul, fia, Mátyás ugyanolyan ízű sört,

Kosztolányit épp most preparálják,

talán tökmagot lehetne elnevezni róla,

s hogy ne duzzogjanak a többiek sem,

lehetne még Bartók-ropi, Kodály-keksz,

Árpád-csülök, Arany János-hurka, Krúdy-szörp,

Jedlik Ányos-kása, Kőrösi Csoma-fédervájsz,

Babits-lepény, Kassák-kolbász, Rippl-Rónaicipőhúzó,

Bem-fagyi és Szent István-mézesmadzag.

New Yorkban egy lámpaoszlopnak dőlve,

emlékszel-e a pesti Duna-partra?

Ifjúságunk szétszórva a szörnyű időbe,

álmodó lelkünk kiterítve, kitakarva,

fel-felsajog még, mint távoli villámlás,

meg-megrándulunk bele, mintha élnénk,

úgy fűz össze minket, ezt nem értheti más,

mint összeláncolt foglyokat, az emlék.

Mi született meg azon a véres őszön,

a síró ég alatt a szétlőtt Budapesten?

Mit őrzök belőle makacsul, és miért őrzöm,

hiszen azóta kicserélődött minden sejtem;

az évek vadona leégett, majd újra zöldült,

nem maradt egy ismerős utca, ismerős lábnyom,

magamban suttogva, mint csendes őrült,

a szellem-utcát, a kísértet-múltat nem járom,

mert nincs mennyei kikötő, csak ez a földi,

a vizeldékben a vécés nénik az angyalok,

leélem életem, innen már nem is akarok szökni,

mert nincs másik, s mindegy, hogy ragyog vagy nem ragyog.

És új és új óra társult a szerelmes órához,

amit kapkodva, fulladva töltöttem veled,

polcomon a kölnisüveg női vállat utánoz,

sokat voltam magányos s végül elfeledtelek,

mint az ifjúságot, fulladva s kapkodva,

ziháló tüdővel újabb és újabb partot értem,

most szájat, szörnyűt tát rám a semmi odva,

ifjú arcom felvillan, mint elveszett aranyérem.

Mert mi születtünk meg azon a véres őszön,

egy anyaöl kölykei, nem veszhetünk el jeltelen,

tudom, hogy jön, mi mindent legyőz, hogy legyőzzön,

de már nem vehet el mást, csak az életem.

A felszántott időbe mi lettünk elvetve magnak,

hazánk az ifjúság, mely, amíg mi élünk, örök;

majd új vetés lesz, új nemzedékek fogannak,

összegyűjt bennünket még egyszer s elringat a rög.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 3-i számában.)