Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
– Olyan szépek vagytok! – sóhajtotta a vakond. – És még repülni is tudtok!
– Te is szép vagy! – felelték kacagva a szövőmadarak. – Ilyen fényesen csillogó fekete bundácskát még sosem láttunk!
Ekkor a cserjésből előbukkant egy lány. Földig érő fehér vászonruhát viselt, dús, vörös haja a bokájáig ért.
– Segíthetnél kis barátunknak! – csicseregték egyszerre a szövőmadarak.
– A föld alól jött, és repülni vágyik! – hangzott lelkesen.
A kis vakond egyetértően bólintott, orrocskáját érdeklődve a leány felé emelte.
– Vince vakond vagyok. Sokáig a galagonyás alatt éltem, de elhatároztam, elindulok világot látni, és ha sikerül, szeretnék valami újat tanulni.
– Én Amira vagyok, a cserjés élővilágának őrzője – mutatkozott be a különös lány. – Szóval repülni szeretnél? – és mosolyogva, gyöngéden a tenyerébe vette Vincét.
– Készítünk neked szárnyakat! – ajánlkoztak a szövőmadárkák. Szerteszét röppenve máris gyűjteni kezdték a hozzávalót. Egykettőre száraz füvekből és tollakból olyan szép szárnyakat szőttek a kis vakondnak, hogy még a daloló bogáncsok is elhallgattak egy pillanatra.
Vince, akár egy kis kabátkát, magára öltötte a szárnyakat. Nevetve mozgatni kezdte őket, de nem sikerült felemelkednie.
Amira újra tenyerébe vette Vincét.
– Segítek! Szólj, ha feldobhatlak! – ajánlotta a lány.
– Most! – kiáltotta a vakond, és amilyen gyorsan csak tudta, lebegtetni kezdte a szárnyakat. Repült-repült, mígnem hátsó lábacskája beleakadt Amira sűrű hajába. Mint egy bogáncs, úgy belegabalyodott a hajrengetegbe. A madarak és a lány nagyokat nevettek. Vince hahotázva adta meg magát a gubancban. A szövőmadárkák azonnal a segítségére siettek, ügyesen kiszabadították a kis zömök fekete testet.
– Jó móka volt! – lelkendezett Vince.
– Repülés közben nem volt hová behúznod a lábaidat – állapították meg a madarak.
– Jól érzem magam nálatok. Egy ideig biztosan a cserjés talajában maradok – tette hozzá elégedetten a vakond. – De most ideje visszatérnem a föld mélyébe – folytatta. És lassan elindult a legközelebbi túrás felé. Amira és a madárkák elkísérték.
Elköszöntek egymástól, Vince pedig befúrta magát a laza földbe.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!