Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
Mélységes álmából manókuncogásra ébredt, és döbbenten vette észre, hogy sugarai elhalványultak. Körülnézett, és látta, hogy csalafinta manógyermekek elvitték a fényét, és futottak vele, ahogy csak az apró lábuk bírta.
Szomorkodott a Nap, hiszen azt sem tudta, mihez kezdjen. A fénye nélkül nem tud életet teremteni! Pedig épp megálmodta, miként tudná fényessé és meleggé tenni az egész Földet. Sétált a hatalmas pusztaságban, amikor honnét-honnét nem, eléje ugrott egy macska.
– Miau! Te csak Nap lehetsz! Érzem a melegséged, s ez a csodás fény! Miért szomorkodsz?
– Igen, igazad van, én a Nap vagyok, de a fényem, amint látod, kedves cirmos, alig pislákol. Tudod, éppen azt terveztem, hogy mindenkinek adok belőle, de a huncut manósarjak elvitték magukkal. Mit tehetnék, mihez is kezdjek? Haza sem tudok menni.
– Ne búsulj, segítek rajtad! Tudom jól, merre laknak a manók. Jóravaló népség, de a gyermekeik nagyon elevenek. A minap elcsenték a tigris csíkjait. Jaj, pedig micsoda csíkok voltak! A zebrának adták. Megpróbálták az oroszlán sörényét elcserélni az elefánt ormányára! Borzalom! Szerencsére előbb-utóbb minden visszakerül a helyére, amit elcsennek. Nem tehetnek róla, ilyen a természetük.
– Kedves cica, köszönöm neked! Hogyan hálálhatnám meg a jóságodat?
– Miau, hát, volna itt valami. Nagyon szeretném, ha a melegeddel megsimogatnál! Dorombolok is, ha szeretnéd!
Sétált hát együtt a Nap és Miau, a macska. Amerre elhaladtak, nőni kezdtek a mezei virágok. Kék, piros, sárga, mindenféle színben pompázott a Föld a Nap lába nyomán. Miau nem győzte csodálni. Hozzájuk bújt, dörgölődzött, s halkan dorombolni kezdett. Ez nagyon tetszett a Napnak. Arra gondolt, hogyan tudná ezt a játékos, kedves bundást megajándékozni valami különlegessel.
Komor sziklák és hatalmas homokbuckák között haladva végül eljutottak a manók birodalmába. A manók békés, vidám, apró teremtmények. Nagyon meglepődtek, hogy maga a Nap jött el hozzájuk. Mindenki kedvelte őt, hiszen melegsége, szeretete és életet teremtő ereje bárki előtt ismert volt. A legszebb manómeséket is róla mesélték.
Miau és a Nap egyből a manókirályhoz siettek. Manókirály két centivel magasabb volt minden manónál, majdnem akkora, mint egy tündér. A Nap halványodó fényével és Miau a határozott, kedves bundás együtt léptek be a manók meglepően nagy palotájába. Manóleányok futottak eléjük mézzel és tejjel kínálva a vendégeket. Miau nagyokat nyalintott a tejből, és Nap fénye is erősödött egy keveset a friss méz ízétől. Ekkor megérkezett Manókirály.
– Mi járatban itt mifelénk, kedves jó Nap? – de Nap helyett Miau válaszolt, bajuszát megnyalva a friss tej után.
– Miau vagyok. A Nap teljesen gyenge, manógyermekek csenték el a fényét. Nézd, milyen sápadt szegény, és egyre gyengül. Kérlek, Manókirály, add vissza a fényét a Napnak!
– Biztosan ők voltak? Lehettek boszik vagy tündérek, esetleg koboldok.
– Ők voltak! Láttam őket elszaladni a fényemmel, amikor felébredtem. Sajnos nem bírtam utolérni őket! – válaszolt a Nap egyre halkuló hangon.
– Ó, hát ez nagy baj! Bocsáss meg, kérlek! A mi gyermekeink már csak ilyenek. Nem tehetnek róla, majd kinövik. De ameddig ilyen fiatalok, mindent elcsennek. A szarvas agancsát, a kacsa csőrét, sőt, az orrszarvú szarvát egy bogárnak adták a minap. Jaj nekem, remélem a fényedet még nem adták oda senkinek!
Amire a király befejezte a mondatot, Nap elaludt, és nagy sötétség telepedett a királyságra. A király és Miau szentjánosbogarak fényénél indult felkeresni a királyság gyermekeit. Hamarosan rá is találtak a csapatra, akik megpróbálták elrejteni a fényt. Nem tudták, hogy a fényt nem lehet elrejteni! Még a sötétségnek sem sikerül, mert ahol megjelenik, onnét elillan még a homály is.
A Manókirály megdorgálta a virgonc csemetéket, összehúzta bozontos szemöldökét, majd átadta a fényt Miaunak. Rögtön az alvó Naphoz siettek. Manókirály olyan gyorsan szedte apró lábait, hogy szinte gurult végig az úton a macska mellett. Nap a palota hűs kövén aludt, a szentjánosbogarak körülvették, és fényükkel tartották életben. Miau visszaadta a fényt a Napnak. A Nap abban a szempillantásban felébredt, és hatalmas fénnyel kezdett ragyogni. Beragyogta a palotát, majd az utcát, végül az egész manóvilágot. Annyira boldog volt, hogy a fénye erősebb lett, mint valaha. A sugarak apró Napgyermekké váltak, akik végül beragyogták az egész Földet. Tapsoltak, ugrándoztak, táncoltak, és simogatták Miaut, a macskát, aki úgy dorombolt, mint eddig soha.
Nap a szentjánosbogarakat örök fénnyel ajándékozta meg, a Manókirályt türelemmel, virgonc gyermekeit pedig a rejtőzködés áldásával. Hálás volt nekik, mert nélkülük soha nem ismerte volna meg Miaut, és soha nem keltek volna életre a gyermekei. Mielőtt hazatért volna a magas égbe, megígérte Miaunak, hogy mindig cirógatni fogja. Hagyott neki egy ajándékot. Miau és minden leszármazottja bundáján napszínű csíkokat visel majd, amíg a Nap melegíti a Földet. Mindenki emlékezni fog arra, hogy micsoda jóság áradt Miauból, akit ma már csak teknőctarka macskának neveznek. Minden teknőctarka macska leszármazottja Miaunak, akit a Nap maga simított meg, és simogatja azóta is, ő pedig cserébe dorombol, ahogy csak bír.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!
Volt egyszer egy fiatal gólya. Egy évben már Afrikában telelt, de nagyon megelégelte azt a telelést! Amikor a többi gólya szeptember végén ismét útra készült, ő azt mondta:
– Én ugyan nem megyek Afrikába. Túl hosszú az út oda és vissza is. És azok az íztelen afrikai békák, pfuj. Az itteniek sokkal szaftosabbak! Hát még az afrikai karmosbéka! Tavaly az egyik úgy belekarmolt az arcomba, míg a csőrömben ficánkolt, hogy még mindig megvan a nyoma. Ne legyen Gólya Géza a nevem, ha még egyszer Afrikába megyek!