Szakács a szó legjobb értelmében hasítja fel tollával az esetlegesen magába zárkózott, netán boldogtalan olvasó burkát, esetleg vidítja fel még jobban az olvasásfüggésben „szenvedőket”. „Mit bámulsz? Lépj már közelebb! Jól hallottad, hozzád beszélek, édes. Gyere már! Hogyhogy miért?! Hát nem ezért jöttél ide? Engem te nem tudsz becsapni. Fél éve, hogy ide kerültem, s van már némi tapasztalatom a klienseket illetően. Ismerek olyanokat, akik csak kukkolni járnak ide, lopva végignézik a kínálatot, aztán gyáván elhúzzák a csíkot. Mások, főleg a tapasztalatlan kamaszok, még nem tudják, hogy valójában mit is akarnak, csak a szájuk nagy, de az utolsó pillanatban mindig meghátrálnak... Na, mire vársz?! Érints már meg! Szoríts magadhoz! Szívd be az illatom, édes! Gyerünk, ne tökölődj már annyit! Ma akció van, 15%-kal olcsóbban megkaphatsz. Meglátod, még nem olvastál olyan jó könyvet, amilyen én vagyok.”
Negyvenkét írás öt ciklusba rendezve, egyikből sincs kispórolva a poén, de a legelső, Csak irodalom és más semmi című „meta-ciklus” (amelyben az irodalom a főszereplő, többek közt Krúdyt, Rejtőt, Cortazart, Karinthyt is megidézve) különösen erős ebből a szempontból.
Talán a legnagyobb megvalósítása az, hogy e humort sikerül úgy adagolnia a szerzőnek, hogy ne csupán öncélú nevetgélés legyen a vége, hanem egyúttal el is gondolkodtassa az olvasót. Ez a továbbgondolás, az „aha!”-érzés, az akár leghétköznapibb dolgok új oldalról való megközelítése (mint például a Szószátyár tárgyak című ciklus „szereplői”) pedig további rétegeket ad hozzá az elsőre olvasottakhoz.
„Ebben az évben sem jött össze egy kis plusz pénz az érettségi vizsgáztatáskor. Pedig hányszor álmodtam már arról, amint két kigyúrt, fekete napszemüveges, végzős diák közeledik felém a folyosón valutával degeszre tömött diplomatatáskával... Azúrkék víz, ötcsillagos szálloda és pálmafás sétányok helyett maradt a B terv: mezőgazdasági munkával kombinált faluturizmus.”
A Megbabrált emlékek cikluscím szerencsére tiszta vizet önt a pohárba azt illetően, hogy a tanár úr (Szakács István Péter ugyanis a Tamási Áron Gimnázium irodalomtanára) nem minden esetben saját élményeit adja közre (ha az Egy lestrapált vibrátor emlékirataiból című karc olvasásakor már nem derült volna ki ez korábban). Mégis annyira emberi és eredeti darabokról van szó, annyira magunkénak érezzük azokat, olyannyira közeliek a sztorik, hogy azon csodálkozunk, miért nem nekünk jutottak eszünkbe az írások alapjául szolgáló történetek.
Szintén a kötet dicséretére válik, hogy az egymáshoz szinte nem is kapcsolódó témák összeállnak egy közös egésszé: egységes hangulatúak, egyformán karcolnak, olvastatják magukat. Az ezen ajánlóval együtt közölt, a kötet megjelenése után írt szöveg (amely tökéletesen illene például az első ciklusba) a bizonyítéka, hogy Szakács István Péter mindannyiunk szerencséjére tovább folytatja ezt a vonalat. Adja magát a párhuzam a Mennyei ponyva című írással, amelyben Rejtő Jenő tárgyal az Úrral a tollát viszszaszerzendő:
„... – Újból írni akarok, Uram! S azt szeretném, hogy egyszerűen az olvasás öröméért vegyék a kezükbe a könyveimet az emberek. Hogy a nevetéstől jólesően kinyújtózkodhassék a görcsbe rándult lelkük. Elsőként például megírnám a mi kettőnk jelenetét. Semmi elbeszélés, semmi leírás, semmi részletező kitérő, csak külön sorokba tördelt, natúr párbeszéd.
− Miért, fiam?
− Mert nem a szavak, hanem a sorok száma alapján fizet a kiadóm, Uram.”
Szakács István Péter: Zsebművészet. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.