Részlet Balogh László Drágakő a sárban, avagy Egy stádiumra a Géniusztól című regényéből
II. fejezet
Hogy hol lehet most Csokonai, 1796 nyarán? Éppen Sárospatakon időzik, de már innen is menni készült. Hogyan került ide Debrecenből? Hiszen már csak fél év volt hátra a tanulmányaiból.
Csokonait 1795 tavaszán perbe fogták, miszerint a Kecskeméten kapott 72 forintot, melyet a Kollégium számára küldettek vele, de azt állítólag Pesten engedély nélkül elköltötte. Azonban hazaérkezése után a pénzzel mégis el tudott számolni. Így nem értette a dolgot. Megérezte, hogy bárhogyan is védi magát, innen neki mennie kell. A Kollégium vezetőségének bögyében volt Csokonai, s fordítva is ez volt a helyzet. Mivel a tanulóifjúság szerette ezt a bohém poétát, jóakarói megsúgták neki a várható ítéletet. Ekkor döntötte el, hogy nagy plénum előtt elbúcsúzik azoktól, akik megérdemlik, s akikben nem csalódott. Június 15-én annak tudatában, hogy ki fogják zárni a Kollégiumból, nagy hatású búcsúbeszédet mondott a diákoknak. Levetette a tógát, nem várta meg, hogy lehúzzák róla, és saját öltözetében 450 diák előtt búcsúbeszédet mondott.
„Uraim! Búcsúzásomat sokan talán úgy fogják nézni, mint amelyben egy közszokásra megesküdött ember igen könnyen megütközhetik s ezt is néminemű rendetlen elme mozdulásának fogják tartani; de példátlan búcsúzásom, mely igen hozzá illik példátlan elválásomhoz, minden, aki engemet és az én dolgaimat esméri, nyilván általláthatja. Ne ütközzön meg tehát benne senki, Uraim, közűletek: ha e szokatlan, de jó időben, ily szokatlan, de nem vétkes módon fogom végső búcsúzásomat megtenni, minekutána előttetek egész scénáját nyitnám fel az én jövendő életemnek.
Talán azt nem is kell említenem, hogy a tudomány legkedvesebb vagyonom volt mindenek felett, hogy én azokat jobban szerettem, mint minden egyebet, hogy én azok nélkűl az életet élő ember eltemettetésének tartottam a philosophus Senecával; de azt kívánom mégis felfedezni, hogy a tudományokat nem azért szerettem, hogy mondták, nem azért kedvellettem, hogy a pallér-pálca ügyelt reám a hátam megett; nem is azt szerettem, amelyik könnyebb volt, közelebb volt, zsírosabb volt, hanem amelyet leginkább láttam alkalmatosnak az én lelkem kicsínosítására, és fellobbantására annak a tűznek, melynek két-három kisded szikrácskája az én ifjúi esztendeimnek hamuja alatt gyenge fénnyel pislogott. (E' volt az oka, hogy én itt olyan polcra nem mehettem, amilyenre, ha akartam volna, talán lehetett volna mennem.) De azért alacsony lélek sohasem volt bennem s szemeten csavargó igyekezetek nem mozgatták cselekedeteimet; olyan pályát nyitottam meg magamnak, melyen liliomokon, Salamon dicsőségét olcsító liliomokon s az édes álomnál puhább gyepen lehetett futnom, nemcsak darabos, omladékos köveken, nemcsak tűréssel, hanem gyönyörködéssel is; és amelynek a végén állott a Virtus a Dicsőséggel, nemcsak méltóságos komorságú tekintetben, hanem az érzékenységeket megbájoló, a szívet nyájasan kecsegtető, a lelket édes andalgásba hozó ábrázatban.
Itt találtam sok nagy lelkeket, kik közűl sokan kezdettek velem futni, sokan már a futás közben voltak, sokan a pályát megfutva kellemetes lélekzetszedéssel dűltek az őket kézen simogató nyájasabb érdem ölébe, hol a hazának s a tudományoknak örömkönnyei csorogtak rájuk, s a maradék fényes oltárral biztatgatta. Ó, ti nagy lelkek! fogadjatok bé valaha, mikor majd én is az én pályámat megfutom; fogadjatok bé valaha, majd ha én azt megérdemelhetem, ebbe a ti dicső Ermenonvilletekbe, avagy csak látójának s bámulójának! Ó, be tetézett jutalmát fogom én akkor megnyerni az én munkával telt óráimnak; akkor, ó, akkor ráncba szedett szemöldökkel suhanok el a plebecula zavart sikoltásai mellett oda, ahol a nagyobb lelkek csak bíztató szóval, csak integető újjokkal hívnak engemet.
Hogy pedig én ilyen gondolatokat hánytam magamban, azt énbennem vagy az én lelkem, az én olyannak teremtett lelkem csinálta, vagy az én bővebb esmeretségem azokkal a nagy remek lelkekkel, akiket Görögország és Róma csudálkozással adott a maradéknak tanítókúl által; valamelyik csinálta, ha nem mindenik is. Nevelte pedig azon nagy magyar hazafiaknak minden rend és állapot nélkűl való belső szövetségek, akik énnekem az örökös barátság szent kézfogásával egyengették az igaz érdem felé gyengélkedő lépésemet. Így tett engemet a holt és az élő nagyoknak a barátsága tökéletesebbé, vagy amint Klopstock mondja: szebbé válttá! Szerettem én a dícséretet, a tiszteletet, a pompásabb lépéseket, szerettem; és mikor a szerencse Ülj fel német! Szállj le német! módjára bánt is velem, tetszettem magamnak s belső megelégedésem nem irigyeltette velem senki szerencséjét. De soha sem alacsony lélektől kikoholt álútakon, szemetes plánumokon, férgeket vakon kergető undok vakondoktúrásokon nem kívántam arra jutni; sem a gonosz szívű vagy ostoba lelkű emberecskék veszedelmes és alávaló magasztalásaikat nem óhajtottam. Unitas nec multiplicat, nec dividit; amaz cifra zérus, egy cifra is semmi, száz cifra is csak semmi! Örűltem annak, mikor egy nyíltszívű, egy értelmes gondolkozású ember csak feje ráütésével jelentette is tetszését; egy szava több vólt előttem, mint mikor valami érdemtelen vagy egyenességtelen ember egész orációt mondott is; mert annak az orációja pro Verre, pro Catilina is lehet, ezé többnyire mind pro domo sua vagyon! Innen soha semmi kecsegtetések oly bájoló ígézéssel nem csillámolhattak, hogy amitől én irtóztam, azt édesgető súgárokkal színelhették vólna ki s azáltal csalhattak vólna el kedvellett ösvényemtől félfelé. Sem soha olyan rettentés ordító hangja nem mennydöröghetett oly éles harsogással füleimbe, hogy ha szinte megrezzenthetett is, lépéseimből vagy jobbra vagy balra ugrattathatott volna.
Állottam ott, s mentem ott, ahol állani vagy menni jónak láttam. Néha hibáztam, megvallom, de aki nem hibázik, angyal az; aki hibáját meg nem esmeri, gazember az. Megvolt az bennem, megvolt, akárki mit mondjon, az a mozdúlás, hogy aki igaz egyenes szívvel volt erántam, ahhoz kellemetes láncokkal kötöztem mindenemet, s édes szempillantásaim közé innepi veres betűkkel írtam azt, amelyben az ily igaz és jobb matériából készűlt szív eránt viseltetett érzékeny tiszteletemet legtisztábban megmutathattam; de megvolt ellenben az a legtöbb veszedelmet szűlt indúlat is, hogy akinek erántam vagyis inkább ellenem tettetett mázzal bészínelt barátságát, annyival inkább gonosz szándékait észrevettem, soha, bár a világi úgynevezett prudentia ellenkezőt kiáltott is, soha ki nem nyerhettem magamtól, hogy eltitkoljam azt, mely undorító borzadással émelyeg az én másformán tanúlt lelkem az ő dórisi cselekedeteitől. Amahhoz, ha nem vonogatott is, futottam s öleltem őtet; ez ha édesgetett is magához, félelmes hátrálással kívántam színét kerűlni. Soha, soha titkos alattomba való minákat nem ástam másnak szerencséje alá, hogy a magamét annak szomorú düledékjein építsem fel! A felettem valókat vagy szerettem, vagy tiszteltem, vagy kerűltem. (Fáztam gyakran, de sokszor égtem tőlök. Most már fázni jobb szeretek!) A barátimmal nyájason voltam, soha elibek ugrani nem törekedtem. A nálamnál kicsinyebbekkel mindég nyájason voltam, és szeretetöket megnyertem; óh, be örűlt az én lelkem akkor, óh be szerette magát, midőn látta, hogy az énnálam kisebbnek bizodalma van hozzám, s az én gravitásra szedett szemöldököm nem üti le az övét, mely felemelkedett az én szeretettel édesűlt tisztelésemre. Erkölcsi vétek nem undokította az én lelkemet, és annak esmérete csendes volt a maga tisztaságával való megelégedésben.
Mégis látjátok, Uraim! hogy a szerencse engemet tett ki az ő hatalmának mutogatására, az én életemnek első idejében. De nem volt ez barátja soha egy philosophusnak is, egy poétának is, kivált az őtet kevéssé felvevő poétának. La Poesie ê la figlia d'Apolline e Povertade. Azt mondja egy elmés olasz poéta: a poézis Apollónak és a szegénységnek leánya. Bölcsen, az én ítéletem szerént! Ímé mostan már itt állok az én habokkal zavart futásom után, itt állok az én partomhoz nem messze egy darab deszkáján az én széjjeltöredezett szerencsémnek, várván egy jóltevő kéznek kinyújtását, mely csak annyira segítsen, hogy minden veszteségem után fáradtan, lucskosan a szárazra kiléphessek, táblámat kiemelhessem, mely maradványát az én szerencsétlen sorsomnak idegen partokon hordozhassam a szánakozó szíveknek felhevítésére. (De még ezt várni sem engedték az én káromon gyönyörködve úszkáló fókák; darab deszkámat, amelyen tartózkodtam, alkalmatlan farkok csapkodásával beljebb verték. Timonná kell lennem, Uraim! misantropus Timonná, látván, hogy ily emberiséggel ellenkező módon bánnak velem. Kell újjal mutatnom azt a cselekedetet? Aki tudni kívánja, ha illik neki ezt tudni, magánosan megmondom. Most csak azt említem, hogy akasztófára is ítélt engemet közönséges helyen egy alávaló accidense a kollégiumnak, egy orángutáng forma emberecske.) Ez már a nehéz, a szívet sebhető hallás, itt a bis videor mori.
„Gestat Timon ipse ligonem,Calcitrat asella leonem.”
Ha nagy a bántó, az is nehezen esik, hanem mikor alávalók is rugdossák a nagy hatalomtól ejtett sebben haldoklót, ahoz számlálom én, amiről Horváth Ádám ír. Hanem most mind elnyelem én az ilyeneket, philosophus leszek én, uraim! Nincs egy tökéletes lélek formáltatására hathatósabb, mint ha ezzel egybeölelkezik a philosophia; az a philosophia, mely az angyali és emberi között való lelket ád mibelénk. Sokrates, Plato, Cicero, Seneca, Plutarchos és még akiket ti a régi és újak között jól esmertek, legyenek az én mindennapi időtöltő legigazabb szívű barátaim, akikkel fel kívánom az én rövid életemnek napjait osztani. Csendes békesség lakjék énvelem, távol minden világi lármától; a kevéssel való megelégedés mondassa énvelem azt, mikor a világot sokratesi szemekkel fogom körűlnézni: Quam paucis egeo! Az én szívem, az én életem módja, az én tudományom adjon nekem kevés, de jó barátokat önként; aki rossz szívű, távol járjon az, távol én tőlem; aki engem szívemért fog barátjának fogadni, éljen az vígan valódi érdemeivel a csendes boldogság anyai ölén s szent árnyék lebegjen tisztelt hamvai felett!
Ti világcsudálta nagy lelkek! Ha én a ti nyomdokaitokon mehetek, ha én a ti gondolkozástokat szűk elmémmel megfoghatom, azt a boldogságon mely arany idővé fogja tenni az én életemet, óh csak tinektek fogom köszönni! A ti szelíd komorságú ábrázatotok között nyájaskodni fognak az én mosolygó barátnőim, az ártatlan múlatság rózsáival koszorúzott Múzsák, kiknek 11 esztendős koromtól fogva eddig az ideig 10 esztendeimet feláldoztam. Köztetek fogom ölelni az égnek azt a kedves adományát, a poésist, mely addig az ideig, ha vígadtam: édesen rezgő lantjával akkompanyirozott öröm-nótáimnak, ha szomorú voltam, megnyitotta ambróziás kebelét, abba öntöttem ki panaszaimat, abba csorgattam könnyeimet, melyeket vígasztaló lamentók között csókolt fel orcáimról s én egy más életbe képzeltem magamat. (Ezért égettem én meg legkedvesebb gyümölcseit az én poétai óráimnak, melyek a halálos róguson is sóhajtva láttattak atyjok keménységén panaszolkodni. Ti édes rajzati az én elmémnek, ti hamuba ment productumi az én magános szorgalmomnak, midőn, minekelőtte napfényt láttatok volna, a születés méhéből kiragadva égtetek meg, s mások nevető ábrázatban gyújtogatták félig megégett tetemeitekkel pipájukat: óh én akkor tibennetek néztem az én hamuba menendő szerencsémet az ő fatális rógusán, melynek lángjainál sokan az ő hidegtűl, mitől, elkényszeredett szerencséjöket örömmel élesztgették fel).
Ilyen céllal állok itt most meg utoljára közöttetek, és körűlnézvén magamat s állapotomat: mindeneket rendre megszólítok, valakiket énhozzám valamely egyesség kötött, kötelezvén arra, hogy a szokásba vett, de nagyrészént csak szertartásból csinált búcsúzást hozzájok megtegyem.
Vegyék ezt a közönségest úgy, mint közszokásnak áldozatját; magánosan nyíltabb szívvel járúlok hozzájok s kit-kit érdemlett tiszteletével fogok illetni; vegyék azt úgy, mint a szívnek s indulatnak áldozatját! Elsőben is, Uraim! tihozzátok szólok, tihozzátok, akiket a világi nexusok az én igazgatóimmá tettek vala. Ha szerettek engemet, örvendeztessetek meg annak kimutatásával; ha nem szerettek, óh legalább ne gyűlöljetek. Ha én nem vétettem ellenetek, ne vonjátok meg kegyességteket; ha nem készakarva vétettem, engedjetek meg; ha szántszándékkal bántottalak meg, engesztelődést kérek igaz megkövetésemmel. Ha mi kedvest tettetek velem, higgyétek el, hogy érzékeny ez a szív, igen nagyon érzékeny; ha mi kedvetlent ejtettetek rajtam: a nexusok nexusának, nem a ti kárt tenni kívánó indulatotoknak tulajdonítom. Jó szíveteket igaz kölcsönös szeretettel viszontagolni, érdemeiteket valódi tisztelettel hirdetni fogom még akkor is, midőn én nem itt leszek, ahol vagyok, nem az leszek, aki vagyok, nem így leszek, amint vagyok; akkor is kinek-kinek az ő szívbeli vagy külső érdemi charactereihez képest híve s tisztelője fogok lenni. Isten hozzátok!
Nemes tanulók! kikben épűl a tudományoknak és a hazának reménye, bimbódzik öröme, sugározik jövendő dicsőségének vídító hajnala! Jól esmértek engemet, magam hordozását, tudományom egész voltát; ti legközelebbről néztetek engemet minden fordúlásaimban, titeket hívlak tanúknak akkor, mikor már tanúra nincs szükség; de a szívek tribunáljánál, a gondolatbírák előtt, hol a hír a kínzó vagy szabadító poroszló, a morál a törvény, a nyelv a békókat vagy nyakakat elvágó éles szablya, ezen törvényszék előtt hívlak én tanúknak benneteket arra, hogy én voltam-e valaha rossz lelkiesméretű oskolai gazember, voltam-e, ha sokat ímmel-ámmal tanúltam is, amit itt kellett vólna tanúlnom, korhel, idővesztegető here? Ti tegyetek erről bizonyságot a ti szíveitekben és mások előtt, ti, akiknek én sem ártani, sem használni nem tudok. A ti mostani fáradozástokat boldogítsa a jóltevő istenség, adjon tinéktek nagy lelket, hogy magatoknak nagyobb tökéletességtekre, édes hazánknak s boldogtalan nemzetünknek nagyobb dicsőségére, embertársatoknak több-több segítségére lehessetek. Én is erre törekedtem, kedves idejembeli társaim! Erre is fogok utolsó lehelésemig törekedni. Ah, szeressetek érte engemet. – Isten hozzátok!”
A besúgók révén természetesen ez a tett a vezetőség fülébe jutott, akik még acsarkodóbban léptek fel vele szemben. „Veszett fejsze ez, s már a nyele is elveszett” – gondolta és erős felindultságában még megírta az „Emlékezetnek okáért” című írását a saját védelmére és lelkének nyugtatására. Már eldöntötte, hogy nem hagyja, hogy kicsapják. Ő önként, emelt fővel fog távozni innen.
Majd megemlegetik még ezek, hogy így bántak Csokonaival!
(folytatás a szerző könyvében – Balogh László: Drágakő a sárban, avagy Egy stádiumra a Géniusztól. Cívisporta Kiadó, Debrecen, 2020.)
