Farkas Jenő: Egy kortárs román költő magyarul (I. rész)

2024. április 06., 10:18

A legutóbbi budapesti könyvfesztiválon Horia Gârbea (1962–) román író megajándékozott a Bumeráng című magyar nyelvű, elegáns kivitelezésű verseskötetével. Viccesen megállapodtunk: ő is „magyar”, mint mindenki, felmenői talán a Görbe névre hallgattak. Kíváncsian vártam, hogyan szólalhatnak meg ezek a versek magyarul, hiszen ez az első kötete nyelvünkön. Gârbea rendkívül termékeny író, több mint harminc verses- és prózakötete, színműveket és irodalomkritikai írásokat tartalmazó műve jelent meg eddig. Darabjait angol, francia és szerb színpadokon játsszák. Egyik jeles fordítója ő a tizenhat kötetes, teljes román Shakespeare-sorozatnak, egyetemi oktató, alapképzettsége építészmérnök – és egyetemi szakkönyvek szerzője. A fordító Demény Péter költő, esszéíró mintegy harminchárom verset válogatott a régi kötetekből, hetet az új versei közül.

A címadó vers mint Bumeráng, jelkép: a verssé rendeződött szavak elrepülnek és önálló életre kelve megméretettnek, tépett vitorlákkal, megrongálódva vagy sebzett módon, de visszatérnek az eldobójukhoz. A hajókként távozó szavak „fedélzete” elszennyeződik, „algák” és „undorító lények” borítják a hajótőkét, ami a műalkotás és a nyelv válságára és a jelképek kiüresedésére és elértéktelenedésére utal: „a szavaim úgy távoznak / mint valami hajók / mikor tépett / vitorláikkal visszatérnek / fedélzetük a tenger / madarainak ürülékével/ és sirálytetemekkel / beborítva s a/ hajótőkén algák s undorító / lények csüngenek…” A megtört alkotó belefáradt az örökös küzdelembe: „nincs már erőm / megtisztítani újrafesteni / cseréljem a rongyos vitorlákat”. A szavak, vagyis „ők azonban folyton visszatérnek / elcsuklanak a sírástól mint a gyerekek / gondozatlanul mint a szemrehányások…” (Bumeráng) A sokkoló képsorok a görög-római hagyományokat, pogány hiedelmeket és ikonográfiai szimbólumokat integráló bizánci-balkáni szellemiségben gyökereznek. E sokrétű hagyományt az ovidius téren című versében bontja ki szemléletes térbeli ábrázolásban: a mai Konstancán (a volt Tomisban) életre kelnek az ókori görög és római világ alakjai, a városalapító görög kereskedők, a Kr. u. 9-ben, Augustus császár által a fekete-tengeri kikötőbe száműzött római költőceleb, Ovidius, egy 127 éves álló szobor formájában, a múlt század elején épített török dzsámi és mecset, egy Eminescu-szobor és az Ovidiusszal szemközti nyárikert „vendéglőskisasszonya”, akivel a román költő hosszas párbeszédet folytat. A Konstanca történeti múzeuma előtti placcon, az Ovidius téren, megelevenedik a két és fél ezer évnyi időszak „csak úgy átmentem / az ovidius téren / néhány dölyfös szarkofág között / görögök pihentek bennük/ … akik… ovidiust követték”. Az idősíkok összecsúsznak: az ókori görög kereskedő arra panaszkodik, hogy „nehéz mesterség/… (a) tengeri kereskedés/ napjainkban és folyton/ drágul a valuta/; közben szürrealista festmény elevenedik meg előttünk: „a dzsámi minaretje mögött/ óriási hold emelkedett/ ovidius állát/ kezében pihentetve / ült háttal/ a tengernek/ miközben elgondolkozva/ figyelt egy pizzás sört/ bort és kávét/ kínáló nyárikertet. Az Ovidius-szobrot a híres olasz szobrászmester, Ettore Ferrari öntötte bronzformába ‒ akárcsak Abraham Lincolnt New Yorkban, Giordano Brunót Rómában, egy hasonmás Ovidiust Sulmonában, a költő szülővárosában, Garibaldit Pisában, Victor Emmanuel lovasszobrát Velencében. Mivel a talapzattal együtt több mint ötméteres Ovidius 1887-től áll a város piacterén, nehezen tudom elképzelni őt ülőhelyzetben. A versbéli kulturális referenciák sorában Eminescu következik: „arrébb Eminescu ült”, de ő sem ülhetett, hiszen mellszobrát pontosan kilencven éve állították fel a konstancai tiszti kaszinó előtti sétányon, a szobor talapzata elé Veronica Micle (egyesek szerint Kallioppé), Eminescu múzsája került – állóhelyzetben. (Érdekes egybeesés: 2011-ben vandálok ellopták és beolvasztották Eminescu mellszobrát Konstancán és ugyanabban az évben Radnóti Miklós Vénusz utcai mellszobrával is ezt tették Budapesten). Gârbea néhány szóval megidézi Eminescut: „száz árbóc hagyta el/ a partot”, ami megérdemelt volna egy lapalji jegyzetet (ahogy a fordító nagyon helyesen tette L. Blaga ürügyén). Íme az Eminescu-vers első négy sorának szimbolista zsongása: „Száz árbocból mely naponta/ Csendes révből vízre lendül,/ Hány törik szét, összerontva/ Vad szelektől, fergetegtül? (M. Eminescu, Száz árbócból, Jékely Zoltán fordítása). Az ismert remek fordítások közül (Franyó Z., Kányádi S., Kacsó S.) a legjobban talán Jékelynek sikerült visszaadnia a vers zeneiségét.

A román szerző nem elégszik meg ennyivel, újabb és újabb kulturális vonatkozások olvashatók ebben a versben: „ovidiustól a nyárikert/ felé tartottam/ senecával gondolatomban/ artes serviunt vitae/ sapientia imperat” („A mesterségek szolgálnak az életnek, a bölcsesség parancsol.” ‒  Kurcz Ágnes ford.). Itt sincs lábjegyzet a kötetben, holott nem könnyű értelmezni a Seneca Luciliushoz intézett erkölcsi leveleiből vett frappáns latin idézetet.  A mesterség Seneca korában magába foglalta a művészetet is, amely mesterségbeli tudáson és tapasztalaton alapul, és segít megérteni az életet, a mindennapokat, ennélfogva „az életet szolgája” (serviunt vitae). Mivel a bölcsesség „igazi szellemi látás”, a művészet/mesterség kötelező módon e „látás” irányítása alatt áll, vagyis a kreativitást és a művészetet/mesterséget a bölcsesség irányítja, uralkodik fölötte („parancsol”). A lábjegyzet izgalmas kérdés a fordításgyakorlatban. Szabad-e terhelni a versszöveg befogadását „felesleges” magyarázatokkal? Mivel egy átlagos olvasó forrásnyelven (azaz románul) különösebb erőfeszítés nélkül megérti a néhány szavas latin szöveget, így a román szerző számára nem célszerű a lábjegyzet, ezzel szemben a célnyelvben (magyarul) elengedhetetlenné válik. Annál is inkább, mert a verset egy gyakran idézett latin Ovidius-szöveg zárja, fordítói magyarázat nélkül, különösképp, mert néhány hiba is becsúszott a latin szövegbe. A latin idézet Budapesten eredetiben olvasható a Szilágyi Erzsébet fasorban felállított Raoul Wallenberg-szobrot közrefogó két gránittömbön: „Donec eris felix, multos numerabis amicos, tempora si fuerint nubila, solus eris.” („Sorsod amíg kedvez, szám nélküli lesz a barátod, ámde magadra maradsz, hogyha eged beborul.” Muraközy Gyula ford.).

Az ehhez hasonló művelődéstörténeti utalássorozat a Gârbea-féle költői beszédmód sajátossága, ami gyakran tűnhet provokatív jelzésnek: ha nem olvasol figyelmesen, kimaradsz a játékból, ilyen például a lagúnán c. versben a velencei gondolás: „arról álmodott/ hogy a csónakjával olyan/ hidak alatt halad el amiket/ azoknak a nőknek a csontjaiból/ készítettek akiknek énekelt/ akiktől pénzt kapott ugyan/ egy pillantást soha”; de amikor a gondolás bosszúja sem marad el: „ s a gondolájában legyen/ egy üres tekintetű hölgy/ aki a látóhatárt fürkészi/ és aki hosszú fekete köpenye/ alatt mankót rejteget.” A vers csattanója első látásra nem sokat árul el: „hajaj gondolások/ a halál sem ugyanaz már/ velencében/ mint ami egykor volt”. Az idősebb nemzedék meghatározó élménye volt Thomas Mann megrázó Halál Velencében c. kisregénye, Luchiano Visconti 1971-es filmje, és vele együtt G. Mahler Adagiettoja (V. szimfónia), vagy az 1970-es Névtelen velencei c. filmben Benedetto Marcello felejthetetlen Adaggioja (D-moll oboaverseny). Csakúgy folytatódik a játék a vadászat című versben is: „hogyan vadászhatnál/ könnyű szívvel/ mint weber vadásza/ ha az erdő nem más, mint egy szimbólumbozót…” Ide is elkelne egy lábjegyzet.! A weber vadásza-féle utalás egyértelmű, de a „szimbólumbozót” már nehezebb feladat elé állítja az olvasót. A szerző sok egyéb mellett Baudelaire Kapcsolatok c. versére, a „jelkép erdejére” utalhat: „Templom a természet: élő oszlopai/ időnkint szavakat mormolnak összesúgva; Jelképek erdején át visz az ember útja…” (Szabó Lőrinc ford.). Mivelhogy a modern ember eltávolodott a természettől, számára a valóság kevésbé jelentős fontos, mint a fikció. A művészeti alkotás célja a jelképek újra- vagy átértelmezése, hiszen a jelképes jelenség elhomályosítja és elferdíti a valóságot, mert a jelképek és szimbólumok mára már elvesztették jelentőségüket. Így érthetőbbé válik, hogy a leértékelődött jelképrendszerben az „erdő” kusza „bozóttá” változik: a „jelképek erdeje” (eredetiben „forêts de symboles” ‒ szimbólumerdő) nem más, mint jelentéktelenné vált „szimbólumbozót”. Ha a költői szándéknak megfelelően az irodalmi vonatkozásokat tovább tágítom Dante Isteni színjátékának első sorai jutnak eszembe, az 1940-es, különlegesen szép Révai-kiadásban megjelent Babits Mihály fordításban: „Az emberélet útjának felén/ egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,/… Ó szörnyű elbeszélni mi van ottan/ s milyen e sűrű, kúsza, vad vadon…” ; hiszen Baudelaire-t is lenyűgözte a „középkor lexikona”.