Ahogyan a kiegyezést követő közel fél évszázad során, a nemzeti újjászületés korában az Eötvös József megalkotta népoktatási törvény szellemében létrehozott középiskolák – elsősorban a (fő) gimnáziumok és polgári iskolák – magasan képzett tanárai teremtettek irodalmat, népszerűsítették a tudományokat, szervezték meg az egyesületi életet, és keltették életre a „sajtóipart” a Délvidéken, évek múltán a katedráikat öröklő utódaik ugyanolyan elszántan őrizték nemzeti értékeinket a trianoni döntést követően elszakított Bácska és Bánság kisebbségbe került magyar közösségén belül. Lelkes falusi, kisvárosi magyar tanítók nélkül kétségtelenül megszűnt volna vidékünkön az értelmiségi képzés, szegényebbek lettek volna a hírlapjaink, nem lettek volna gyámolítói a művelődési életnek, s ami talán a legfontosabb, támogatók nélkül maradtak volna a magyar közösség társadalmi-politikai megszervezésére irányuló törekvések. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és a királyi Jugoszlávia győzelmi mámorában született nacionalista túlkapások, az agrárreform keretében végrehajtott gazdasági kifosztások s az általános jogfosztottság közepette – az egyházi méltóságok mellett – ismét csak tanítóira számíthatott a magyarság. S hogy mindamellett voltak tehetségek, akiknek tolla nyomán vidékeinken újjáéledt a magyar irodalom is, az nagymértékben ugyancsak nemes lelkű tanítóinknak volt köszönhető. Szenteleky Kornél gazdag irodalmi levelezéséből is kitetszik, a sziváci szervező mekkora energiát áldozott az írás mellett elkötelezett tanítók mozgósítására. Kiegyezés kori gazdag sajtónk Trianont túlélt töredéke a bizonyság rá: hányan is fogtak tollat a magyar ügyek szolgálatára.
Lelkesedésével, nem titkolt elkötelezettségével közülük is messze kiemelkedett a temerini tanító, Kováts Antal, akinek írói hagyatékát Pótvásár Temerinben címmel Csorba Béla szerkesztette kötetbe. A könyvhöz írt utószóban Csorba Béla a tanító életével kapcsolatos legfontosabb ismereteket is összefoglalta: eszerint Kováts Antal 1881. május 12-én született Temerinben, a Kalocsai Tanítóképzőben szerzett oklevelet, ezt követően 1900. szeptember 1-jén Somogy megyében a Nagyatádi járás Háromfa-Agarév nevű falucskájának felekezeti iskolájában kezdett dolgozni. 1901. február 1-jén már a szülővárosában oktat, hogy azután tudásával és ismereteivel élete végéig Temerin népét szolgálja. 1914. július 27-étől 1918. november 4-éig ő is megjárta a világháború poklát, Galíciában és Észak-Olaszországban harcolt, hazaérkezésének emlékezetes pillanata volt a községháza előtt megtartott, a lázongó népet megbékítő beszéde, amelyről Az 1918. évi októberi forradalom Temerinben című írásában maga számolt be. Életében A szív húrjai (1925) címmel egyetlen verseskötete jelent meg. 1931. május 11-én, ötvenedik születésnapján halt meg. A kötetben eredeti gépiratban közölt A rönk kidőlt – Egy halott délvidéki költőre emlékezem című versében a pályatárs, Fekete Lajos megrendülten búcsúzott a távozótól:
két paripát kéne befogatni, két almásderes, tüzes paripát,
s vágtatni velük a Nagyalföldön át,
lehúnyt szemekkel, s csak egy dísztelen, kicsi
temetőnél szólani megállj-t.
Aztán levett kalappal odaállni a legfrissebb, barna
hant fölé, s mormolni csendben: íme, barátom,
visszaszöktem vizeken, folyókon, határokon át
s régi hiteddel, nagy szereteteddel
fogadj el egy imát…
A Bácsmegye, a Délbácska, s utódja, a Reggeli Újság című lapok őrizték meg azokat a korabeli írásokat, amelyek Temerin, „a dél-bácskai nagy magyar község” s – azon túlmenően – a régió magyarságának küzdelmeiről hoznak hírt a kései utókor olvasóinak. Korának keserű valóságáról az 1905. június 16-a és 1928. szeptember 29-e közötti közel negyed évszázad során keletkezett írásai kivétel nélkül értékes történeti-népéleti adatokat őriznek. A könyv első, A régi Temerin című fejezetébe a szerkesztő, Csorba Béla azokat az írásokat sorolta, amelyekben Kováts Antal szülővárosának és lakóinak állított – olykor derűs, máskor keserű – emléket. A kötet címadó tárcájában, a Pótvásár Temerinben című írásában a helyi ügyeskedők történetét örökítette meg: a faluban az őszi vásárt elmosta az eső, s hogy ne károsodjon a közönség, illő dolog lenne pótvásárt tartani. Pista bácsi, a zsugoriságáról közismert temerini vásárbérlő – megkerülve a hivatalos ügyintézés formáit – túl akart járni a jegyző és a szolgabíró eszén, ám a boros-csirkepaprikásos mulatozás néhány száz forintjába került. Így vált a „pótvásár” a nép életében a kacifántos, túlbonyolított ügyintézés jelképévé.
Egyik legszebb írása, a Bácsmegye 1906. augusztus 31-ei számában megjelent Búcsú a kovili kalugyereknél még a történelmi Magyarország színes, népi világát örökítette meg. A temerini tanító társaival a messze földön híres szerb búcsúba látogatott, s gyűjtött magának útja során maradandó emlékeket. A templom közelében deszkabódék rengetegében vidáman folyt az italozás, s „tompán pengett a tambura húrja, siralmas szerb románcokat zengedezve”. Itt-ott egy-egy szerencsétlen koldus a Deli Markó történetét énekelte, s reszelgette közben két- vagy háromhúros hegedűjét. S miközben a déli nap forró sugarai egyre erősebben égették kopaszodó tarkóját, kalapját az ölében tartva leste a lassan szaporodó krajcárokat. „A déli népek egész lelkivilága bontakozott ki előttem – írta a beszámoló szerzője –, azok szokásaival, erkölcseivel és napsugaras, derült egével. Egészen el is feledtem, hogy még Magyarország területén vagyok.”
A helyi népszokások felelevenítése mellett – Kísértetjárás Temerinben, Mikor még Temerinben lóval nyomtattak, A régi Temerin, Mozaikok a régi mulatós Temerin napjaiból – Kováts Antal tanító megkülönböztetett figyelmet szentelt a falú történelmi alakjainak. Egy régi, lotharingiai lovagi család él Temerinben című tárcájában a hatvanéves Brechtl Ferenc kékfestőmestert szólaltatta meg, akinek ősei valaha német lovagok voltak, II. Béla idejében költözködtek be Lotaringiából Magyarországba. Életük során „részt vettek a keresztes hadjáratokban, s II. Endre hadseregében több kitűnő katonai szolgálatot teljesítettek, s több kitüntetést is kaptak”. A szerző szerint: a lovagi kiválóságok a kékfestőmesterben is megvannak, nem csupán a testi erőben, de a lelki kvalitásokban is. Perczel tábornok volt markotányosnője Temerinben él című írása fontos, forrásértékű visszaemlékezés a szabadságharc eseményeire. „Szeretem az öreg asszonyokat – írta a temerini tanító. – Nem mintha a fiatalokat nem szeretném, de az öregek nagyon érdekelnek. Talán azért, mert egy egész életkor története van bennük eltemetve, illetve lerögzítve.” A kilencvenöt esztendős Flórián Mari néni a szabadságharc idején tizenhét esztendős volt, átélte Temerin szerb ostromát, és szüleivel az égő faluból előbb Ókérbe, onnan Kishegyesre, majd Szabadkára menekült. Mikor Perczel csapatai Szenttamást bevették, Pirosra kerültek. Az éppen úrnapján vívott kátyi csatában is ott voltak, majd amikor a csata elveszett, hát szaladtak újra. „Tudja, a járeki határban annyi jajgató, sebesült honvédet láttunk – mesélte Mari néni –, hogy csodaság. A járekiak ezek közül sokat agyonvertek, mert könyörögtek is nekik, hogy verjék agyon, ne hagyják őket szenvedni.” Visszamentek hát Hegyesre. „Csak ötvenben jöttünk újra vissza. A falu teljesen el volt pusztítva. Csak a puszta falak meredeztek ránk. A romok között mindenféle gaz burjánzott. Nádból és fából rögtönzött tetővel betakartuk a falakat, s úgy laktunk a házban jó ideig, míg fel nem építettük. Lassan-lassan visszatért az elmenekült lakosság. Szomorú idők voltak azok, de most már el is felejtettük, hogy mennyit szenvedtünk” – olvasható a papírra vetett, történelmi jelentőségű vallomásban.
A múlt század betyárromantikájának egyetlen élő alakja Temerinben című írásában a betyárvilág eleven szemtanúja, a közel százesztendős, özvegy Gogolyák Pálné Nagy Erzsébet szólalt meg, aki Ráday Gedeonnak, Szeged kormánybiztosának idején a Temerin környéki Fürjes András jó hírű betyár menyasszonya volt. A Miksa-major melletti csárdában sok futó betyár megfordult, akiknek Örzse néni, a csárdásné, rendre menedéket adott, s még az is előfordult, hogy „Ráday pandúrjai elől a kukoricásokba menekült szegénylegényeknek lóháton szállította az elemózsiát”. Örzse néni alakját a korabeli balladák is megörökítették:
Fürjes Örzsi kiment az erdőbe,
Lefeküdt a nyárfa hűvösébe,
Arra ment a Dudás szeretője,
Kelj fel, Örzsi, keres a vármegye.
A Reggeli Újság 1930. március 16-ai számában megjelent „Szeretek élni”, mondta egy kilencvenkilenc éves temerini asszony című tárca hőse, Flórián Mári néni is sokfelé járt életében, különösen a búcsújáró helyeket látogatta örömmel. A beszélgetés idején, az emlékek megidézésekor „egy fakó csontolvasót szorongat a kezében, amit még Rómából hozott. Mert ott is járt. Mári néni a kilencvenes évek zarándoklatával Máriagyűdön harmincszor volt. Radnát is meglátogatta. 1919 óta azonban csak az utcára ül ki nyáron”. Mert időközben nagyot változott a világ, a nevezetes búcsújáró helyek is elképzelhetetlen távolba kerültek. Másféle „búcsúkban” keresték az üdvözülés módját a délvidéki magyarok.
Temerini csodák
Kováts Antal temerini tanító egyike volt azoknak, akik határtalan lelkesedéssel tudtak szólni az egyszerű emberek életéről, a parasztok teremtő munkájáról. A Délbácska 1927. július 24-ei számában olvasható Mikor még Temerinben lóval nyomtattak című írásában csodás, régi emlékeket idézett meg: „Szép holdvilágos estéken a rostély kelepelése messzire elhangzott, s gyönyörűen vette ki magát e kíséret mellett a még gyönyörűbb temerini lányok nótája. Én még most is jól emlékszem Lavács Rózsi gyönyörűen csengő hangjára, s nem is fogom azt, amíg élek, elfelejteni, s lelkemben úgy él annak az emléke, mint ereklye, amelyet aranyozott üvegszekrénybe rejtenek.” Egy évvel később, ugyancsak a Délbácskában 1928. július 15-én közölt Mindenfelé aratnak a határban című írásában pedig mélységes mély áhítattal élte meg az aratást: „Menyecskék, magyar, tűzrőlpattant menyecskék. Izmok, napbarnította arcok, dolgos, szorgalmas magyar aratók, de sok érdekszál fűződik a ti erőtökhöz, munkabírásotokhoz, munkaszeretetekhez. […] Gyönyörű búzák szárra, kalászra és szemre is mindenfelé, amerre a szem ellát. […] Te szép aratás, te bő áldás, izzadó, nap barnította magyar aratók, áldás reátok és a ti munkátokra, aki nem szeret benneteket, az menjen ki a búzaföldre, s nézzen bele abba a titokba, amely az Alföldet egész Európa éléstárává tette, s büszkén emelheti fel fejét, hogy fajtája nem söpredéke az emberiségnek, de egyik legkiválóbbja s erős oszlopa, alappillére hazájának, a földnek, amelyhez oly görcsösen ragaszkodik, ahol apái éltek-haltak, ahol ő is született, s meghalni fog, s ahol apáinak hamvaival együtt az ő hamvai is nyugodni fognak.” A korábban már megszólaltatott Fürjes Örzsi dalaira emlékezett a szerző a Délbácska 1926. december 25-ei, karácsonyi számában közölt Mit dalolt és mit dalol a temerini magyar nép című írásában is, ahol már kora modern irodalomról szóló nézeteinek is hangot adott: „A régi, a múlt század zamatos magyar népdalai lassankint feledésbe mennek – állapította meg kellő rezignációval Kováts Antal tanító –, s ha itt-ott fel-felhangzik is egy-egy fráternóta, a kuplék, a frivolnóták mindegyre divatosabbá válnak. Lehet, hogy ez átmeneti stádium, mint ahogyan az irodalomban is aktivizmus, futurizmus, dadaizmus a divat, de amelyeket a szív, az érzés, az örök öröm és bánat, egyszóval az örök emberi költészet, mely nemcsak szavak, de érzések játékából is áll, előbb-utóbb diadalmasan le fog gyűrni.” Hogy az irodalom legfontosabb feladata az emberi sorshelyzetek és az azzal kapcsolatos érzések megörökítése és megmutatása, Kováts Antal írói fölfogásának és meggyőződésének meghatározó eleme volt, s ezt nem egy írásában is bizonyította, amelyek – bölcs szerkesztői megfontoltság nyomán – a kötet második „Ultima ratio regnum” című fejezetében olvashatók.
Van-e vajdasági magyar irodalom? – kérdezte Kováts Antal a Délbácska 1927. február 6-ai számában megjelent írása címében. Időszerűnek vélte a megszólalást, hiszen javában zajlott a vajdasági magyar irodalom létezéséről-nemlétezéséről szóló vita, amelynek során „minden hang, minden hozzászólás tapogatózás, vitatkozás, igenlés vagy tagadás, és senki sem meri határozottan, bátran állítani, hogy van-e vagy nincs vajdasági irodalom” – mutatott rá az írás szerzője. Nos, Kováts Antal szerint „vajdasági irodalom igenis van”. Más kérdés, hogy a Vajdaságban kilombosodó magyar irodalom milyen értékeket teremtett az eddigiek során. Az elbeszélő novellairodalom kimagasló értékének tekintette Milkó Izidor néhány évvel korábban kiadott hatkötetes novellagyűjteményét, számon tartotta az értékek sorában Szántó Róbert A próféta szerelme című elbeszéléskötetét és Viaskodó tavasz címmel kiadott verseskötetét, Tamás István Fekete majálisát, Csuka Zoltán Fundamentumát, Lovász Pál Tisza-mentén és Fekete Lajos Béklyózott erők feltámadása című verseskötetét. Ígéretes pályakezdőnek tekintette – Az élet vendége című verseskötete megjelenésekor – Mérő Margitot, továbbá Debreceni Józsefet, Heinz Vilmost, Somogyi Pált, Radó Imrét és Arányi Jenőt. „Szenteleky Kornél lírikus hangú elbeszélései, művészi biográfiái, néhány felvonásos életképei, elbeszélései mind-mind nívós irodalmi termékek” – foglalta össze a kibontakozó vajdasági magyar irodalomról alkotott nézeteit Kováts Antal. Soraiban bölcs előrelátás is tetten érhető!
Küzdelem a magyar megmaradásért
Kováts Antal temerini tanítót pályája során végigkísérte a délvidéki magyar értelmiség sorsáért való aggodalom, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy szót emeljen a magyar iskolák, a magyar tanítók, a közigazgatásban megmaradt magyar hivatalnokok helyzetének javításáért. Még el sem csöndesedett az új délszláv állam megalapítása körüli lárma, 1923. június 22-én a Délbácska közölte Mentsük meg a magyar középiskolákat című írását, amelyben a szerző nyíltan kimondta: a jugoszláviai magyar középiskolák felett Pribicsevics Szvetozár hírhedt „névvegyelemzési rendeletével” megkondította a vészharangot, magyar diákok hiányában egymás után szűntek meg a magyar tagozatok. Ez a sors fenyegette az újvidéki polgári fiúiskolát is, amely az elmúlt évtizedek során a magyar ifjak százait nevelte az életre. „Ma a polgári iskola négy osztályának az elvégzése az a minimum – mutatott rá Kováts Antal –, amellyel feltétlenül rendelkeznie kell nemcsak minden gazdaembernek, kereskedőnek, iparosnak, hanem a munkásnak is, aki előre akar jutni az élet küzdelmeiben. Nélkülözhetetlen ma az iskoláztatás mindenki részére, akár kézi munkával akarja megkeresni kenyerét, akár más módon akar boldogulni az életben.” Az újvidéki polgári iskolát a szerbek államában a megszűnés fenyegeti, s meg is fog szűnni, ha a magyar nép nem ébred annak tudatára, hogy milyen nagy jelentőségű sorsa jövőbeni alakulása tekintetében a magyar iskola. A cikk írója figyelmeztetett: a délszláv állam magyar népének ismernie kell kötelességét a fiaival szemben, és nem szabad veszni hagyni a Bácska déli részének egyetlen magyar középiskoláját, mint ahogyan küzdeni kell minden oktatási intézmény megmaradásáért is. Ha az újvidéki magyarság nem küldheti elegendő számmal gyermekeit a polgári iskolába, tegyék azt meg a szomszédos magyar községek, köztük a tizenkétezer magyar lelket számláló Temerin is – hiszen a magyarság jövőjéről van szó! Az iskola jelentőségéhez mérten csekély az áldozat, amit a szülőknek meg kell tenni. „Magyar szülők! Mentsétek meg a magyar középiskolákat, mert ezek pusztulásával kezdetét veszi a faj lassú haldoklása is, amelynek haláláért az átok a ti sírotokra fog nehezedni.” A temerini tanító 1926. március 24-én megjelent A bácskatopolai tribün című írásában még határozottabban kijelentette: a magyar középiskolák a sovinizmus, a türelmetlen faji politika s az elvadult pártérdek sötét süllyesztőjében vesznek el.
A magyarság sorsa láthatóan nem hagyta nyugodni Kováts Antal tanítót, nem sokkal később, 1927. június 25-én közölt Gondoskodjunk a magyar intelligencia pótlásáról című írásában szomorúan állapította meg: a magyarság akkor sem küldte gyermekeit a középiskolába, midőn a magyar tagozatokat nagyobb számú jelentkezéssel meg lehetett volna menteni, és továbbra sem küldi, amikor a helyzetünk egyre rosszabb, amikor a magyar papság, a magyar tanárság, tanítóság, az iskolai képzettséggel bíró értelmiség felneveléséről, megteremtéséről kellene gondoskodnia. „Mert holnap oda jutunk – mutatott rá a temerini tanító –, hogy nem lesz magyar papunk, aki a magyarság lelkét, gondolkodását, érzésvilágát és nyelvét ismeri, nem lesz tanárunk, aki a még fennmaradt magyar tagozatban magyar tanulókat magyarul oktasson, nem lesz tanító, aki az elemi iskolai oktatást a magyar gyermekek anyanyelvén végezhesse, nem lesz magyar ügyvéd, magyar orvos, akik a magyarság ügyeit-bajait megértéssel és fajszeretettel kezeljék.” Bőségesen akadnak viszont a szerbek soraiból olyanok, akik e pozícióknak betöltésére hivatalból vállalkoznak, s így a magyarság „szellemi és kulturális vezetését meg nem értő, s azokkal édeskeveset, úgyszólván semmit sem törődő vezetők veszik át, mert nincs is, és nem is állhat érdekükben a magyarság kulturális nevelése és haladása”. A délvidéki magyarság a magyar szellemi és kulturális vezetőinek elveszítésével lassan magára marad, falvaiban és városaiban megszűnik a magyar szellem, a magyar kultúra varázsa, megszűnik a magyar anyanyelv szeretete, s mások örömére szülőföldjén „kipusztul a magyarság”. Közösségünkre, ha felelősséget érez a jövőjéért, ha nyelvében, kultúrájában élni akar, kettős kötelezettség hárul. A legfontosabb, hogy akinek a vagyoni helyzete megengedi, küldje gyermekét középiskolába. Másodszor pedig a magyarságnak kötelessége, hogy „azokat a szegény sorsú, tehetséges tanulókat, akik a fennálló nehézségekkel szembeszállva már nekivágtak a nem magyar tannyelvű iskolák végzésének, ha másképpen nem, közadakozás, gyűjtés útján is támogassa, mert a szegénynek, ha él is benne a lelkiismeret, a fajszeretet s a csüggedetlen tanulás vágya, anyagi támogatás hiányában abba kell hagynia tanulmányainak folytatását, vagy vissza kell riadnia az iskoláztatástól a magyarság örök kárára, pótolhatatlan veszteségére”. Ezekben a magyarság sorsáért, jövőjéért aggódó írásokban mutatkozik meg teljes mélységében Kováts Antal temerini tanító közössége iránti elkötelezettsége. A Mentsük meg anyanyelvünket című írásában a szerb elnemzetietlenítési politika ellen emelte fel a hangját (Délbácska, 1927. április 30.), a Miből él Temerin szegénysége? című jegyzetében pedig az Újvidékre hetente beutazó temerini cselédekről rajzolt drámai képet (Délbácska, 1927. május 22.).
Hatalmas, szinte felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett irodalmunknak Csorba Béla, aki – saját bevallása szerint Ökrész Károly korábban megkezdett munkáját folytatva – megmentette a feledéstől Kováts Antal írói hagyatékát, és kötetbe szerkesztve az olvasók rendelkezésére bocsátotta. A Pótvásár Temerinben című könyvével – egy értékes írói arckép megrajzolásával – bebizonyította, sokkal mélyebb, sokkal árnyaltabb és – ami a lényeg – a trianoni döntést követő tragédia után sokkal elkötelezettebb a „vajdasági” magyar irodalom, mint azt az eddigi irodalomtörténeti összefoglalók sejteni engedték. Joggal föltételezzük, Kováts Antalhoz hasonlóan kiváló szószólójukat – mint amilyen a padéi Kristály István vagy az óbecsei Fárbás József tanító és közíró – a Bácska és a Bánság magyar falvainak és városainak közösségei rendre megteremtették maguknak, akiknek értékes életműve máig ott lappang a hírlapok, a kalendáriumok és alkalmi kiadványok megsárgult oldalain. Föltárásukkal és kötetbe gyűjtésükkel közösségünknek – múltismeretünknek és örökségünk megőrzésének – teszünk szolgálatot.
Kováts Antal: Pótvásár Temerinben – Az író prózájából és publicisztikájából. Összeállította, szerkesztette és az utószót írta Csorba Béla; Temerin – TAKT, 2019
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. március 14-i számában.)
