„Hol a mozgókép amely / megőrzi léptét? Hol a fonográf, nemes / hangjának? Elszállt a sugár! Ki hozza vissza? / Ki hozza vissza?” – írta Babits Mihály Jászai Mari halálára című versében.
A legnagyobb magyar tragika halálának 95. évfordulóján egyre vádlóbbak ezek a kérdések. Mit tudhatunk ma Jászai Mariról? Mi jut el hozzánk abból, amit a szavak nem tudnak megragadni? Mit érzékelhetünk ma az ő lényéből? Sem mozgókép, sem hangfelvétel nem őrizte őt meg nekünk, ezért is fontos vállalás Szilágyi Enikőé, aki Mi lennék nélküled? címmel Jászai Mari naplójából, vallomásaiból és saját reflexióiból készült darabot vitt színre.
A Gyulai Várszínház ősbemutatója attól különleges, hogy nem pusztán felidézi Jászai alakját, nem egy dramatizált élettörténet-rekonstrukciót látunk, hanem egy erdélyi színésznő vallomásainak lehetünk tanúi. Egy művészt látunk, aki hitelesen beszél nemzetféltésről, hazaszeretetről, az alkotó ember felelősségéről. Jászai gondolatait halljuk, Vörösmarty, Petőfi, Babits, Szőcs Géza szavai hangzanak el, de úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna ezekről a nem hétköznapi témákról beszélni. Igazából épp ez adja a szembesülés furcsa katarzisát, a kimondás kényelmetlenségét, hiszen épp a nagy szavak pátosza vádol azzal, miért hallgatunk erről. Furcsa abszurditást ad az ünnepeinknek, hogy olyan szavakkal díszítjük őket, amelyeket kikoptattak a hétköznapi megnyilatkozásaink közül, erre most jön egy színésznő, és Jászai ürügyén megmutatja, mekkora ereje tud lenni annak, ha összekulcsolt kézzel, imaként elmondja a Szózatot. Katarzis vagy feszengés – kinek-kinek a maga vérmérséklete, meggyőződése, lelki nagysága szerint.
Jászai szavainak korszerűtlensége és ma is aktuális igazságai szintén döbbenetesek. Lépdelünk ezeken a finoman adagolt megfontolásokon, és időnként úgy térünk be a mába, hogy csak az arcrezdülés jelzi, milyen súlya van annak, ha oláhnak neveznek egy színésznőt, aki szép beszédéért Kazinczy-díjat kapott, vagy ha Petőfi nagyságát vonják kétségbe.
„Sándor, ha te tudnád, hogy kikért áldoztad fel fiatal életedet!
Ma délelőtt a polgármesteri hivatal folyosóján várakoztam, kezemben az előadásom pályázati kérvényével. Az iroda ajtaját elfelejtették becsukni, résnyire nyitva maradt, és egy művelődési intézmény igazgatónője fülem hallatára ezt mondta, amikor egy eljövendő Petőfi-szobor támogatásáról volt szó: »Mi a kurva anyjuknak kell nekik még Petőfi-szobor is?« Nekik. De kik azok a NEKIK? És mi az az IS? Ez magyarul hangzott el, az én honfitársam szájából. De vajon az a szobor Londonban, Rómában, Párizsban vagy New Yorkban kellett volna hogy napvilágot lásson? Villant át az agyamon. Nem, biztos, hogy nem, akkor még a gatyájukat is boldogan odaadnák, hiszen NYUGAT, oda lehet Petőfi-szobrot állítani! Ez a szobor itt és most nekünk kell, Magyarországnak kell, vagy az elszakított területeken élő magyarságnak. Ezért a mi kurva anyánk…” – így folynak be a mai tapasztalatok abba a térbe, ahol Jászai gondosan megválogatott szavai is hitelesen hangzanak el. Hiszen ma is ugyanazokkal a gondokkal, problémákkal, emberi hitványságokkal szembesül a népét szolgálni vágyó művész, mint Jászai Mari korában.
A mi jelenünk a keret, a mi világunk az a tér, ahova Szilágyi Enikő által beszüremkedik az egykori tragika hangja, hogy akinek van füle a hallásra, hallja!
„A búcsú után nincs szükség a múlt felemlegetésére” (5.) ‒ olvashatjuk Légrádi Gergely legújabb regényének elején. Ennek ellenére kivétel nélkül mindegyik szereplő a múlton töpreng, egészen pontosan azon a múlton, amelyet nem ismernek eléggé, csak feltételezéseik vannak róla. Mindannyian a saját múltjukat szeretnék megismerni, feldolgozni vagy éppen elfelejteni, ki-ki a maga módján: kérdések feltevésével, a ki nem mondott szavak, történetek papírfecnikre való lejegyzetelésével, a múlt sötét árnyainak háttérbe szorításán, elfeledésén munkálkodva.
A Cerkabella Könyvkiadó Macskák Mesés könyve címmel figyelemre méltó válogatást adott közre a macskairodalom színe-javából. Lovász Andrea szerkesztő negyven mesét, verset és regényrészletet gyűjtött ebbe az impozáns kiadványba, amelyben a nagy klasszikusoktól a kortárs alkotásokig sokféle írás kapott helyet. Közös vonásuk, hogy a maguk nemében mindegyik irodalmi bravúr, valamint az azonos központi szereplőjük, azaz főhősük: őfelsége, a macska.
A József Attila-, Híd-, Szirmai-, Herceg- és sok más díjas Lovas Ildikó vajdasági magyar írónő ezúttal egy különös, rendkívül értékes könyvvel örvendeztetett meg bennünket. 2022-ben a Forum kiadásában Szép Amáliák címmel és Cselédregény alcímmel jelent meg tényregénye.
Tavaly ősszel jelent meg Durica Katarina legújabb regénye, Mennyit adtál érte? címmel. Az írónő a maffiagyilkosságok áldozatai és a Brüsszelben dolgoztatott magyar prostituáltak után ismét egy szövevényes és kevésbé ismert világot tár az olvasó elé. Ennek a világnak meddő nők, gyermekre vágyó házaspárok, béranyák és anonim petesejtdonorok a szereplői, akiket ugyanúgy a vágyakozás hajt a hétköznapok során, mint megannyi más embert.
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.