(részlet A kékszemű Napló című meseregényből)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától. (Több labdám van: mindegyik sárga és tenisz. A legöregebb kopasz és fakó, azon gyakoroltam először a rágcsálást, szegény akkor vedlette le a bolyhait. Ő az Öreg. A középső sokkal jobb állapotban van, talán mert kedveli a Középső nevet. Szép citromsárga, és apró jelek vannak belenyomva. Így csinálták a gyárban. A harmadiknak nincs neve, mert még nem szeretem: érzik rajta a boltszag, meg mindenféle idegen ember szaga, akik a pultnál összefogdosták. Ő rendszerint a sarokban gubbaszt, sokat alszik, és egy picit fölvág arra, hogy magányos.)
Azon a csúnya esős délelőttön Gazda sokáig olvasgatott. Aztán összehajtogatta az újságját és lerakta az asztalra. Próbáltam megbökni a lábát, hiszen elfeledte a kötelességét, de eltolta a fejemet. Aztán két lábra állva elkaptam fogaimmal a lap csücskét, és lerántottam a földre. Gazda erre se neszelt föl. Nekiálltam cetlikre tépdesni az ólomszagú papírcsomót. A papirosoknak csak addig van varázsuk, amíg ropogósak, és sercegnek a körmöm alatt. Ebből a hangból meg tudom különböztetni, hogy melyik nyomdában készült rajtuk az írás. Van, amelyiknek olyan minősíthetetlen az állapota, hogy kedvem sincs vele játszani.
Gazdának nincs jó kedve, állapítottam meg. Van ilyen. Ez az emberek sorsa. Jön egy kis rossz idő, és máris a padlón vannak, tétován kerengenek a lakásban, olvasgatnak, televíziót néznek, rádióznak, vagy csak ülnek és bámulják a semmit.
Gazda bezárkózott a dolgozószobájába – és egyedül maradtam. Lefeküdtem kedvenc csergémre, rátámasztottam államat mellső lábaimra, és félig leeresztett szemhéjjal szundikáltam.
Akkor, kopp, elém esett egy szürke bogár. Rászuszogtam, rámordultam, de megmerevedett, élettelennek tetette magát. No, ugyan rajtam nem fogsz ki: közelebb húzódtam hozzá, és lábaimat úgy helyeztem, hogy helyre kis karámot alkossanak.
– Te Dugó, beléd szúrok! – rikácsolta a méregzsák, amikor megunta a merevséget.
– Csak próbáld, rögtön kettéroppantalak a fogaimmal.
– Nem lehetsz ennyire gonosz!
– És te? Csipkedhetsz?
– Jó – mozgatta meg a csápjait.
– Én nem csíplek meg, te pedig nem harapod ketté a páncélomat.
– Micsoda páncél az, amit el lehet roppantani?
– Nem az olyan szörnyetegek ellen való, amilyen te vagy.
– Én? Szörnyeteg? Azért, mert nagyobb vagyok nálad?
– Az éppen elég – és hüppögni kezdett a karcsú, agyagszürke bogár.
– Ne itasd az egereket! És mondd meg, ki vagy.
– Álszúnak hívnak, és a gerendában lakom.
– Akkor mit keresel a csergémen? Eddig csak a molyokat kellett belőle elkergetnem.
– Nem kell őket bemutatni. Ismerem a fajtájukat. Sajnos, a rokonaim.
Így évődtünk, hogy teljen a délelőtt. Megtudtam, hogy a molyok a prémeket, a gyapjút és a belőle készült ruhákat eszik. És az álszú nem tartja velük a rokonságot, mert hangos, mohó és szemtelen népségnek találja őket. Akik ráadásul akkor röpülnek ki, amikor vendégek érkeznek, ami egyáltalán nem helyénvaló. Ha már valahova betelepedtek, figyelembe kell venni a helyi szokásokat. No, és ők nem ilyenek.
– És akkor te? Nem láttad, hogy zavarsz, amikor ide pottyantottad magad?
– A telhetetlenség! Az vitt rá.
– Hogyan? – váltam kíváncsibbá.
– Nagyon jól aludtam, még a vánkost is a fejemre húztam, ami általában azt jelzi, hogy álmodom, amikor meghallottam a papírzörgést.
– Hiszen te nem a papírt, hanem a fát eszed!
– Nem így van az! Azóta, hogy fölnőttem, nem táplálkozom: csak rágom a járatokat, mert azok kamráiban helyezem el a petéimet. A belőlük kikelő lárvák eszik a fát – adott bő felvilágosítást a közben megnyugodott szőrös bogár. Attól hogy beszélt, azt is elfelejtettem, hogy milyen csúf.
– Mi köze ehhez a papírnak?
– Van olyan papír, ami fából készül. Azt gondoltam, hogy ez az újság...
– Hiszen az újság olyan lapos, hogy nem tudnál járatokat fúrni benne – és elmosolyodtam.
– Figyusz! Én megmagyarázom, ha nem nevetsz ki – könyökölt fel, és kérdőn nézett a szemembe.
– Nem szokásom – nyugtattam meg.
– Szóval, nekem kiterjedt a rokonságom. Éppen azért, mert minden jöttment az emberek közelébe akar férkőzni.
– Akár a bolhák! – rázkódtam össze az irtózattól. Tőlük, bár még nem ismerem őket személyesen, magam is tartok.
– Na, azért azt már nem! Hogy gondolhatsz ilyet! – csattant föl, s valahonnan előkapott egy drótkeretű szemüveget, amit a szemére illesztett, és mérgesen rám szögezte tűfényű tekintetét.
Rögtön olyan tudós kinézete lett, mint Gazda némely barátjának. Igaz, velük mindig csínján kell bánni. Mert hol az asztalra teszik a lábukat, hol kétméteres körzetben behamuznak mindent, és lukakat égetnek a csikkel a kárpitban, hol meg szórakozottan a zsebükbe csúsztatják az ezüst kávéskanalat.
– A bolhák nem a rokonaim. De igazad van, ők is szeretnek az emberek közelében ólálkodni.
Mérgesen tüsszentettem. Az álszút kisodorta a lábaim közül a léghuzat – hosszan keresgéltem, amíg megtaláltam a szőnyegrojtok között.
– Ideje lenne egyenes választ adnod. Mit akartál az én papirosomtól? – ripakodtam rá.
– Szúval – körülményeskedett az álszú –, van egy afrikai rokonom. A neve: hosszúlábú szú.
– Félelmetes lehet – rettentem meg – az a bosszúlábú szú-rokonod!
– Hosszúlábú, és nem bosszúlábú – paprikázódott föl látogatóm.
– Akkor úgy nézhet ki, mint a kaszáspók.
– Na, annyira nem kajla. Csinosabb. Arányosabb. Mindenesetre, ő valóban eszi a fát. Felnőttként is. Tőle hallottam, hogy a papír ínyencfalat.
– Már amelyik fából készült. És nem rongyból, meg nem műanyagból.
– Pontosan – bólintott az álszú. – És... – csöndesedett el hirtelen.
– Szóval ezt az ínyencséget meg akartad próbálni! Muszáj éppen az én újságommal próbálkoznod?
– Nem, ugyan, nem – hátrált az én szemüveges, tudós bogaram.
– Azért! És most mars vissza a helyedre! És rágcsáld tovább a járataidat.
Az álszú a parketta illesztései mentén a szekrényhez rohant. Gyanúm támadt. Utána vakkantottam:
– De nehogy belebújj a polcba! Még leszakad, és rám fogják az összetört kristálypoharakat!
– Ó, dehogy – kúszott tovább a plafon felé.
– De várj csak! – állítottam meg. – Téged nem betűző szúnak neveznek valójában? – mindig szerettem volna olyan állattal találkozni, aki hozzám hasonlóan tud olvasni. (Ezt biztos megérted, kedves Naplóm, mert jó azokkal találkozni, akikkel meg lehet beszélni az olvasmányainkat.)
– Ostobaság! Csupán azok hívnak így, akik nem tudják, hogy nekem nincs szükségem olvasásra! Ettől függetlenül lettem tudós. S ha már tudós vagyok, minek olvasnék. Nemdebár?
Ez az okfejtés meggyőzött.
Aztán ráébredtem, hogy az álszú járataiban se villany, se napfény nincs. Hát hogyan látná a betűket. De kíváncsiságból még megkérdeztem:
– S van olyan rokonod...
Folytatnom se kellett. Valóban tudós lehet ez a bogár, ha kitalálta a gondolatomat. Jó lesz békében lenni vele.
– Nem is egy. Ilyenek a könyvmolyok, a könyvtetvek és a betűbogarak. A polcon, a régi könyvekben laknak, csak hívjad őket – és azzal eltűnt, szemén azzal a drótkeretes szemüveggel.
– Még hogy könyvmolyok! Ez bolond! – hahotázott Andersen Összegyűjtött Meséi.
Ettől kissé megdöbbentem. Letottyantam a szőnyeg közepére, és hitetlenkedve csóváltam a fejemet. Hiszen ez a könyv beszél!
– Szegény gazda, még könyvmolya sincs? – sóhajtottam.
– De van! Csak nem olyan, amilyennek ez az ütődött álszú képzeli. Mindenfélét hall, és afféle habókos tudósként igazságként adja tovább! Holott tévtanokat hirdet! – kárált Andersen meséi. (Itt azért el kell gondolkoznom, kedves Naplóm. Hogy kárálhatnak egyes számban a mesék? Hiszen ők többen vannak! S hogy mennyien! Meg se tudnám számolni. Épp elég volt olvasni őket. Izgalmamban majd lerágtam a bajszomat – amit Gazda úgysem vett volna észre, ezért mégsem tettem.)
– Szóval, nincs az álszúnak könyvmoly rokona? – suttogtam döbbenten.
– Ez a könyvmoly csak olyan kép, amilyeneket az emberek használnak, hogy érzékletesen kifejezzék magukat – igazgatta aranysávos gerincét Andersen Összegyűjtött Meséi.
– Amit ki lehet festeni? – tettem az ártatlant, hogy minél többet tudjak meg a könyvmolyról. Mert azért, Naplóm, te tudhatod, hogy az én koromban már kell képzetének lenni egy kutyának a szóképekről.
– Na, téged is megfertőzött az okoskodás – dühödt kis porfelhő csapott föl a mesék lapjai közül. – A könyvmoly az, aki mást se csinál, csak a könyveket bújja.
– Aha – mondtam, de nem pontosan értettem a képes beszédet. Azt még csak elképzeltem, amint valaki a sorok és a betűk között bujkál, de arra nézve nem találtam megoldást, hogy eközben olvas is vagy csak bujdos.
– A gazdád egy kifejezett könyvmoly – szögezte le Andersen meséi.
– Értem! – és máris boldogság töltött el.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
