Bonczidai Éva: Mint a kiürült templomok, melyekben madarak fészkelnek

2020. augusztus 15., 09:52
Forrás: Jakab Lóránt/Kollokvium

Vannak színházi előadások, melyekért érdemes több száz kilométert utazni – ilyen a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Eltűntek című produkciója is, melyet a Gyulai Várszínház Erdélyi hetén láthattunk. Az a fajta előadás ez, amelyen még kacarászunk is, miközben alig száz percben elősettenkednek a gyermekkori emlékeink, a családi legendáriumok agyonmondott történetei, felszínre kerül az a múlt is, amelyik nem a sajátunk, hanem a hozzánk közel állók emlékeiből férceltük össze. Olyan előadás ez, amelytől mondhatnéka támad a nézőnek: legszívesebben az egész társulatot megvendégelné, és hajnalig traktálná őket a maga történeteivel. Olyan torokszorítóan szép, mint a kiürült templomok, melyekben madarak fészkelnek.

Tétje van – az előadás első pillanatától ezt érezzük. Olyan dolgokról szól, melyekhez közünk van. Kultúraközi párbeszéd a kortárs dráma tükrében címet viseli az a projekt, melynek jegyében több mint egy évtizede visz színre előadásokat a marosvásárhelyi független társulat. Mindennek Sebestyén Aba rendező a motorja, a migráció témában készült előadások drámai alapanyaga is az ő felkérésére született. Két írót, két nőt kért fel arra, hogy az elvándorlás téma kapcsán drámát írjon: egyik szerző kivándorló – a Borderline szerzője, Kincses Réka Berlinben él; a másik szerző, Elise Wilk itthon maradt, és itthon írt izgalmasan építkező drámát az erdélyi szászok elvándorlásáról. Ez utóbbi alapján készült az Eltűntek című előadás. Ennél erdélyibb aligha lehetett volna ez a produkció: a szász drámaíró román nyelven írt szövegét magyarul (Albert Mária fordításában) vitte színre egy független társulat. A Yorick Stúdió történetében ez az első olyan előadás, amelyben Sebestyén Aba nemcsak rendezőként, hanem színészként is a közönség elé áll. Talán ezért is érezzük nagyon személyes ügynek ezt az előadást, de az érintettség érzékelhető a Kathit alakító Szilágyi Enikő esetében is, aki 1989-ben hagyta el szülőföldjét.

Elise Wilk drámája egy erdélyi szász család történetét meséli el Románia történelmének három kulcsfontosságú eseményéhez kapcsolódva. Az első rész 1989–1990-ben játszódik: a forradalom előtt az életveszélyt és az otthonmaradt családtagokat is érintő megtorlást vállalva/kockáztatva szöktek meg az emberek, 1989 után pedig a szászok tömegesen vándoroltak ki Németországba. A második rész 1944–1945-be viszi el a nézőt, ekkor a németeket szovjet munkatáborokba deportálták. A harmadik rész pedig 2007-ben játszódik – Románia ekkor csatlakozhatott az Európai Unióhoz.

Szilágyi Enikő mindhárom részben Kathit alakítja, az ő figurája köti össze ezt a három korszakot. Az első részben nagyszájú, szókimondó, de bölcs asszonyt ismerünk meg, ő a család tartóoszlopa. A másodikban fiatal lány, akit a vőlegénye rábeszél, hogy menjen férjhez egy román férfihoz, mert ha román neve lesz, nem viszik el Szibériába. Kathi szerelmét elhurcolják, és nem tér vissza többé. De viszik Kathi húgát is, aki visszajöhet, Kathi pedig kilép a formális házasságból, és egész életét annak szenteli, hogy a hazatért húga és családja mellett álljon. A harmadik részben már egy szenilis öregasszonyt látunk, akit meglátogat a Németországból hazatérő unokaöccse. Szilágyi Enikő apró gesztusokból, hanglejtésekből elképesztően változatos mimikával pontosan és következetesen építi fel karakterét, ezért hisszük el azt is, amikor – több mint hatvanévesen – huszonéves lányt alakít.

A többiek minden részben másmás szerepet játszanak – kiválóan –, a felvonások elején újra és újra bemutatkoznak, miközben körbeforgatják azt a ketrec-szerű kockát, mely a családi otthon tere a színpadon. Az otthon egyik oldala csüngő láncokból álló „vasfüggöny”, a másik oldalán fehér ajtó látható – az általuk határolt térben pedig furcsán hétköznapi, kisiklott életek telnek generációk óta.

Minden felvonáshoz egy-egy narrátor is társul: az elsőben Kathi évtizedek óta halott vőlegénye kalauzol, a másodikban Edgar, Kathi húgának még meg nem született gyermeke, az utolsóban Edgar halott veje – ezek a lét és nemlét határán tébláboló figurák ismerik a teljes történetet, azokat a vonatkozásokat is, melyeket az élő családtagok olykor nem is sejthetnek.

Bonyolultnak hat ez az összetett viszonyháló, de a precíz ritmusban, mégis játékosan formálódó történet magával ragadja a nézőt – Cári Tibor zenéje is számos kapcsolódási lehetőséget kínál. Különösen az utolsó rész – az időben legközelebbi – kísérti sokáig a nézőt. Talán mert ezek a figurák ma is köztünk élnek: a sokszor sértett itthon maradottak, akik az öregeket gondozzák; az irritáló akcentusú, affektáló hazalátogatók, akik valamiféle felsőbbrendűség-érzéstől fűtve életvezetési tanácsokat osztogatnak; a kegyes adományként haszontalan vackokat küldők és a fiatalok, akik iszonyúan unják a százszor hallott sérelmeket és dicső tetteket, de még hisznek abban, hogy ők kimaradhatnak a patthelyzetek körkörösségéből.

Aki elmegy, nincs többé – eltűnik, mint sokan őelőtte. Hova tart annak a családnak a története, amelynek a mindennapjaiba a várakozás vegyül – várni, hogy megszólaljon a telefon, várni, hogy pár napra hazajöjjön mindenki? Mit keresnek a visszatérők, akik már egyszer mindent hátrahagytak? És a maradók? Ők mit őriznek? A helyet, ahol bolyonghatnak azok az árnyak, akiket még nem felejtettek el?

 (Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 15-i számában.)

 A Gyulai Hírlap képes beszámolója itt megtekinthető: Rusznyák Csaba képriportja

A TVR1 Magyaradása is beszámolt az előadásról:

 

Az előadás alkotói: 

Szereplők: Szilágyi Enikő, Bajkó Edina, Scurtu Dávid, Szabó János Szilárd, Tóth Zsófia, Sebestyén Aba

A szöveget fordította: Albert Mária

Zeneszerző: Cári Tibor

Zenészek: Domahidi Kata, Vilhelem András

Díszlet és jelmezterv: Sós Beáta

Rendezőasszisztens: Máthé Barbara

Dramaturg: Cseke Tamás

Rendező: Sebestyén Aba

 

Legfrissebb hírek
Legnézettebb