Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Választ sem várva otthagyták a kis tündért, aki leroskadt a tó partjára, és sírni kezdett. Nem tudta, hogy ezt a feladatot miképpen tudná a legjobban elvégezni. Ahogy ott üldögélt, nagy sóhajt hallott. Észrevette, ahogy a hegy a télről megmaradt hósipkát igyekezett lerázni magáról. Nagyon megörült a kis tündér, talpra ugrott és a hegyekhez fordult.
– Hahó, kőóriások! – kiabálta tele torokból. – Tudnátok nekem segíteni?
Hiába várt, nem kapott választ. A hegyek visszaroskadtak dermesztő mozdulatlanságukba. A tündér egészen naplementéig üldögélt a tó partján, nézte, ahogy a zöld szín haragossá változik a tavon, majd a napot elnyelik a hegyek. Éjszaka nyugtalanul aludt. Még mindig nem tudta, mitévő legyen.
Reggel a tavon kacsák úszkáltak. A kis tündér nagyon megörült nekik.
– Sziasztok, kacsák! – libbent oda hozzájuk. – Tudnátok segíteni?
– Mit szeretnél?
– Az a feladatom, hogy boldoggá tegyem az embereket, de nem tudom, miképpen fogjak hozzá.
– Sajnos ebben nem tudunk segíteni.
A kacsák kecsesen felröppentek a tóról, és eltűntek a messzeségben. A kis tündér könnye belevegyült a zöld tó vizébe. A tó szelleme megsajnálta őt, s kiült a tó tetejére.
– Miért sírsz? – kérdezte.
– Boldoggá kellene tennem az embereket, de nem tudom, hogyan kell.
– Én tudok neked segíteni. Az emberek szeretik az angyalokat, ha azzá válsz, rád néznek, és boldogok lesznek.
A kis tündér lebiggyesztette a száját.
– Én tündér vagyok, és nem angyal – mondta.
– Ezen könnyen segíthetünk.
A tó szelleme kikúszott a partra, magához ölelte a kis tündért, majd ringatni kezdte. Addig ringatta, amíg az csodaszép faangyallá nem változott. A tó szelleme felkapta az angyalt, és a tó mellett kanyargó lépcsők tetejére tette, ahol minden irányból köszönteni tudja majd az érkezőket.
Azóta a Zöld-tavi menedékház mellett áll egy angyal, aki mosolyt csal az emberek arcára.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!
Volt egyszer egy fiatal gólya. Egy évben már Afrikában telelt, de nagyon megelégelte azt a telelést! Amikor a többi gólya szeptember végén ismét útra készült, ő azt mondta:
– Én ugyan nem megyek Afrikába. Túl hosszú az út oda és vissza is. És azok az íztelen afrikai békák, pfuj. Az itteniek sokkal szaftosabbak! Hát még az afrikai karmosbéka! Tavaly az egyik úgy belekarmolt az arcomba, míg a csőrömben ficánkolt, hogy még mindig megvan a nyoma. Ne legyen Gólya Géza a nevem, ha még egyszer Afrikába megyek!