A fekete cickány kicsinyke szobájának bejáratából szomorúan nézett ki az erdőre. Nem látott túl sokat, de a gyér aljnövényzettől azért a tisztás túlsó részét meg tudta figyelni. Sajnos, a bejárati ajtót eltorlaszolták a különböző limlomok és kacatok, amiket a természetellenes gyűjtögető szokásának köszönhetett. Mennyi kis tárgy! Mindegyikhez fűződik valamilyen emlék, olyan nehéz megválni tőlük. Na tessék, ez lett az eredménye, hogy most nem tud átmenni a túlsó részen zajló hörcsögbuliba! Pedig milyen nagy szeretettel hívták!
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Hát ahogy ott sírdogál, egyszer csak hallja, hogy a hörcsögök milyen jókedvűen szórakoznak. Hozzá is eljutottak a mulatós hangok.
– Az nem lehet, hogy velem mindig történik valami szörnyűség! – gondolta magában a fekete cickány, felállt a székéről, és nagy elszántsággal nekifogott, hogy összerakja az áthatolhatatlan rendetlenséget. Rakodott, válogatott, szemetesbe dobta a sok használhatatlan kacatot. Időnként végigsimított egy-egy tárgyon, felbukkantak benne a régi emlékképek. Néha mosolygott, máskor összeszorult a szíve, de valahogy mégiscsak végére ért a takarításnak. Még a szobája is tágasabb, világosabb lett. Na, most már indulhatok, kapta volna fel a használhatatlan batyut, de aztán a sutba vágta. Elővett a konyhakredencből egy vekni kenyeret, meg a kamrából egy csupor zsírt, és nekiindult. Sajnos, mire odaért a hörcsögök vityillójához, a buli már befejeződött. Jóllakottan elnyúlva találta a többieket. Játszottak, mulattak eleget, nem volt kedvük tovább ricsajozni. A fekete cickány csalódottan rogyott a díványra, nagy keserűségében pityeregni kezdett. Az egyik ezüst hörcsög megsajnálta, felállt a sezlonról, odaült mellé és megsimogatta a fejét.
– Na, ne sírj, nem olyan nagy tragédia, hogy lemaradtál a buliról! Előttünk a nyár, az ősz, és a következő tél is. Lesz még buli, meglátod! Mutasd, mit hoztál? Igaz, nem vagyok éhes, de szívesen elnyammogok veled egy szelet zsíros kenyeret. Figyi, hagymánk maradt, feldobhatjuk azzal, mit szólsz?
A fekete cickány hálásan nézett az ezüst hörcsögre, elővette a kenyeret, szelt kettőt, megkente zsírral, a másik hozott sót meg hagymát, aztán nekifogtak a majszolásnak. Nemsokára már ott ült mellettük a kék róka, a nagyszemű pele, a vörös mókus meg a szürke egér is. Végül megették az egész kenyeret, főztek egy kancsó csipkebogyóteát, befűtöttek a kandallóba, és az egész estét társasozással töltötték. Itt a vége, fuss el véle!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!
Volt egyszer egy fiatal gólya. Egy évben már Afrikában telelt, de nagyon megelégelte azt a telelést! Amikor a többi gólya szeptember végén ismét útra készült, ő azt mondta:
– Én ugyan nem megyek Afrikába. Túl hosszú az út oda és vissza is. És azok az íztelen afrikai békák, pfuj. Az itteniek sokkal szaftosabbak! Hát még az afrikai karmosbéka! Tavaly az egyik úgy belekarmolt az arcomba, míg a csőrömben ficánkolt, hogy még mindig megvan a nyoma. Ne legyen Gólya Géza a nevem, ha még egyszer Afrikába megyek!