A trilógia harmadik darabjának elkészülte a Janust követő Galeotto után három esztendőt vett igénybe.
Egy, a halálos ágyán az életére visszapillantó ember és király monológjával kezdődik a történet. Már itt látszik, hogy – folytatván a korábbi gyakorlatot – most sincs szó a korabeli nyelvezet használatáról; jelenkorunk nyelvén szól a mű főhőse, ezzel is erősítvén azt az írói szándékot, hogy a történelem gyakran ürügy a jelen igazságainak kimondására. Egy fontos dolgot máris kiemelhetünk: a király magányosságát ebben a végső helyzetben. Egyébként ez az állapot hasonlít ahhoz, ahogy Nagy Lajos királyt bemutatja A strucc terjeszkedik vége felé. Már, ami a magányosságot illeti.
S ugye ez az állapot kortalan… „…Egyedül én tudom, hogy én mire gondolok. Leginkább arra, hogy mi lesz a világgal, ha én meghalok. Megy majd tovább nélkülem is? A csillagok meg a bolygók…? És főleg: Magyarország!...” Kétségtelen, hogy ez a néhány sor arról tanúskodik, hogy egy felelősségteljes személyiség búcsúzik az élettől. Gáspár Ferenc eljárására itt is jellemző, hogy a nyilvánvalóan fiktív elemek mellett figyel a történelmi hűségre is. Úgy, ahogy szükséges. S a fent idézett részletben Mátyás még él, és készül a halálra. Hát, igen, mondhatjuk erre, minden viszonylagos.
Az udvari bolond is fontos alakja a regénynek. Tulajdonképpen kiegészíti a király személyiségét, miközben Mátyásnak kételyei vannak például az utódlás körül. (Mátyásnak egyébként több udvari bolondja is volt, de Lebersitről jegyezték fel, hogy a király lakodalma alkalmából ő szolgáltatta a mókát.)
S valóban: időnként nehéz megállapítani, hogy a bolond beszél vagy a király. Előbb Lebersit emlegeti egy helyen, hogy: „…Ráadásul ne akármilyen bolond, Mátyás bolondja! És idővel egyre merészebb és merészebb lettem…”, aztán különösebb átmenet nélkül a következő oldalon a király veszi át a szót. Azok után, hogy a megelőző oldalakon előkerülnek az előző két kötet figurái, legfőképpen Galeotto. Mindez persze jelzi a szerves folytatást, és azt, hogy valóban trilógiával van dolgunk. Itt – mivel a valóságos idő a király életének a vége – a múlt, a visszapillantás a döntő. Az emlékek rendezése a rendetlenségben. A reneszánsz dinamikájában, lüktetésében.
A halálos ágyán a király sokat álmodik. A múltról, a reneszánsz Itáliához fűződő kapcsolatáról, Galeottóról és más dolgokról. Közben fizikai fájdalmak is gyötrik, s ez a valóság rosszabb az álmoknál – gondolja és vallja. Esendősége percről-percre nyilvánvalóbbá válik. Gáspár Ferenc úgy írja le mindezt, hogy az olvasó hisz neki. S közben arra is gondol, hogy a Mátyással megesett dolgok minden ember számára fölfoghatóak, hiszen előbb-utóbb mindenki kerülhet ilyen helyzetbe. Nagy hatással elevenedik meg a múlt, annak számos sorsfordító pillanata. Kapcsolódik mindez az előző két műhöz, így valóban trilógia született. Az itteni epizódok közül kiemelhetünk egy különös szerelmi szálat, ami a fiatal Mátyást a zsidó származású lányhoz, Júliához fűzi. Dialógusaik akár XXI. századiak is lehetnének, a kapcsolat jövője persze meglehetősen bizonytalan. Mindettől függetlenül megjelenik az idill is: „…Sokáig fekszünk a fűzek előtt a vén Isternek partján. Fölöttünk rigók fütyörésztek, fürjek pitypalatyoltak, nap sütött, csillagok ugráltak. Ott lett először az enyém…” Az ilyesfajta részletek, a párbeszédek jó ritmusban váltogatják egymást, s miként már esett róla szó, az elbeszélés általában maradandóbb ebben a regényben. Az is izgalmas pillanat a múltból, amelyben a Mátyás által utált Pogyedráb, a későbbi cseh király szerepel. A történet szerint rá akarja erőszakolni Hunyadi János fiára még kiskorú lányát, Katalint, s a cselekmény eme szakaszában Mátyásnak ez egyáltalán nincs ínyére. Meglehetősen feszült jelenetekkel találkozik az olvasó, bár később lesz feloldás. Ebben a pillanatban azonban Mátyás számára a lány anyja sokkal vonzóbbnak tűnik…
A jelen persze a halálos ágy ideje. Ekkor mondja Mátyás: „…Ám itt, a halálos ágyamon, egymás után szaladnak fejemben a képek….” Néhol rémisztő, máskor kedves élményeket rögzítő képek. A végső számvetés képei. Néhol valóságos, néhol fiktív elemekkel. S az álmok persze igencsak kuszák, irreálisak. Elviszik az olvasót (és Mátyást) akár Villon korába is. Áthidalnak évszázadokat, egyben mutatják, hogy a reneszánsz uralkodó tudatának mezői tágasak és szinte határtalanok. Ugyanakkor így gondolkodik Mátyás: „…Ó, álmok, álmok! Miért gyötörtök? Miért nem lehet egyszerűen elmenni innen, ebből a világból?...” Ezek a monológok akár egy monodráma lehetőségeit is fölvetik. S ebből a lehetséges monodrámából hiányoznának a múlt kavargó megjelenítései, s inkább koncentrálhatnánk a király lelkének belső folyamataira, amelyek ebben a regényben is fontosabbak a gazdag cselekménynél.
S persze hétköznapi értelemben irreális az is, hogy különböző korok emberi kommunikálnak egymással, igaz, hogy mindez az álom közben történik meg. Így eshet meg, hogy Janus Pannonius hozza a király elé Francois Villont, aki verseinek felmondásával igazolja létét. Így száguldozunk az íróval az évszázadok között, de mindvégig Mátyás szemszöge a legfontosabb. „Én, Mátyás király” kezdetű monológjai is ezt erősítik. S ezek a monológok valóban már-már önálló művekként élnek. S ebbe az is belefér, hogy a halála utáni időkről elmélkedjék, arról, hogy milyen sokféleképpen fognak emlékezni rá a történészek is. S persze az „igazságos” Mátyásra is. Itt tehát nemcsak a múltba vezet bennünket az író, hanem a jövőbe is. A mai író szemszögéből.
(Coldwell Art, 2022.)
Az Osiris Irodalomtörténet – Tanulmányok című sorozat legújabb darabja a 2023 februárjában megjelent Kemény Zsigmond emlékezete című kötet, amely váratlan megjelenésként is meghatározható, mivel az említett irodalomtörténeti sorozat elsősorban olyan szerzőket tárgyal, akiknek a magyar nyelvterületen kultuszuk van. Kemény Zsigmond nem tartozik közéjük, neve sokak számára ismeretlenül cseng, alakjáról megfeledkeztek, szépirodalmi tevékenységét legfeljebb csak az említés szintén tárgyalják a mai irodalomtankönyvek.
Év elején jelent meg Fellinger Károly legújabb, Bumeráng című verseskötete, mely lényegében egy dupla évfordulót hivatott ünnepelni. Ez a költő 60. verseskötete, amelynek apropója egyben 60. születésnapja is. Az ember ennyi idős korára már annyi mindent látott, s olyan élettapasztalattal bír, hogy olykor nehéz azt szavakba önteni, költői képekbe csomagolni. Fellinger Károly pedig feltehetően úgy gondolta, nem is kell bevonni mázzal azt, ami megtörtént, s ami nyilvánvaló. Ez a dolog pedig maga az élet.
Douglas Preston és írótársa, Lincoln Child, akár közösen, akár külön-külön írnak, szem előtt tartják a tudomány kortárs eredményeit, valamint az emberiségnek a tudományba vetett hitét, a felfedezésekre kiterjesztett igényét. Nem csupán a megmagyarázhatatlan dolgok értelmét fürkésző szándékot, hanem például a mesterséges intelligencia gyakorlati felhasználásának módozatai felé irányuló kíváncsiságot is igyekeznek kielégíteni, vagy éppen a részecskegyorsítás elméletén és gyakorlatán át próbálják megismerni a világegyetem keletkezésének módját, ezenfelül többek közt
Nem is lehetne találóbb mottót keresni Szondy-Adorján György új kötetéhez, különösen, hogy a kötetzáró Kedves Barátom című vers Catullus jól ismert sorait idézi emlékezetünkbe: „szeretni vagy inkább gyűlölni”, teszi fel a kérdést Szondy is, sőt, egyik vers erős állítása szerint „amit gyűlölök, azt cselekszem”. Igaz, nem sok kérdéssel találkozunk a kötetben, és különösen nem ilyen direkt módon.
Hányszor szajkózták a rútak, a tehetségtelenek, a jellemtelenek, a posztmodernek: Petőfi elavult, túlértékelt, istállószagú, pátoszos, gyerekes, és a többi. Nemrég olvastam egy célirányos, minimalista összegzést, miszerint Petőfi a mai popgeneráció számára is tud muníciót szolgáltatni, ráadásul mindenkinek máshogy. Jobban mondva mindenki azt vesz el belőle, ami neki tetszik (még akkor is, ha a saját mondandója hiányát, vagy felettébb furcsa irányát csomagolja be vele), hiszen az ő életműve maga a bőség kosara.
Milyen a jó kortárs kínai novella? Ugyanolyan, mint az európai vagy a dél-amerikai, hiszen az emberek – akikről szól – mindenütt egyformák: együttérzők, a háttérben meghúzódók, az árral sodródók, a sorsukat a saját kezükbe vevők, főnökösködők, önfeláldozók, kegyetlenek, gonoszkodók, ügyeskedők, kárörvendők – a körülményeiktől, élettapasztalataiktól, jellemüktől függően.
Piszke papa furmányos figura, aki önmagáról nem árul el semmit, inkognitóban mesélget. Ha úgy tartja kedve, visszanyúl az állatmesék hagyományához, ugyanakkor történeteiben a mai kort jeleníti meg. Meséinek logikája sajátos, a helyszínük ismeretlen. Nem derül ki, hogy tundra-e vagy tajga, erdő-e vagy mező, hegyvidék vagy tengerpart, az összefüggő történetek ugyanis kicsit itt is játszódnak, meg ott is.
Koncentráció című új kötetében Szálinger Balázs több verset is ír egy sokunk számára kedves irodalmi szereplőnek, Mikes Kelemennek, hogy a korabeli korhangulat révén világítson rá a jelenkori világunk problémáira, főként az elmagányosodásra és az elidegenedésre. Ezekhez a témákhoz Szálinger igazi poétikai nyelvet talál, ami alatt azt értem, hogy a kötet olvasásakor az a rég nem tapasztalt benyomásunk lehet, hogy igazi, klasszikus értelemben vett verseket olvasunk.
A tavalyi évben jelent meg Zalán Tibor József Attila-díjas magyar költő, író, drámaíró legújabb kötete, az Istenek az árokparton, amely egyszerre korrajz és önéletírás, s valahol egyik sem. Az író szerint műfajtalan könyv, egy sajátos vállalkozás, amelyben olyan rövidprózai műfajok és írások kereszteződnek, mint a tárca, az egyperces novella, a lírai önvallomás vagy épp a kisesszé. A kötetbe válogatott szövegek jelentős része a Napút folyóiratban jelent meg, többségükben önéletrajzi ihletésűek, időben pedig közel negyven évet ölelnek fel.