Sandra Cisneros spanyol–amerikai írónő, a kortárs amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakja. Írásai az úgynevezett chicanas, azaz a Chicago térségében élő spanyol nők életéről szóló művek hagyományába tartoznak. 2019-ben elnyerte a magas presztízsű PEN/Nabokov irodalmi díjat, a teljesítményét úgy jellemezték, mint az amerikai irodalom kontinensen túli kiterjesztése, amivel hatást gyakorol a nemzetközi irodalom világára. De miről ír Cisneros? Arról, amiről a legjobban tud: az életéről. A Mangó utcai ház (1983) az első és legismertebb könyve, amelyben Cisneros először hallatta saját írói hangját.
Sandra Cisneros 1954-ben született Chicagóban, mexikói származású szüleinek hét gyermeke közül ő volt az egyetlen lány. Családja sokszor költözött Chicago és Mexikóváros között, így a gyakori lakóhely- és iskolaváltás miatt kislányként nem tudott hosszú távú barátságokat kötni. A magány, az állandó változás és az ütött-kopott házak mind hatottak későbbi írásaira. A Mangó utcai ház azon novellatöredékek gyűjteménye, amelyek ezekből a valós tapasztalatokból születtek. A könyv megjelenésének huszonötödik évfordulója alkalmával adott interjúban Cisneros úgy nyilatkozott, hogy tanulmányai során rá kellett ébrednie arra, hogy olyan házak, mint amiben ő nőtt fel, nem léteztek addig az irodalomban, ez pedig mélyen hatott az otthon és közösség szerepének értelmezésére. „Abban a pillanatban leltem rá az írói hangomra, akkor különültem el, amikortól igazán egyedinek tartottam magam.”
A Mangó utcai ház ismerősen cseng minden amerikai középiskolás számára, mivel a kötelező olvasmányok része. A kötet főszereplője és egyben narrátora a cselekmény során felcseperedő Esperanza Cordero mexikói– amerikai kislány, aki Chicago külvárosában, egy latin-amerikai gettóban él családjával a piros téglás, roskatag Mangó utcai házban. A mindössze száztíz oldalas könyv igen rövid fejezetei és olvasmányos nyelvezete könnyed olvasási élményt nyújt, a témák és a motívumok azonban csöppet sem azok.
Már a nyitófejezet elénk tárja a naiv amerikai álomképet és annak valós árnyalatát, amikor a még tizenkét éves Esperanza párhuzamba állítja a család lakhelyét és a kollektív álomotthonát, a fehérre festett házakat, amelyeknek az udvarát dús, zöld gyep borítja, és igazi lépcsők vezetnek a bejárati ajtóhoz, ahol mindenkinek saját szobája van, és legalább három fürdőszoba, miközben a poros Mangó utcai ház előtt áll, amelynek téglái omladoznak, az egész család egy szobán osztozik, és nincs folyóvíz az épületben. De egyvalami reményt ad neki: hogy egyszer innen el fog menni.
Esperanza szemszögén keresztül megismerkedünk a korabeli női sorsokkal, amelyek legfőképpen a kisebbségi közösségekben voltak gyakoriak. A túlságosan fiatal feleségek és anyukák, akik a középiskolát sem tudták befejezni, az elhagyott és özvegyen maradt háziasszonyok, akik a férjük nélkül már nem tudják eltartani magukat, a Puerto Ricóból bevándorolt asszony, aki még nem beszéli új otthona nyelvét, illetve a gyönyörű fiatal lány, akit a férje fizikailag bántalmaz, és nem engedi ki egyedül a házból. Ami marad nekik, az az ablakban való merengés és álmodozás, a történetek pedig ennek elmélyítése érdekében a mágikus realizmus jegyeit is magukon viselik. Esperanza többszörösen elhatározza, hogy ő más életre hivatott.
A történet központi eleme a kötet végén tárul elénk, méghozzá egy temetés- és gyászjelenet keretében. Ahogy a népmesékben szokott lenni, három idős hölgy arra buzdítja Esperanzát, hogy csukja be a szemét, és kívánjon valamit. Amikor ez megtörténik, egyikük így szól: „Ha elmégy, mindig vissza kell majd jönnöd a többiek miatt. Ez egy kör, érted? Te mindig Esperanza leszel a Mangó utcából. Nem törölheted ki, amit tudsz. Nem felejtheted el, ki vagy.” Sandra Cisneros pedig pontosan ezt tette A Mangó utcai házzal és azóta is minden kötetével.
A legszembetűnőbb különbség Cisneros és a klasszikus értelemben vett nyugati narratívák történetei között az, hogy míg az utóbbi nagyobb hangsúlyt fektet az individuális megváltásra, az egyén sikerére és a soha ne nézz vissza mentalitásra, addig a kisebbségi csoportba tartozó írók a közösség összetartó szerepére és az örökölt hagyomány ápolására, megőrzésére élezik ki mondanivalójuk lényegét, illetve az együttesen átélt traumákra. Ez rámutat arra, hogy egy adott történet mennyi mindent elmond a környezetről és azokról az emberekről, akik onnan származnak.
Sandra Cisneros megtalálta otthonát, és olyan házban él, amely a számára ideális. Mindeközben nem felejtette el azt, amit a fiatal Esperanzának mondtak akkor, abban a gyásszal átitatott házban, és erre életműve szolgál a legjobb bizonyítékkal.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.