„Zarathustráról beszéli a perzsa rege, hogy hetven évig ült az anyja szíve alatt, s mikor megszületett, fehér haja, redős arca és bölcs szeme volt… Jókai ezer évig vagy tán sokkal tovább ült a magyar lélek méhében, s amikor megszületett, olyan idős volt, mint maga a magyar nemzet, de azért egész elétében gyermek maradt” – Ravasz László írt ilyen ihletetten Jókairól az író születésének centenáriumára 1925-ben.
Ha akad, aki nem ismerné ezt a gyermekszemű öreg mágust, olvassa el Egy az Isten című regényét. Valamennyi hőse közül Adorján Manassé hasonlít leginkább hozzá: „Azok a szép, őszinte kék szemek olyan ártatlanul tekintének szemközt” – gondolja róla útitársnője Zboróy Blanka, a regény másik főszereplője.
Jókai legszebb regényének tartom. Szép és gazdag, mint maga az élet: fényeivel, árnyoldalaival. Teljesség. Micsoda filmet tudott volna forgatni belőle egy Sára Sándor – nyugodjék! –, bár az ő filmjei sokkal szikárabbak, teli balladás káprázatokkal.
Három hatalmas kép tagolja a cselekményt, három totálplán:
– a római Colosseum mint az emberi alkotóerő szimbóluma, egyszersmind az emberi elaljasodás színtere;
– a tenger, „ahol az Isten egyedül van. Egy világrész, mely nagyobb, mint a többi öt együttvéve.” Ezen a végtelen víztükrön vitorlázik egy emberpár a haza, az otthon felé;
– a Székelykő a harmadik. Óriási bérctömeg, fehér, mint a csontkoponya, földtörténeti és történelmi ősemlék. Barlangjai a bronzkorszak maradványait őrzik, földjéből tatár hordák nyílhegyeit fordítja ki az ekevas, csúcsán az ősszékelyvár düledéke, sziklás lankáin az emberkéz legszebb remekei: a csinált szántóföldek, mint a Colosseum emeletei sorakoznak egymás fölé.
Eget emelő sáncfal a völgykatlan előtt, ahol Torockó egyistenhívő, dolgos népe él évszázadok óta. Manassé ide hozza Blankát Rómából, a forradalom zűrzavarából a magyar forradalom tűzkatlanába, hogy elejét vegye a tűz terjedésének, ami Rómában a békés megoldást kereső Rossi meggyilkolásához, Erdélyben pedig a magyar falvak feldúlásához vezetett. Torockó lakói készek az önvédelmi harcra, mégsem a kíméletlen gerillaháborút választják. Adorján fegyvertelenül megjelenik a felkelők főhadiszállásán, egy éjszakai kemény tárgyaláson meggyőzi őket. Felajánlja az utánpótlás nélkül maradt sereg ellátását, ha visszatérnek falvaikba. Vezérük esküvel és testvéri öleléssel búcsúzik tőle, de figyelmezteti: „Hanem, hogy egyszer, valamikor egy közületek támadt renegát nem fog-e tüzet és vasat vinni a városotokra – arról nem állunk jót.”
A regény harmadik része arról a küzdelemről szól, amit a belső árulás és a nemzetközi diplomácia ellen kell megvívni. Torockó története máig érvényes magatartást és példát ad. Nem „soviniszta mítoszi képet jelent, melyet kedvére dagaszthat majd föl Szabó Dezső – vagy Nyirő József” – ahogy ezt a kommunista korszak egyik neves irodalomtörténésze állította.
S végül írásom címéről, ami egyezik hetilapunk címével: Jókai Torockó népét és egyedülálló kultúráját nevezi a magyar kultúra „előretolt helyőrségének”. A katonai műszó a frontvonalak közé küldött válogatott csapatot jelenti. Feladata az ellenoldal erőinek, mozgásának felderítése. Veszélyes küldetés ez: néha sajátjainak tüzét is el kell viselnie.
Punctum de utri. Ne többet erről. Olvassunk inkább több Jókait, Szabó Dezsőt, Nyirő Józsefet!
Németh Károly
nyug. gimnáziumi tanár
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 24-i számában.)
Könyvbőségben is jó újra kézbe venni régi olvasmányokat. Közülük Nikosz Kazantzakisz két könyvének olvasását vagy újraolvasását ajánlom. Ezek a Zorbász, a görög és a Jelentés Grecónak. Mi késztet arra, hogy a Zorbász és a Jelentés olvasására bíztassam remélt olvasótársaimat? Úgy vélem, sokan lehetnek, akik csak a filmet ismerik, és az alapjául szolgáló könyvet nem. Ezentúl pedig azt gondolom, hogy a regény adta élményt is elmélyíti, vagy éppen megalapozza az önéletrajz, azaz a Jelentés Grecónak olvasása.
Mi, a modern kor emberei többek között az eredetiség kétségbeesett kutatása miatt értékelünk jobban egy olyan művet, amit még nem alkotott meg előttünk senki. Mégis érdemes megjegyeznem, hogy még a régmúlt korokban is nagyobb népszerűségnek örvendtek azok a művészek, akik munkájukba valami hamisíthatatlanságot voltak képesek csempészni. De vajon miért?
Csontváry legelső festménye, a Pillangók, a pécsi Csontváry Múzeum egyik állandó kiállítási tárgya. 2019-ben időszakos kiállításon szerepelt a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Képtárának folyosóján, (...) hetekkel a megnyitó után a falon függő Pillangók közvetlen szomszédságában egy addig nem létező, egyszerű kivitelű tárló jelent meg. Olyan, mint egy oktatási szemléltető eszköz. Benne a Csontváry-kép 21 lepkefajának a természetben előforduló eredeti példányai sorakoznak.
Az ősz búcsúja eseményszerűen bár nem a világháborúhoz kapcsolódik, de a háború után kialakult helyzethez annál inkább. Amikor is a korábbi világ elmerült egy addig nem látható süllyesztőben. A gondolkodó emberek többsége is csak a háború után jött rá, hogy valami nincs rendben a közgondolkodással és általában a kultúrával.
Valamikor a 20. század negyvenes éveinek elején Közép-Finnország egyik szegényes falujából egy csendes vasárnapon felkerekedik egy fiatalember, Mäkinen Valte, és elindul „az őszi reggel fagyott útján” a nagyvárosba gyári munkásnak. Szinte látástól vakulásig gürcöl, közben hatalmas tapasztalatokat halmoz fel az élet árnyoldalán a hétköznapok kiábrándító valóságából.
Sorkatonai szolgálatom utolsó hónapjaiban, 1972-ben megvettem Borisz Leonyidovics Paszternak Éjszakai szél című verseskötetét. Vácon, a főtér közeli könyvesboltban az egyik eladó, történetesen korábban leszerelt katonatársam azt mondta, ez igazán neked való. Igaza lett.
A nép szava Isten szava – állítja a régi latin mondás, de vajon népnek nevezhető-e az a tömeg, amely végveszélyben Istenhez nem tud szólni, templomai üresek, sem testi, sem lelki ereje nincs a veszély elhárítására? És nép-e az az iszonyatos csőcselék, amely egy nagy múltú kultúra teljes megsemmisítését hajtja végre valamely idegen, vérszomjas isten nevében?