Átkelés
Szégyen, hogy a cipőd talpa karton,
csónakod lyukas, tört az eveződ.
A túlpart homályos, távoli erőd,
elhagyott gyerekként botorkálsz a parton.
Szárnyaid a ruhatárban hagytad,
ködből és sárból szőtték meg ruhád,
a folyó szelleme így sem enged át,
fűszálnyi hídjához te már túl nehéz vagy.
Bóbiskol a révész, álma mint a szikla,
mélységbe csábítja a zsongító sodrás,
lopj egy lélekvesztőt, nincsen jobb megoldás,
fizetség a szívedből kipattanó szikra.
Transz
Kamerák lesik titkos
szónoklatod. Versenyt futnak
bennük az áramok. Az idő
medre megreped.
Az utolsó emberi elme
is sötét. Cipődben mások
által kiköpött kavics. Málló
lelkek lengenek.
Szürke, fehér
Vonat vágtat az éjszakában,
nincsen alatta sín,
nincsen fölötte ég.
A rím a versben előretolakszik.
Címét szó nélkül ellenőrzi
a rossz arcú jegykezelő.
Kivetítő a fél szeme,
rejtett kamera a másik.
Ugyanoda érkezel meg,
nincsen semmi esély,
nincsen semmi szabály.
Füstként szállnak a percek.
A jelentés kényszerzubbonyát
a szavak a padra lerakják.
Galambok pettyezik szürke-fehérre
életedet, e várótermet.
Tulajdonképp
Kölcsöntestben, kölcsönlakásban,
de az elszakadt papucs az enyém.
A gondolat is, amely szobám
akváriumában körülöttem úszkál.
Világok gömbösödnek, majd
szűnnek meg az ásványvízben.
Tükrömön felforr a foncsor,
mozdulatom múlttá fagyasztja.
Guggolok egy régi képen
gondtalan, szalmakalapban.
Fülemen két pár szép
égi cseresznye.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. augusztusi számában)