Több hosszabb szövegből kiragadott sommás vélemény arról, milyennek látták a színikritikus és teatrológus Gerold Lászlót (1940–2016) magyarországi, illetve itteni ítészei, kortársai.
Nánay István: „Gerold egyszemélyes intézmény. Kivesző példány. Ma, a szakosodás embertelen és lélektelen – végső soron értelmetlen – túlhajtásának korában valaki vagy tudós, vagy kritikus. Ő mindkettő.”
Koltai Tamás: „És Te aztán tudtál fölfedezni! Mindannyian Tőled tanultunk egy kicsit. No jó, előnyben voltál velünk szemben, mert amíg mi komoly és általában sikertelen erőfeszítéseket tettünk, hogy időnként eljuthassunk a világszínházba, hozzád rendszeresen eljárt a világszínház. Ruccanásnyi távolságra, országhatáron belül. A belgrádi Bitef… a kinyíló Európát jelentette számunkra… Te közvetítetted nekünk első kézből a színházi Európát.”
Spiró György: „Fölhívott ’82 februárjában, milyen magyar előadást javasolnék a Bitefre, ahová magyarokat ritkán szoktak meghívni. Mondtam neki: föltétlenül menjen el Varazsdra, ahol a kaposvári színház hamarosan a Mara/Sade előadását játssza vendégként Ács János rendezésében, s valamivel bírja rá a Bitef vezérkarát, hogy megnézzék, mert ilyen fantasztikus előadást még nem láttak.” Gerold elvitte Varazsdra a szemle európai hírű szakértőit, megírta véleményét az előadásról, és azután a belgrádi szakemberek „hisztérikusan követelték”, hogy a magyaroknál minden évben találjon egy-egy olyan előadást, amely illeszkedik a belgrádi (világ)fesztivál profiljához.
A vajdaságiak közül pedig idézzük egykori mentorát, Szeli Istvánt, majd kortársát, Bányai Jánost. Szeli szerint: „Rá kell mutatnunk Gerold irodalmi műveltségének természetére, hogy a kultúra organikus fejlemény… Tanulmányainak különös értéke éppen abban rejlik, hogy belőle nemcsak a hasonló munkát végző professzionalista kutató, hanem a nem szakmabeli olvasó is kiérzi a keresés izgalmait, feszültségét, személyes drámáját, de a meglelés örömét is.” Bányai szerint a színikritika és a színházi tanulmány komplex kulturális műfaj: „…mert, mint művelője, Gerold László alapos szakmai, irodalmi és művelődéstörténeti ismeretekkel rendelkezik… sőt ismeri a színpadi technika, a kulisszák, a világosítás, a súgólyuk rejtélyeit is. Ő sohasem kerüli meg az időszerűséget, és mindig a nagy művek beláthatatlan gazdagságából merít.”
A most megjelent posztumusz tanulmánykötet, a Színházi jövés-menés azokból a tudományos tanácskozásokon elhangzott szövegekből állt össze, amelyeket az MTA Irodalomtudományi Intézete és az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszéke évi rendszerességgel tartott a hetvenes évek derekától, s amelyeken Gerold rendszeresen magyar és vajdasági magyar drámairodalmi kérdésekben értekezett. Például olyasmiről, hogyan vonul végig a nyelv a drámában (és a színpadon) Az ember tragédiájától Parti Nagy Lajos Tisztújítás-átírásáig (Nagy Ignác műve nyomán); hogyan reflektálódik a természet vagy a tudomány (drámai motívumként) a magyar dramaturgiában; mit jelentenek a mítoszok a drámákban; de nem hagyta szó nélkül a diktatúra és a színház viszonyát sem. Foglalkoztatták „könnyedebb” témák is, mint például a sport vagy az utazástoposz a drámában (és a színházban) Ottlik, Mándy, Esterházy, Darvas, Kukorelly, Egressy Zoltán… darabjaiban. És sorjáznak az olyan opusok elemzései, mint Eörsi István, Spiró György, Háy János… vagy Deák Ferenc, Tolnai Ottó, Gobby Fehér Gyula, Végel László… drámáinak dramaturgiai boncolgatása.
A kötetben mintha háttérbe szorult volna gazdag színikritikusi tapasztalata, mert benne az irodalom, főként pedig a drámatörténet jó ismerője szólal meg, aki biztos kézzel tapint rá a drámákban felmerülő kérdésekre, mi és mit indokol, vagy éppenséggel a hatalom által mi a kifogásolt (veszélyes?). Szövegkönyvekből, rendezői példányokból indul, hogy rámutasson arra is, miért vannak lappangó, még ma is bemutatásra váró kockázatos darabok. Tanulmányainak erős művelődéstörténeti vonatkozásai is kimutathatók, hiszen a hagyomány, a színjátszás, a drámaírás egymásra hatásának a szükségessége szólal meg bennük. Az időszerűsítés pedig egyszerre felidézés is. Kötete jelentősége többek között abban is keresendő, hogy elfeledett vagy kevésbé ismert adatokat, tényeket tár fel a magyar és a vajdasági magyar drámaírás múltjából (és talán még jelenéből is).
Felvetődik kötete kapcsán, honnan van ekkora drámairodalmi és színházi tapasztalata. Erre a válasz, hogy szinte maradéktalanul begyűjtötte az elmúlt ötven évben, sőt a régebben megjelent magyar, szerb, horvát és szlovén nyelvű könyveket, amelyek jelentős részéről recenziót is írt elsősorban színházi folyóiratoknak, emellett számos recenziója jelent meg a Hídban vagy a budapesti Élet és Irodalomban. Ugyancsak nem mellékes, hogy Gerold elejétől fogva nézte a belgrádi Bitef előadásait, sokszor zsűrizett, és válogatója volt a Sterija Játékoknak, követte a szarajevói kis- és kísérleti színházak fesztiválját éppúgy, mint a pécsi országos szemlét vagy a határon túli színházak kisvárdai fesztiválját… Itthon Sterija-díjjal, Magyarországon Palládium-díjjal jutalmazták színikritikusi és tanulmányírói munkásságát.
Most közölt tanulmányainak kötetbe szerkesztését többször is említette, de ebben váratlan halála megakadályozta. Pontosabban azt tervezte, ha lexikonának bővített, második kiadása is megjelenik, kötetbe rendezi ezeket az egyetemes magyar és vajdasági magyar drámairodalmi kérdéseket boncolgató tanulmányait. Erre az élettől már nem kapott időt.
Gerold László kötetét a színházzal professzionálisan foglalkozók, valamint a színházlátogatók és drámát olvasók is haszonnal forgathatják, mert a tanulmányok megdöbbentő darabismeretről tesznek tanúságot.
Gerold László: Színházi jövés-menés, Forum Könyvkiadó Intézet, 2019
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. június 15-i számában.)
Egy idősödő sorozatíró lakást vásárol, hogy összeköltözzön egy pályakezdő színésznővel. Egy magát művészetkedvelő embernek mondó egyén hátán végigfut a hideg borzongás ettől – bizonyára valami közhelyes szappanoperát rejt ez a történet, ebből nem sok jót lehet jósolni. Aztán ez a bizonyos ember megnézi A lányka és a pápa című előadást (Jámbor József rendezésében) és elakad a szava.
Az Ékszerek éjszakája rendezvénysorozatnak immáron 6. alkalommal ad teret Budapest számos helyszíne. Az öttagú csapat egyik legjelentősebb lépése az volt, amikor sikerült a kiállítást nemzetközi szintre emelni. A szervezők célja, hogy megismertessék nemcsak itthon, hanem a határon túl is a magyar ékszertervezés sajátosságát. A kiállításról, a vírushelyzetről és az alkotási folyamatról két szervezővel, Börcsök Annával és Neuzer Zsófival beszélgettem.
Képzelje el a kedves olvasó az alábbi helyzetet: létezik egy gyakran idézett írás a székelyekről, viszont a lábjegyzetek mindegyre egy vagy más kézirathoz vezetnek, melynek elolvasásához el kell menni egy távoli városba. Ennek az idegesítő helyzetnek most szerencsére vége, hisz a mű könyvformában is megjelent, és hozzáférhető. Vagy nem.
A budapesti Erdélyi Gyülekezet nemrég költőket keresett meg azzal, hogy egy válogatott zsoltárcsokorhoz – az ősrégi szövegek nyersfordításait megismerve – készítsenek új fordítást, utánköltést vagy parafrázist. Az egyéves programban Benkő Ildikó, Fazekas István, Iancu Laura, Kiss Judit Ágnes, Kovács Ferenc András, Lackfi János, Mezei Balázs, Petrőczi Éva, Szabó T. Anna, Urbán Gyula, Visky András, Vörös István vett részt.
Így építkezik a teljes könyv: kultúra vs. pusztulás. Formákban, tartalomban, érzékenységben, igényességben felfegyverkezve szemben a pusztító erőkkel, amelyekkel kapcsolatban az előbbi arzenál egyetlen tétele sem tud már fegyverként működni, a nagy kontinentális öngyilkossági folyamatban magára marad az ember. Majdnem.
Ez a verseskötet azokhoz szól, akik ezt értik. Akik megélték.
Lövetéi Lázár László nem ijed meg sem az elődei, sem a saját maga által teremtett lírai hagyományoktól. Költészete már a kezdetektől fogva a kötött, szabályos, kimunkált formát részesíti előnyben, és témáiban – bár teszi ezt a gúny és hányavetiség álruháját magára öltve – a szépség, a tisztaság, a gyermeki naivitás eszméit keresi.
Négy generációt köt össze az életművek különböző metszéspontjai alapján a Műcsarnok, valamint a Magyar Építészeti Múzeum által rendezett családtörténeti kiállítás, amelyen id. Sándy Gyula festő, ifj. Sándy Gyula építész, id. Konok Tamás haditudósító fotós, valamint ifj. Konok Tamás Kossuth-díjas festőművész munkásságát ismerhetjük meg.
Vannak színházi előadások, melyekért érdemes több száz kilométert utazni – ilyen a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Eltűntek című produkciója is, melyet a Gyulai Várszínház Erdélyi hetén láthattunk. Az a fajta előadás ez, amelyen még kacarászunk is, miközben alig száz percben elősettenkednek a gyermekkori emlékeink, a családi legendáriumok agyonmondott történetei, felszínre kerül az a múlt is, amelyik nem a sajátunk, hanem a hozzánk közel állók emlékeiből férceltük össze. Olyan torokszorítóan szép ez az előadás, mint a kiürült templomok, melyekben madarak fészkelnek.
Csak egészen kevés esetben hálás a múlttal való szembenézés (holtakról jót vagy semmit, megalapozott mondás ez!): a történelmi tisztánlátás, bármennyire is törekszünk rá, sohasem volt az emberi faj különösebb jellemzője. Kuszálik Péter vitairata, a Purgatórium Sütő András néhány, széles körben nem ismert tettére igyekszik magyarázatot keresni.
Ahhoz, hogy egy dolog érdekes legyen, elég, ha sokáig nézzük – ezt a bölcsességet még az egyetemi évfolyamvezető tanáromtól tanultam, és sokszor előveszem, ha olyasmit látok, amihez nehezen találok kapaszkodókat. Bizony a kortárs képzőművészet színe-javát felvonultató Képzőművészeti Szalon és kísérőtárlatai tereiben sétálgatva időnként ezért álltam meg: hogy megértsem, miért érdekes, amit látok