alakot ölt
kristályvázába tévedt,
fák tetején zengő lombba,
elhagyottak hűs házába,
ütött-kopott furulyába,
névtelen madarak torkába...
súlyát-terhét fészke méri,
megtölti, mi földi-égi...
vagyok a semmi
az arany mentén,
kövek belsejében fénygömb,
vagyok az ok, ami szelet idéz,
vízcseppekben forrás,
ér,
rönk,
örök elmozdulás.
stigma
néhány szög maradt a tenyerében
s amikor az idő kihullott a zsákból
arcára visszatért a mosoly
a szív nem sakkozik
a varázsló feketét fehérnek mutat
a kuruzsló fehérből feketére lép
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)