Zengő CBA
Zsupsz, begurul a baba,
zeng az egész CBA –
vég nélkül vásárolna.
Üvöltve űz, ütlegel,
útközben unszolni kell.
Tyű de hetyke! A kocsit
teletömve vicsorít.
Szörpöket beszuszakol,
sok sós sütit kiszagol.
Ráharap egy perecre.
Pampog: „Apa, eressz le!”
Ösztönösen őszinte,
ordító vad szörny szinte.
Nyafog, nyávog, nincs nyugta,
nem kell neki friss bukta.
Mászkálna még a sanda,
lyukat beszél hasamba.
Leemelem Leventét,
körbejár kísértetként.
Jaj, ijesztget! Jaj, muszáj?
Itt sincs, ott sincs. „Hé, megállj!
Hol vagy, hóhányó? Hahó!
Gyere gyorsan, jó, manó?”
Gagyog még a gengszterke,
fifikás, de egyszerre
elpilled és lehever
dideregve. „Ne, haver!
Csücsülj csak a kocsiba,
cicamica, bocsika!”
Babánk bágyadt, bólogat,
arcára kap csókokat.
Hőstenorok
Mindkét fiam nyerő tenor,
felső céjük merő terror.
Hangjuk tiszta Pavarotti,
tiszta, mint a babapopsi.
Felérnek száz Carrerasszal,
bár színpaduk csak egy asztal.
Nem hallgatnak Domingóra,
mit nekik az énekóra!
Könnyedebbek, mint Caruso,
mint a vízen két karúszó.
Nyomukba se ér Bocelli,
az igazság ez, bocs, ennyi.
Muzsikusok
Mindkét fiam de jó zenész!
Megáll tőlük a józan ész.
Multiinstrumentalisták,
hallgasd ezt a durva listát!
Pár fakanál itt az ütő,
a dob palacsintasütő.
Plasztikfúvós egy PET-palack,
ha megfújják, csendben maradsz.
Szegény macska bajsza gitár,
együtt szoktak nyávogni már.
És ha a két mohó éhes,
kész is van a vonósnégyes.
Cincognak, mint négy kisegér,
hát ez egy misét is megér.
Reggel van még, hét óra
Reggel van még, hét óra.
Ugorjunk be a boltba!
Sajnálom, sajnálom,
papír-írószer boltba.
Veszünk ott pár pálcikát,
hosszú hurkapálcikát.
Sajnálom, sajnálom,
segítjük az óvodát.
Levi fogja, de neki
túl nagy, úgyhogy eltöri.
Sajnálom, sajnálom,
az összeset eltöri.
Anyát már a frász veri,
mégis mindet megveszi.
Sajnálom, sajnálom,
törötten is megveszi.
Levi letört úgyszintén.
Azt suttogja: „Őszintén
sajnálom, sajnálom,
összetörtek, úgy mint én.”
Cseppentgető
Esténkét erősebb leszek mindig, amint
– hamm! – lenyelek néhány csepp fincsi vitamint.
Nagy kedvencem a Vigantol:
napfényt csempész a testembe.
A kedvem mindig víg attól,
ha a D-viti elnyelve.
És mi van a Cebionnal?
Minden kisgyerek befal, mert
a C-viti hat azonnal.
Jól mondom, Szentgyörgyi Albert?
„Bizony, a cseppekbe zárt tömény paprika
színtiszta egészség. Kihagyni nagy hiba!”
Apa cuki…
Apa cuki, fura muki.
Nuku kávé? Faramuci.
Inkább kakaó.
Nuku kávé, az a jó!
Tintapaca
Tintapaca, tinta-
foltból álomhinta.
Felhőn ingó-ringó
égi bringóhintó.
Ünnepi limerikek
Kezember reszket egy kis kölni,
tojásait éppen most költi
ki a húsvéti nyúl.
Míg be nem alkonyul,
szabad-e fejedre lötykölni?
Volt egy úr, úgy hívták, Télapó.
Nyaranként rátört a mélabú.
Gyötörte a hőség –
kigombolta ingjét.
Nagy, szőrös mellkasa megkapó.
December végén van Szilveszter.
Ilyenkor dalra kel minden sztár.
Tévé vagy rádió?
Nincs más, csak dáridó.
Azért majd éjfélkor ébressz fel.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!
Volt egyszer egy fiatal gólya. Egy évben már Afrikában telelt, de nagyon megelégelte azt a telelést! Amikor a többi gólya szeptember végén ismét útra készült, ő azt mondta:
– Én ugyan nem megyek Afrikába. Túl hosszú az út oda és vissza is. És azok az íztelen afrikai békák, pfuj. Az itteniek sokkal szaftosabbak! Hát még az afrikai karmosbéka! Tavaly az egyik úgy belekarmolt az arcomba, míg a csőrömben ficánkolt, hogy még mindig megvan a nyoma. Ne legyen Gólya Géza a nevem, ha még egyszer Afrikába megyek!