A mindenség kenyere
(Karant/ének/VIII.)
A van, ha egyszer nem lesz, csak úgy
S fává terebélyesedik a földbe leszúrt
Fűzfa ága, benépesülhet a Paradicsom,
És, ami fölnevelt nem gaz, nem liliom.
A Mindörökkön túlon túl, mi vár rám,
Ősvized toporgó talpakkal én járnám!
Ujjbegyedből kiserkentett vérrel gyere,
Befesteni új tavaszt, nyarat, őszt, telet! –
Visszaadni Földnek, Napnak, mi övék,
S megpihenni, az Égigérő fának tövén!
A van, ha egyszer nem lesz, és más se –
És majd nem Világvégét jósol a vátesz,
Benépesül a Paradicsom, az Ősvadon,
S az élet dolgait másra nem hagyom!
Küzdés, hogy végül semmivé legyünk,
Legyen borunk, hozzá friss kenyerünk!
S kell vers, ragozott-ragozatlan verbum,
Hogy Anyánk maradjon az Univerzum!
Ősz Öregember az Aranyhajú gyermek,
A Fény mindig visszatér, ahogy elmegy!
A van, ha egyszer nem lesz, s már elég,
Elég a könyökparola, és kitisztul a lég.
Vászon nem takarja csókcsábos ajkunk,
Nem fog átok, sem gyilkos vírus rajtunk,
Ujjbegyedből kiserkentett vérrel gyere,
Legyél jó borom, a Mindenség kenyere!
Őstenger hullámaid majd ismét járnám,
Nyugalom, Szeretet lesz a világjárvány!
Csordul a csepp, vár a Mindörökkön túl,
S a karanténba zárt csillag – újra kigyúl.
Akkor is szeretném
(Filokromotikus játék a rögökkel)
Valaki kicsomagolt – s valaki, be!
Valaki, rá csempészte nevem egy
Bőröndre, s Világcsavargó lettem!
Sok időküszöböt átléptem közben,
Szélességi, majd hosszúsági fokon.
Cél előtt meg nem rogyott a térdem,
Nagy ugrás, s a Földet körbe értem –
E világon rám már nem vár új rokon!
Szemem szűkül, bár a világ kitágul,
Semmi sem marad itt, a tér elárvul,
Űr fogad – Ismeretlen Messzeség!
Föld volna karika, karika – még ma,
S szétszakadna az eszterlánci cérna,
Akkor is szeretném – egy Rög elég!
Armand Lanoux Ágyúpolka című könyvét ajánlom olvasásra azoknak, akik szívesen ismernék meg egy sokáig mítoszokba csomagolt történelmi esemény előzményeit és azok részleteit. A terjedelmes, de könnyen olvasható dokumentumregény a párizsi kommün előzményeit tárja elénk. Egy olyan történelmi eseményét, amit generációk számára politikai érdekeknek megfelelően értelmeztek és illesztettek a történelemkönyvekbe. Ebben a könyvben a mítoszteremtés helyett tényekkel találkozhatunk, olyan pergőn, ahogy egy mai hírcsatorna tárná elénk.
Jókai legszebb regényének tartom. Szép és gazdag, mint maga az élet: fényeivel, árnyoldalaival. Teljesség. Micsoda filmet tudott volna forgatni belőle egy Sára Sándor – nyugodjék! –, bár az ő filmjei sokkal szikárabbak, teli balladás káprázatokkal.
Könyvbőségben is jó újra kézbe venni régi olvasmányokat. Közülük Nikosz Kazantzakisz két könyvének olvasását vagy újraolvasását ajánlom. Ezek a Zorbász, a görög és a Jelentés Grecónak. Mi késztet arra, hogy a Zorbász és a Jelentés olvasására bíztassam remélt olvasótársaimat? Úgy vélem, sokan lehetnek, akik csak a filmet ismerik, és az alapjául szolgáló könyvet nem. Ezentúl pedig azt gondolom, hogy a regény adta élményt is elmélyíti, vagy éppen megalapozza az önéletrajz, azaz a Jelentés Grecónak olvasása.
Mi, a modern kor emberei többek között az eredetiség kétségbeesett kutatása miatt értékelünk jobban egy olyan művet, amit még nem alkotott meg előttünk senki. Mégis érdemes megjegyeznem, hogy még a régmúlt korokban is nagyobb népszerűségnek örvendtek azok a művészek, akik munkájukba valami hamisíthatatlanságot voltak képesek csempészni. De vajon miért?
Csontváry legelső festménye, a Pillangók, a pécsi Csontváry Múzeum egyik állandó kiállítási tárgya. 2019-ben időszakos kiállításon szerepelt a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Képtárának folyosóján, (...) hetekkel a megnyitó után a falon függő Pillangók közvetlen szomszédságában egy addig nem létező, egyszerű kivitelű tárló jelent meg. Olyan, mint egy oktatási szemléltető eszköz. Benne a Csontváry-kép 21 lepkefajának a természetben előforduló eredeti példányai sorakoznak.
Az ősz búcsúja eseményszerűen bár nem a világháborúhoz kapcsolódik, de a háború után kialakult helyzethez annál inkább. Amikor is a korábbi világ elmerült egy addig nem látható süllyesztőben. A gondolkodó emberek többsége is csak a háború után jött rá, hogy valami nincs rendben a közgondolkodással és általában a kultúrával.
Valamikor a 20. század negyvenes éveinek elején Közép-Finnország egyik szegényes falujából egy csendes vasárnapon felkerekedik egy fiatalember, Mäkinen Valte, és elindul „az őszi reggel fagyott útján” a nagyvárosba gyári munkásnak. Szinte látástól vakulásig gürcöl, közben hatalmas tapasztalatokat halmoz fel az élet árnyoldalán a hétköznapok kiábrándító valóságából.