Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy párna. Ej, de sokat kesergett!
Nem csoda, hisz ez a párna Álmatlan Antalé volt.
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte! Ebben aztán úgy elfáradt, hogy a párnára zuhant a feje, és megint elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, és kezdődött minden elölről. Így ment ez reggelig. És másnap, harmadnap, negyednap éjjel megint. Sőt, még tovább. Egy teljes hónapig!
Szegény Álmatlan Antal! Nem elég, hogy sehogy sem tudta kialudni magát, de egész nap keményen kellett dolgoznia, hisz kőművesként kereste a kenyerét.
És szegény párna! Ő meg egész nap azon gondolkodott, vajon mit vétett Álmatlan Antal ellen, hogy az éjszakánként ennyiszer elpáholja. Mert valami baja van vele, az biztos.
„Én egy rossz párna vagyok” – kesergett magában. „Rengeteg hibám lehet, ha már minden éjjel ennyi verést kapok. Minek is születtem erre a világra?”
Addig emésztette a bánat, hogy egyszer, reggel felé, mikor Álmatlan Antal éppen elaludt, elsírta magát. Álmatlan Antal negyed óra múlva felébredt. Ásított egyet, ám a szája tátva maradt meglepetésében, mikor látta, hogy a párnája vizes.
Még ilyet! Nem elég, hogy álmatlanság gyötri, most már sír is álmában!
– Mit szólna Mariska, ha ezt látná? – kérdezte magától hangosan. – Soha nem kellene neki egy sírós legény! Gyerünk, Antal, embereld meg magad végre!
Azzal felöltözött, elindult munkába.
Hogy ki volt az a Mariska? Hát a sarki suszter lánya.
És mi köze volt Álmatlan Antal álmatlanságához? Éppen elég.
Álmatlan Antal már egy álló hónapja azon törte a fejét, hogyan is kérdezze meg ettől a Mariskától, hogy elmenne-e vele a bálba. Igen ám, de ha meglátta Mariskát az utcán, olyan hevesen kezdett dobogni a szíve, hogy torkán akadt a szó. Így aztán még köszönni sem tudott neki soha. Mondjuk ki, ahogy van: rá sem mert nézni Mariskára úgy istenigazából. Pedig ha a szemébe nézett volna, lehet, hogy megvigasztalódik! Ehelyett azonban egész éjjel azon gondolkodott, hogyan is szólítsa meg Mariskát. A fáradtságtól egy picit ugyan elaludt, de fölriadt álmából, és megint Mariskán törte a fejét, és törte a fejét a párna, hát azt igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette, páholta, míg bele nem fáradt. Közben arra gondolt, hogy talán meg kellene várni Mariskát egyszer a kútnál, hátha vízért megy. Na igen, de hát nem állhat ott egész nap, hogy rá várjon, mert ha valaki rákérdez, mit csinál ott, ugyan mit válaszoljon? Aztán arra gondolt, elviszi az ünneplő cipőjét Mariska apjához, javításra. Úgyis eléggé megkopott már a sarka. De ezt se merte megtenni. Mert mi lesz, ha Mariska épp bejön a suszterműhelybe, amikor ő odaér a cipőkkel? Akkor megint torkán akad majd a szó, és még a suszternek sem tudja megmondani, miért jött.
De ma reggel elhatározta, hogy véget vet ennek az állapotnak.
Már messziről látta, hogy Mariska éppen az utcát söpri. Álmatlan Antalnak máris a torkában dobogott a szíve, de azt gondolta magában:
– Na, ebből elég volt, te Mariska. Most megkérdezlek, lesz ami lesz. Én többet nem sírom vizesre a párnámat miattad!
Oda is köszönt a lánynak:
– Jó reggelt, Mariska!
Mariska megállt a söpréssel, mosolygott és visszaköszönt. Ettől a mosolytól Álmatlan Antalnak rögtön megoldódott a nyelve:
– Te Mariska, eljönnél-e velem holnap a bálba?
– El én – felelte Mariska azonnal. – De hallod-e, aludd ki magad estére, mert nagyon karikás a szemed!
Ó, aznap úgy dolgozott Álmatlan Antal, hogy a többi kőműves csak ámult-bámult. Este aztán lefeküdt, másnap délig aludt.
No, a párnája hiába rettegett egész éjjel, hogy mikor páholja már el Álmatlan Antal. Nem páholta el az többé soha! Mert másnapra már el is felejtette, hogy ilyen sokáig álmatlanságban szenvedett.
Elvitte Mariskát a bálba, nem is egyszer, hanem aztán még vagy tizenkétszer. Ősszel meg egybekeltek! De a suszter előbb még megjavította a cipője sarkát, hogy legyen miben táncolnia a lakodalomban.
No, a párnának azóta jó dolga van. Mariska selyemhuzatot húzott rá, és néha még a szárítókötélre is kiakasztja levegőzni. A párna ilyenkor elgondolkodik: „Mi történt? Megjavultam? Vagy mit teszek most, amit régebben nem? De akkor miért püfölt el Álmatlan Antal annyiszor?”
Hiába, erre nincs válasz. Egy párnával nem beszélget senki.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
