A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára. Ez talán bárki másnak elvette volna a kedvét, ám János békés mosollyal akasztotta le az apró sügéreket a szakállasról, s bölcs előrelátással mondta: „Gyere, pajtás, tápláljuk a barátságot!”
A horgászversenyen a többiek a fejüket csóválták, hogy János a horognyeleket lesve egész nap semmit sem evett. Megsajnálták, mert talán azért emlegeti folyton az evést, mert éhes. Azért mondja mindig, hogy tápláljuk a barátságot, mert ha már a hasát nem töltheti meg finom, saját fogású halacskával, legalább beszél róla.
János egy idő után valóban úgy érezte, hogy a horgászázsiója forog kockán, ha rántott ponty helyett szalámis zsemlyét vagy sonkás tojást pakol elő a hátizsákból. Egyszer már el is indult, majd másodszorra már be is tért a boltba, hogy füstölt heringet vásároljon. S ha már odabent volt, megvette a finom, illatos halat, arra készülve, hogy majd tíz óra tájt, amikor a halászok tarisznyáiból előkerülnek a pontyok, harcsák, dévérkeszegek, majd büszkén előveszi ő is az aranyszínű füstölt heringet, s a rátarti halászok ámulatára csak úgy mellékesen megjegyzi: ő ezt az Adriai-tengerben fogta, még a szebb napokon! Hogy mikor? Csekélység, már el is felejtette! Akkor berakta a három aranybarna heringet a hátizsákba, de aztán újra kicsomagolta. Elrestellve magát úgy gondolta: ez már nem is tréfa, legfeljebb ócska kivagyiság. Túl becsületes, egyenes ember ő az ilyen ostoba tréfákhoz.
Így hát a megrökönyödött horgászok továbbra is csak annyit láttak, és bizony nem tetszett nekik, hogy János az apró halakat, melyeket ők előrelátón visszadobáltak a vízbe, továbbra is kannába gyűjti. Azt persze nem sejtették, hogy este, amikor ők hazamentek, s a hold feljött, a csillagok kigyúltak az égen, a fűzfák közt János „szállodája” előtt fellobban a tűz, és gyülekezni kezdenek meghitt barátai.
Karcos Cirmi, a kandúr kivételével, hiszen ő otthon volt a „szállodában”. Ő volt János fekete-fehér tarka, nagy bajuszú macskája. Egy ideje János is ott aludt a „szállodában”, ami, ha jobban megnézte az ember, inkább egy nagyobbacska deszkabódé volt. Mióta egy bank kiforgatta minden vagyonából, s még a lakótelepi szobáját is elperelte tőle, János végleg kiköltözött a tóparti fűzfák közé. De megmaradt a humorérzéke, életkedvét sem vesztette el: egy cipődoboz fedelére írva ott díszelgett a bejárati ajtó felett: Hotel Fishing, alatta magyarul is, feketeszénnel gondosan odakanyarintva: János mesterhorgász szállodája. Mikor a címtáblát távolabbról is megnézte, még visszalépett és odakanyarintotta, hogy Öt csillagos! Ezen aztán jót nevetett. Karcos Cirmi több volt egy közönséges macskánál. Főbérlőként sétafikált a „szállodában” és a szűkebb környékén. Persze, kivéve azt a néhány pillanatot, amíg János horgászat után könyékig kotorászott a tarisznyában. Karcos Cirmi ekkor finom halacskát remélve, nyolcasokat rajzolva János bokái közt, simult a lábához.
Ezen az estén is együtt volt a tóparti társaság! Amíg várták, hogy János a vízparton öszszepakolja a horgászbotokat, csalétkes dobozát, tarisznyáját, s végre induljon hazafelé, javában tárgyalták a váratlan helyzetet. Mert bizony az volt: váratlan és félelmetes. Szinte a levegőben érződött az izgalom. Bagoly Béni Szőri Szarkával a „szálloda” fölötti ágról beszéltek lefelé, ha éppen szóltak. Ott volt már Róka Rezső is, meg Őz Bandi, sőt Béka Benő is partra szökkent a tavirózsa leveléről. Megjelent Sikló is, aki itt, ebben a körben ugyancsak barátként tekeredett karikába. Bár fejét magasra tartotta, ebben a sorsdöntő pillanatban nem várta el senkitől, még barátaitól sem, hogy külön tisztelettel Nagy Tekergőnek szólítsák.
Nos, az esti tanácskozásra összegyűlt társaság, mialatt Jánosra vártak, érthető izgalommal tárgyalta-beszélte meg a történteket. S mert közben már az alkony is estébe fordult, és János még nem érkezett meg, Karcos Cirmos vette át a házigazda szerepét. Meggyújtotta a tüzet a halvacsora ígéretével, hogy ha majd megérkezik János, körbeüljék a lángokat. Bagoly Béni elmesélte, hogy mit tapasztalt előző éjjel.
– Az történt, hogy a túlsó parton, ahol a három jegenyefa koronája esténként feketéllik a pihenni térő hollóktól, már jó ideje megtelepedett Kalamóna, ez a minden élőlényre, növényre, madárra, négylábú állatra és becsületes emberre halált hozó rettenetes kufár! „Áldásos” jelenlétéről, amit nagy táblákon hirdetett, máris rettenetes jelek árulkodnak. Én fedeztem föl a múlt éjjel, amikor nem csak pocokvadászatra indultam, hanem gyanakvással telve repültem át a tó felett. Elhűlve láttam, hogy a holdfényben felfordult halak, haldokló békák és kábult szitakötők lebegnek a vízen. A nádi verebek is elhagyták fészküket. Lejjebb ereszkedve fedeztem föl a nád között rejtőző, mérget okádó csöveket, amint Kalamóna egyik „üzeméből” a halastóba okádták mérgezett szennyvizüket.
– Barátaim – mondta kis szünet után –, ha ez így folytatódik, elpusztulunk minden. Ekkor a fák közt hegedűszó hangzott fel, szomorúsága elszállt a virágok, fűszálak felett, s már a tűz körül ülők is hallották. Tücsök Jenő hegedűje szólt, aki már értesült a megrázó hírről, mert Bagoly Béni hazafelé tartva még tegnap hajnalban elmondta neki. Tücsök Jenő, ahogy leült barátai közé, s a tűz fénye megcsillant a hegedűjén, föltette a kérdést:
– Mi tévők legyünk?
– Várjuk meg Jánost – szólt Karcos Cirmos diplomatikusan. – Vacsora után okosabbak leszünk!
– Szerintem addig is kérdezzük meg ravaszdi barátunkat, talán eszébe jut valami jó ötlet – ajánlotta bölcsen Bagoly Béni.
– Értesíteni kéne a hatóságot! – vágott közbe az Őz, de rögtön látta, hogy a Szarka egyáltalán nem lelkesedik az ötletért. Éppen egy valahonnan elcsent gyűrűt vizsgálgatott az ágon, hol az egyik, hol a másik lábujjára próbálgatta.
– Méghogy a hatóságot! Haha! Hiszen Kalamóna, a rettenetes kufár kezéből eszik már az egész rendőrség!
Az Őz biztosra vette, hogy ha nem is hallgatnak rá, az csak azért lehet, mert túlságosan szelídnek ismerik. Olyan szelídnek, aki mindenkinek mindent megbocsát. Titokban azzal vigasztalta magát, hogy ha megjön János, a vacsoránál ő sem marad éhen. János mindig hoz neki valamit az elhagyott szomszéd kertből: hol egy kis sárgarépát zöldjével, vagy – mint legutóbb – epret. S amíg a Róka gondolkodott, hogy valóban ravasz gondolattal rukkolhasson elő, nehogy még ebben a válságos pillanatban is szégyenben maradjon a barátai előtt, szóval, miközben a Róka fejét törte, az Őz – mert ennyire önzetlen volt – arra gondolt, hogy ha közben a Süni is megjönne, János gilisztás dobozában neki is maradt néhány finom falat.
Végre megjött János.
– Jó estét, barátaim! – üdvözölte a tűz körül ülőket, állókat, no meg a faágon csücsülő Bagoly Bénit és Szőri Szarkát. Mialatt szétosztotta a halvacsorát, azért csak szokása szerint, mintha semmit sem tudna a rettenetes veszélyről, évődve megkérdezte:
– Mi újság errefelé, barátaim? Örülök, hogy ekkora vidámság kellős közepébe csöppentem!
– Végre, hogy megjöttél! – szólt le a Bagoly az ágról. – Most kértük fel Ravaszdi komát, hogy álljon elő valami megváltó ötlettel! Mert itt már más nem segít! Hát, kérlek, ne viccelődj!
A Róka érezte, hogy ebben a pillanatban mindenki az ő ravaszságában bízik, mintha a sorsuk valóban csak tőle függene. Talán mert nagyon erőlködött, semmi okos megoldás nem jutott az eszébe. János, látva Ravaszdi barátja szorult helyzetét, megsajnálta, hiszen neki már volt néhány ötlete, hogyan menthetnék meg a gyönyörű halastavat. Ötlete volt ugyan, de korántsem volt biztos a sikerben. Hiszen Kalamóna, a kufár, igen nagyhatalmú ember!
Ekkor váratlanul, mintha a Róka helyett szólalna meg, talán föl is mentve őt a szörnyű nagy felelősség alól, megszólalt Jenő hegedűje! Ez mindenkit meglepett. Még sosem fordult elő, hogy a Tücsök komoly tárgyalás, megbeszélés közben átvette volna a „szót”. Igaz, most sem a szót vette át, csak épp váratlanul hegedülni kezdett. Egy szerenádot játszott olyan átéléssel, hogy a „szálloda” fölött magasan elrebbenő denevér is megállt egy-két pillanatra a levegőben, s gyönyörködve hallgatta. Ekkor, mintha az átszellemült hegedűszó ihlette volna, szikraként gyúlt ki Róka koma fejében a gondolat:
– Lázadjunk fel! Vezessük a halastó környékén élő minden testvérünket a város szívébe! – mondta talányosan. Senki se értette, láthatón még János se. Ezért a Szarka – nehogy megelőzzék –, cserregve megkérdezte:
– Mégis, hogy gondolod?
– Hát úgy, hogy... – kezdte óvatosan a Róka, nehogy még valaki később szaván foghassa, de János ekkor már értette, mire gondolt a ravaszdi, és egyetértett vele:
– Itt már nincs miről gondolkodni! Tücsök Jenő! Vezesd a tópartiakat a város szívébe! Zengjünk éjféli szerenádot, ébresztőt, a szunyókáló a városatyák „örömére”!
Egyre többen és többen csatlakoztak a menethez, végül az egész tóparti élővilág ott vonult. A Tücsök a város felé vezető úton rázendített: – Ó, élet, csodáknak csodálatos csodája, Uram, ne hagyd veszendőbe!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
