Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Választ sem várva otthagyták a kis tündért, aki leroskadt a tó partjára, és sírni kezdett. Nem tudta, hogy ezt a feladatot miképpen tudná a legjobban elvégezni. Ahogy ott üldögélt, nagy sóhajt hallott. Észrevette, ahogy a hegy a télről megmaradt hósipkát igyekezett lerázni magáról. Nagyon megörült a kis tündér, talpra ugrott és a hegyekhez fordult.
– Hahó, kőóriások! – kiabálta tele torokból. – Tudnátok nekem segíteni?
Hiába várt, nem kapott választ. A hegyek visszaroskadtak dermesztő mozdulatlanságukba. A tündér egészen naplementéig üldögélt a tó partján, nézte, ahogy a zöld szín haragossá változik a tavon, majd a napot elnyelik a hegyek. Éjszaka nyugtalanul aludt. Még mindig nem tudta, mitévő legyen.
Reggel a tavon kacsák úszkáltak. A kis tündér nagyon megörült nekik.
– Sziasztok, kacsák! – libbent oda hozzájuk. – Tudnátok segíteni?
– Mit szeretnél?
– Az a feladatom, hogy boldoggá tegyem az embereket, de nem tudom, miképpen fogjak hozzá.
– Sajnos ebben nem tudunk segíteni.
A kacsák kecsesen felröppentek a tóról, és eltűntek a messzeségben. A kis tündér könnye belevegyült a zöld tó vizébe. A tó szelleme megsajnálta őt, s kiült a tó tetejére.
– Miért sírsz? – kérdezte.
– Boldoggá kellene tennem az embereket, de nem tudom, hogyan kell.
– Én tudok neked segíteni. Az emberek szeretik az angyalokat, ha azzá válsz, rád néznek, és boldogok lesznek.
A kis tündér lebiggyesztette a száját.
– Én tündér vagyok, és nem angyal – mondta.
– Ezen könnyen segíthetünk.
A tó szelleme kikúszott a partra, magához ölelte a kis tündért, majd ringatni kezdte. Addig ringatta, amíg az csodaszép faangyallá nem változott. A tó szelleme felkapta az angyalt, és a tó mellett kanyargó lépcsők tetejére tette, ahol minden irányból köszönteni tudja majd az érkezőket.
Azóta a Zöld-tavi menedékház mellett áll egy angyal, aki mosolyt csal az emberek arcára.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!
Volt egyszer egy fiatal gólya. Egy évben már Afrikában telelt, de nagyon megelégelte azt a telelést! Amikor a többi gólya szeptember végén ismét útra készült, ő azt mondta:
– Én ugyan nem megyek Afrikába. Túl hosszú az út oda és vissza is. És azok az íztelen afrikai békák, pfuj. Az itteniek sokkal szaftosabbak! Hát még az afrikai karmosbéka! Tavaly az egyik úgy belekarmolt az arcomba, míg a csőrömben ficánkolt, hogy még mindig megvan a nyoma. Ne legyen Gólya Géza a nevem, ha még egyszer Afrikába megyek!
Az utca végén mesebeli volt a táj. Kis patak, mely az erdő mellett tóvá szélesedett. A patak partján tengernyi virág nyílt, kusza összevisszaságban tarkállt valamennyi, de mintha mégis a búzavirág lett volna túlsúlyban. A tavacskát nádas övezte, melyben ki tudja, milyen ritka madarak fészkeltek, a hangjuk alapján többféle lelhetett itt menedéket.
Ha Jakubecz Márta jelleme híven tükrözi a legutóbbi meseregénye történéseit, akkor én gondolkodás nélkül rábíznám a sorsomat. Sőt! Ha gyerek lennék, az ő könyvében szeretnék élni. A tisztaság Tüskevárában, tündérek és jóságos állatkák között. A tisztaság Tüskevára elnevezés a csodanádast illeti, ahol Kornél apó egyfajta Matula bácsi, a bölcs és jólelkű, magányos öregember.
De hát milyen a világ? Harmadnapra elfelejtik még azt is, hogy a világon volt. Ott van még a három. Van kikkel törődni. Itt van ez a Vándor! Nap mint nap keresni kell. Ahogy reggel kiment a házból, csak az esti szürkület vetette haza nagyobbacska korában. Most még kicsi, csak a sut tetején barangol összevissza, míg le nem pottyan a konyha földjére. Olyankor nagyokat nyekken, de mintha mi sem történt volna, tovább araszolgat, csontja se törik.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.