Bakonyi István: Gáspár Ferenc: Én, Mátyás király

2023. április 25., 10:51

A trilógia harmadik darabjának elkészülte a Janust követő Galeotto után három esztendőt vett igénybe.
Egy, a halálos ágyán az életére visszapillantó ember és király monológjával kezdődik a történet. Már itt látszik, hogy – folytatván a korábbi gyakorlatot – most sincs szó a korabeli nyelvezet használatáról; jelenkorunk nyelvén szól a mű főhőse, ezzel is erősítvén azt az írói szándékot, hogy a történelem gyakran ürügy a jelen igazságainak kimondására. Egy fontos dolgot máris kiemelhetünk: a király magányosságát ebben a végső helyzetben. Egyébként ez az állapot hasonlít ahhoz, ahogy Nagy Lajos királyt bemutatja A strucc terjeszkedik vége felé. Már, ami a magányosságot illeti.

S ugye ez az állapot kortalan… „…Egyedül én tudom, hogy én mire gondolok. Leginkább arra, hogy mi lesz a világgal, ha én meghalok. Megy majd tovább nélkülem is? A csillagok meg a bolygók…? És főleg: Magyarország!...” Kétségtelen, hogy ez a néhány sor arról tanúskodik, hogy egy felelősségteljes személyiség búcsúzik az élettől. Gáspár Ferenc eljárására itt is jellemző, hogy a nyilvánvalóan fiktív elemek mellett figyel a történelmi hűségre is. Úgy, ahogy szükséges. S a fent idézett részletben Mátyás még él, és készül a halálra. Hát, igen, mondhatjuk erre, minden viszonylagos.

Az udvari bolond is fontos alakja a regénynek. Tulajdonképpen kiegészíti a király személyiségét, miközben Mátyásnak kételyei vannak például az utódlás körül. (Mátyásnak egyébként több udvari bolondja is volt, de Lebersitről jegyezték fel, hogy a király lakodalma alkalmából ő szolgáltatta a mókát.)
S valóban: időnként nehéz megállapítani, hogy a bolond beszél vagy a király. Előbb Lebersit emlegeti egy helyen, hogy: „…Ráadásul ne akármilyen bolond, Mátyás bolondja! És idővel egyre merészebb és merészebb lettem…”, aztán különösebb átmenet nélkül a következő oldalon a király veszi át a szót. Azok után, hogy a megelőző oldalakon előkerülnek az előző két kötet figurái, legfőképpen Galeotto. Mindez persze jelzi a szerves folytatást, és azt, hogy valóban trilógiával van dolgunk. Itt – mivel a valóságos idő a király életének a vége – a múlt, a visszapillantás a döntő. Az emlékek rendezése a rendetlenségben. A reneszánsz dinamikájában, lüktetésében.

A halálos ágyán a király sokat álmodik. A múltról, a reneszánsz Itáliához fűződő kapcsolatáról, Galeottóról és más dolgokról. Közben fizikai fájdalmak is gyötrik, s ez a valóság rosszabb az álmoknál – gondolja és vallja. Esendősége percről-percre nyilvánvalóbbá válik. Gáspár Ferenc úgy írja le mindezt, hogy az olvasó hisz neki. S közben arra is gondol, hogy a Mátyással megesett dolgok minden ember számára fölfoghatóak, hiszen előbb-utóbb mindenki kerülhet ilyen helyzetbe. Nagy hatással elevenedik meg a múlt, annak számos sorsfordító pillanata. Kapcsolódik mindez az előző két műhöz, így valóban trilógia született. Az itteni epizódok közül kiemelhetünk egy különös szerelmi szálat, ami a fiatal Mátyást a zsidó származású lányhoz, Júliához fűzi. Dialógusaik akár XXI. századiak is lehetnének, a kapcsolat jövője persze meglehetősen bizonytalan. Mindettől függetlenül megjelenik az idill is: „…Sokáig fekszünk a fűzek előtt a vén Isternek partján. Fölöttünk rigók fütyörésztek, fürjek pitypalatyoltak, nap sütött, csillagok ugráltak. Ott lett először az enyém…” Az ilyesfajta részletek, a párbeszédek jó ritmusban váltogatják egymást, s miként már esett róla szó, az elbeszélés általában maradandóbb ebben a regényben. Az is izgalmas pillanat a múltból, amelyben a Mátyás által utált Pogyedráb, a későbbi cseh király szerepel. A történet szerint rá akarja erőszakolni Hunyadi János fiára még kiskorú lányát, Katalint, s a cselekmény eme szakaszában Mátyásnak ez egyáltalán nincs ínyére. Meglehetősen feszült jelenetekkel találkozik az olvasó, bár később lesz feloldás. Ebben a pillanatban azonban Mátyás számára a lány anyja sokkal vonzóbbnak tűnik…

A jelen persze a halálos ágy ideje. Ekkor mondja Mátyás: „…Ám itt, a halálos ágyamon, egymás után szaladnak fejemben a képek….” Néhol rémisztő, máskor kedves élményeket rögzítő képek. A végső számvetés képei. Néhol valóságos, néhol fiktív elemekkel. S az álmok persze igencsak kuszák, irreálisak. Elviszik az olvasót (és Mátyást) akár Villon korába is. Áthidalnak évszázadokat, egyben mutatják, hogy a reneszánsz uralkodó tudatának mezői tágasak és szinte határtalanok. Ugyanakkor így gondolkodik Mátyás: „…Ó, álmok, álmok! Miért gyötörtök? Miért nem lehet egyszerűen elmenni innen, ebből a világból?...” Ezek a monológok akár egy monodráma lehetőségeit is fölvetik. S ebből a lehetséges monodrámából hiányoznának a múlt kavargó megjelenítései, s inkább koncentrálhatnánk a király lelkének belső folyamataira, amelyek ebben a regényben is fontosabbak a gazdag cselekménynél.
S persze hétköznapi értelemben irreális az is, hogy különböző korok emberi kommunikálnak egymással, igaz, hogy mindez az álom közben történik meg. Így eshet meg, hogy Janus Pannonius hozza a király elé Francois Villont, aki verseinek felmondásával igazolja létét. Így száguldozunk az íróval az évszázadok között, de mindvégig Mátyás szemszöge a legfontosabb. „Én, Mátyás király” kezdetű monológjai is ezt erősítik. S ezek a monológok valóban már-már önálló művekként élnek. S ebbe az is belefér, hogy a halála utáni időkről elmélkedjék, arról, hogy milyen sokféleképpen fognak emlékezni rá a történészek is. S persze az „igazságos” Mátyásra is. Itt tehát nemcsak a múltba vezet bennünket az író, hanem a jövőbe is. A mai író szemszögéből.
(Coldwell Art, 2022.)