Németh Károly: Jókai „Előretolt Helyőrsége” – Egy az Isten (1877)

2020. december 04., 21:38

„Zarathustráról beszéli a perzsa rege, hogy hetven évig ült az anyja szíve alatt, s mikor megszületett, fehér haja, redős arca és bölcs szeme volt… Jókai ezer évig vagy tán sokkal tovább ült a magyar lélek méhében, s amikor megszületett, olyan idős volt, mint maga a magyar nemzet, de azért egész elétében gyermek maradt” – Ravasz László írt ilyen ihletetten Jókairól az író születésének centenáriumára 1925-ben.

Ha akad, aki nem ismerné ezt a gyermekszemű öreg mágust, olvassa el Egy az Isten című regényét. Valamennyi hőse közül Adorján Manassé hasonlít leginkább hozzá: „Azok a szép, őszinte kék szemek olyan ártatlanul tekintének szemközt” – gondolja róla útitársnője Zboróy Blanka, a regény másik főszereplője.

Jókai legszebb regényének tartom. Szép és gazdag, mint maga az élet: fényeivel, árnyoldalaival. Teljesség. Micsoda filmet tudott volna forgatni belőle egy Sára Sándor – nyugodjék! –, bár az ő filmjei sokkal szikárabbak, teli balladás káprázatokkal.

Három hatalmas kép tagolja a cselekményt, három totálplán:

– a római Colosseum mint az emberi alkotóerő szimbóluma, egyszersmind az emberi elaljasodás színtere;

– a tenger, „ahol az Isten egyedül van. Egy világrész, mely nagyobb, mint a többi öt együttvéve.” Ezen a végtelen víztükrön vitorlázik egy emberpár a haza, az otthon felé;

– a Székelykő a harmadik. Óriási bérctömeg, fehér, mint a csontkoponya, földtörténeti és történelmi ősemlék. Barlangjai a bronzkorszak maradványait őrzik, földjéből tatár hordák nyílhegyeit fordítja ki az ekevas, csúcsán az ősszékelyvár düledéke, sziklás lankáin az emberkéz legszebb remekei: a csinált szántóföldek, mint a Colosseum emeletei sorakoznak egymás fölé.

Eget emelő sáncfal a völgykatlan előtt, ahol Torockó egyistenhívő, dolgos népe él évszázadok óta. Manassé ide hozza Blankát Rómából, a forradalom zűrzavarából a magyar forradalom tűzkatlanába, hogy elejét vegye a tűz terjedésének, ami Rómában a békés megoldást kereső Rossi meggyilkolásához, Erdélyben pedig a magyar falvak feldúlásához vezetett. Torockó lakói készek az önvédelmi harcra, mégsem a kíméletlen gerillaháborút választják. Adorján fegyvertelenül megjelenik a felkelők főhadiszállásán, egy éjszakai kemény tárgyaláson meggyőzi őket. Felajánlja az utánpótlás nélkül maradt sereg ellátását, ha visszatérnek falvaikba. Vezérük esküvel és testvéri öleléssel búcsúzik tőle, de figyelmezteti: „Hanem, hogy egyszer, valamikor egy közületek támadt renegát nem fog-e tüzet és vasat vinni a városotokra – arról nem állunk jót.”

A regény harmadik része arról a küzdelemről szól, amit a belső árulás és a nemzetközi diplomácia ellen kell megvívni. Torockó története máig érvényes magatartást és példát ad. Nem „soviniszta mítoszi képet jelent, melyet kedvére dagaszthat majd föl Szabó Dezső – vagy Nyirő József” – ahogy ezt a kommunista korszak egyik neves irodalomtörténésze állította.

S végül írásom címéről, ami egyezik hetilapunk címével: Jókai Torockó népét és egyedülálló kultúráját nevezi a magyar kultúra „előretolt helyőrségének”. A katonai műszó a frontvonalak közé küldött válogatott csapatot jelenti. Feladata az ellenoldal erőinek, mozgásának felderítése. Veszélyes küldetés ez: néha sajátjainak tüzét is el kell viselnie.

Punctum de utri. Ne többet erről. Olvassunk inkább több Jókait, Szabó Dezsőt, Nyirő Józsefet!

 

Németh Károly

nyug. gimnáziumi tanár

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 24-i számában.)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. március 25., 08:10