Bereményi Géza Magyar Copperfield című könyvéről számos cikket írtak szakértő kritikusok. Ez itt egy olvasói ajánlás, amiben szabadon élek a kiemelés szabadságával. Több lesz az egyéni szempont, és vállalom az elfogultságot is. Nincs rá a személyes okom, csak az azonosulás. Olyan ember azonossága, akinek könnyebb gyermekkor jutott, de akit a családi nevelés és a pedagógus pálya érzékennyé tett a nehezebb helyzetű és szeretetéhes gyermekek iránt.
Az önlétrajzi regény a kisgyermekkorban kezdődik. Az emlékképek élességéhez mégsem fér kétség, hiszen az egymást követő élmények mindig fixálták az előzőket. A szülői szerepet kerülő, egyedül maradt anya helyett a nagymama és a nagyapa lett a biztonság. Egy zárt udvar szobakonyhás lakása a hely, ahonnan lassan kitárult a világ. Udvar, utca, piac. Mindegyik tele furcsa, titokzatos, sérült személyiséggel. A piac először csak kavalkád, a farkastörvényei majd később válnak ismertté. Hamarosan az óvodákig tágul a környezet, ahol megtörténik az első találkozás a hatalommal. Először az apáca óvónők felettes ereje a tapasztalat. Hamarosan azonban marosan mások kerülnek a helyükre. „Vékonyan idegeskedő nénik” lettek a felvigyázók, és „erélyes hangú bácsik” tartottak mesedélutánokat.
A kor egyházi óvodája sem csordult túl a szeretettől, a gyerekeknek mégis furcsa volt az apácák eltűnése. Az udvarban lakó egyik nyomorék, a „megvasalt aggszűz” elmagyarázza a kis Gézának, hogy „rendelet jött rájuk”, kitiltotta őket a felső hatóság. Addig a fiú a nagyanya meséiből ismert Istent vélte a legfőbb hatóságnak. Tehát úgy tűnt neki, hogy az apácákat maga az Isten tiltotta ki az óvodából, de másik hatalmat adott nekik. Villamoskalauzként továbbra is erélyesen léphettek fel. A hatalom, és a különböző jelmezeket öltő képviselői később gondolattársítást nem igénylő, könyörtelen helyzetekben jelentek meg.
Még egy vallási kötődésű képnek van nem történeti, de lényegi jelentősége. A piacon kószáló kicsiny Géza megveteti nagyanyjával az „engedjétek hozzám a gyermekeket” tárgyú szentképet. Az inkább ösztönös követelés messze túlmutat festményen. A fizikai biztonság ellenére is a kallódó gyermek ösztönös és mérhetetlen szeretetigényét mutatja.
A hatalom folytonosan jelen van a könyvben. Uralja az iskolát is, de még az iskolás kor előtt megjelenik egy másik erő, a nevelő apa. Ő ugyanúgy háttérhatalomra támaszkodik, mint a stabilizálódott politikai rendszer. A nevelőapa hátországa az orvosi státusa és a kórház. Ő a környezetén felül álló mérték. A fiúval idejekorán közli, csak nadrágos ember lehet. Ennek érdekében gyakran veri is. A fáspince a verések színhelye. A legmegalázóbb verést később a lakásban a mezítelenre vetkőztetett kamasz kapja, az erkölcsileg folyamatosan alul teljesítő nevelőapától. Ez a megalázás az azonnali menekülést váltja ki, a soha vissza nem térés szándékával együtt.
Az iskola, ami szintén hatalmi tényező, szövetséges az apával. A nevelőtestületben ugyan voltak emberséges tanárok, de ők maguk is a hatalom megtűrtjei. Erőtlenek voltak a hatalom helyi képviselőivel szemben. Az iskola újabb találkozások és tapasztalatok lehetősége is. Az egyik tanárával az alig tizenegy éves főszereplő nem csak a tanítás során találkozott. Összefutottak a parlament előtti sortűz idején, a helyszín közvetlen közelében, hogy azután erről a kegyetlen emlékről még beszélni se merjenek.
A fiú az évek során tisztázta magában a kulcsfogalmakat. Például a „felszabadulás” szót, és ennek kapcsán megállapítja, hogy a hatalom birtokosai valójában sohasem győztek. Úgy érzi, ő az egyetlen független ember. A legfőbb tapasztalat mégis az, hogy „minden másként van, mint a könyvekben és tananyagban.” Anyai és nagyszülői segítséggel elmenekül egy pápai kollégiumba. Az végül a kibontakozás színtere lesz. Biztatást és barátságot is megélhet, rejtett támogatást, orientációt kap a személyes léthez. A pápai évek alatt a főhős megél egy kegyetlen balatoni kalandot. Leírásában részletes és éles képet kapunk a rendszer aljasságáról. Az érettségi előtti budapesti szilveszter végképp megmutatja, hogy a józanság nagy érték. A forgatagban megjelennek a szabadságérzéstől megzavarodó emberek is. A rejtekhelyükről előbúvó, többnyire börtönviselt értelmiségiek. A „kiengedett megengedők”.
Tizennyolc évnyi élmény elégnek tűnt egy életstratégiához, amiből nyilván nem lehetett kihagyni egy korábban kapott figyelmeztetést, „nehogy feltűnjön nekik, mert akkor agyonvernek”. Ami egyúttal azt is jelentette, hogy nem az átlátható lázadás és a látványos kitörés lesznek az átfogó terv alapelemei, hanem az önállóság megőrzése. Az előzetes egyetemi felvétellel már új élet kezdődhetett volna, de arra még várnia kellett. A katonai behíváskor először a postai kézbesítő, a hatalom önkéntese ragadja meg az alkalmat egy kemény kioktatásra, majd ezt egy primitív tiszthelyettes toldja meg. Ám hősünkre ez már nem úgy hat, ahogy a behívók remélték.
