Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy párna. Ej, de sokat kesergett!
Nem csoda, hisz ez a párna Álmatlan Antalé volt.
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte! Ebben aztán úgy elfáradt, hogy a párnára zuhant a feje, és megint elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, és kezdődött minden elölről. Így ment ez reggelig. És másnap, harmadnap, negyednap éjjel megint. Sőt, még tovább. Egy teljes hónapig!
Szegény Álmatlan Antal! Nem elég, hogy sehogy sem tudta kialudni magát, de egész nap keményen kellett dolgoznia, hisz kőművesként kereste a kenyerét.
És szegény párna! Ő meg egész nap azon gondolkodott, vajon mit vétett Álmatlan Antal ellen, hogy az éjszakánként ennyiszer elpáholja. Mert valami baja van vele, az biztos.
„Én egy rossz párna vagyok” – kesergett magában. „Rengeteg hibám lehet, ha már minden éjjel ennyi verést kapok. Minek is születtem erre a világra?”
Addig emésztette a bánat, hogy egyszer, reggel felé, mikor Álmatlan Antal éppen elaludt, elsírta magát. Álmatlan Antal negyed óra múlva felébredt. Ásított egyet, ám a szája tátva maradt meglepetésében, mikor látta, hogy a párnája vizes.
Még ilyet! Nem elég, hogy álmatlanság gyötri, most már sír is álmában!
– Mit szólna Mariska, ha ezt látná? – kérdezte magától hangosan. – Soha nem kellene neki egy sírós legény! Gyerünk, Antal, embereld meg magad végre!
Azzal felöltözött, elindult munkába.
Hogy ki volt az a Mariska? Hát a sarki suszter lánya.
És mi köze volt Álmatlan Antal álmatlanságához? Éppen elég.
Álmatlan Antal már egy álló hónapja azon törte a fejét, hogyan is kérdezze meg ettől a Mariskától, hogy elmenne-e vele a bálba. Igen ám, de ha meglátta Mariskát az utcán, olyan hevesen kezdett dobogni a szíve, hogy torkán akadt a szó. Így aztán még köszönni sem tudott neki soha. Mondjuk ki, ahogy van: rá sem mert nézni Mariskára úgy istenigazából. Pedig ha a szemébe nézett volna, lehet, hogy megvigasztalódik! Ehelyett azonban egész éjjel azon gondolkodott, hogyan is szólítsa meg Mariskát. A fáradtságtól egy picit ugyan elaludt, de fölriadt álmából, és megint Mariskán törte a fejét, és törte a fejét a párna, hát azt igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette, páholta, míg bele nem fáradt. Közben arra gondolt, hogy talán meg kellene várni Mariskát egyszer a kútnál, hátha vízért megy. Na igen, de hát nem állhat ott egész nap, hogy rá várjon, mert ha valaki rákérdez, mit csinál ott, ugyan mit válaszoljon? Aztán arra gondolt, elviszi az ünneplő cipőjét Mariska apjához, javításra. Úgyis eléggé megkopott már a sarka. De ezt se merte megtenni. Mert mi lesz, ha Mariska épp bejön a suszterműhelybe, amikor ő odaér a cipőkkel? Akkor megint torkán akad majd a szó, és még a suszternek sem tudja megmondani, miért jött.
De ma reggel elhatározta, hogy véget vet ennek az állapotnak.
Már messziről látta, hogy Mariska éppen az utcát söpri. Álmatlan Antalnak máris a torkában dobogott a szíve, de azt gondolta magában:
– Na, ebből elég volt, te Mariska. Most megkérdezlek, lesz ami lesz. Én többet nem sírom vizesre a párnámat miattad!
Oda is köszönt a lánynak:
– Jó reggelt, Mariska!
Mariska megállt a söpréssel, mosolygott és visszaköszönt. Ettől a mosolytól Álmatlan Antalnak rögtön megoldódott a nyelve:
– Te Mariska, eljönnél-e velem holnap a bálba?
– El én – felelte Mariska azonnal. – De hallod-e, aludd ki magad estére, mert nagyon karikás a szemed!
Ó, aznap úgy dolgozott Álmatlan Antal, hogy a többi kőműves csak ámult-bámult. Este aztán lefeküdt, másnap délig aludt.
No, a párnája hiába rettegett egész éjjel, hogy mikor páholja már el Álmatlan Antal. Nem páholta el az többé soha! Mert másnapra már el is felejtette, hogy ilyen sokáig álmatlanságban szenvedett.
Elvitte Mariskát a bálba, nem is egyszer, hanem aztán még vagy tizenkétszer. Ősszel meg egybekeltek! De a suszter előbb még megjavította a cipője sarkát, hogy legyen miben táncolnia a lakodalomban.
No, a párnának azóta jó dolga van. Mariska selyemhuzatot húzott rá, és néha még a szárítókötélre is kiakasztja levegőzni. A párna ilyenkor elgondolkodik: „Mi történt? Megjavultam? Vagy mit teszek most, amit régebben nem? De akkor miért püfölt el Álmatlan Antal annyiszor?”
Hiába, erre nincs válasz. Egy párnával nem beszélget senki.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Volt egyszer egy fiatal gólya. Egy évben már Afrikában telelt, de nagyon megelégelte azt a telelést! Amikor a többi gólya szeptember végén ismét útra készült, ő azt mondta:
– Én ugyan nem megyek Afrikába. Túl hosszú az út oda és vissza is. És azok az íztelen afrikai békák, pfuj. Az itteniek sokkal szaftosabbak! Hát még az afrikai karmosbéka! Tavaly az egyik úgy belekarmolt az arcomba, míg a csőrömben ficánkolt, hogy még mindig megvan a nyoma. Ne legyen Gólya Géza a nevem, ha még egyszer Afrikába megyek!