A legutóbbi budapesti könyvfesztiválon Horia Gârbea (1962–) román író megajándékozott a Bumeráng című magyar nyelvű, elegáns kivitelezésű verseskötetével. Viccesen megállapodtunk: ő is „magyar”, mint mindenki, felmenői talán a Görbe névre hallgattak. Kíváncsian vártam, hogyan szólalhatnak meg ezek a versek magyarul, hiszen ez az első kötete nyelvünkön. Gârbea rendkívül termékeny író, több mint harminc verses- és prózakötete, színműveket és irodalomkritikai írásokat tartalmazó műve jelent meg eddig. Darabjait angol, francia és szerb színpadokon játsszák. Egyik jeles fordítója ő a tizenhat kötetes, teljes román Shakespeare-sorozatnak, egyetemi oktató, alapképzettsége építészmérnök – és egyetemi szakkönyvek szerzője. A fordító Demény Péter költő, esszéíró mintegy harminchárom verset válogatott a régi kötetekből, hetet az új versei közül.
A címadó vers mint Bumeráng, jelkép: a verssé rendeződött szavak elrepülnek és önálló életre kelve megméretettnek, tépett vitorlákkal, megrongálódva vagy sebzett módon, de visszatérnek az eldobójukhoz. A hajókként távozó szavak „fedélzete” elszennyeződik, „algák” és „undorító lények” borítják a hajótőkét, ami a műalkotás és a nyelv válságára és a jelképek kiüresedésére és elértéktelenedésére utal: „a szavaim úgy távoznak / mint valami hajók / mikor tépett / vitorláikkal visszatérnek / fedélzetük a tenger / madarainak ürülékével/ és sirálytetemekkel / beborítva s a/ hajótőkén algák s undorító / lények csüngenek…” A megtört alkotó belefáradt az örökös küzdelembe: „nincs már erőm / megtisztítani újrafesteni / cseréljem a rongyos vitorlákat”. A szavak, vagyis „ők azonban folyton visszatérnek / elcsuklanak a sírástól mint a gyerekek / gondozatlanul mint a szemrehányások…” (Bumeráng) A sokkoló képsorok a görög-római hagyományokat, pogány hiedelmeket és ikonográfiai szimbólumokat integráló bizánci-balkáni szellemiségben gyökereznek. E sokrétű hagyományt az ovidius téren című versében bontja ki szemléletes térbeli ábrázolásban: a mai Konstancán (a volt Tomisban) életre kelnek az ókori görög és római világ alakjai, a városalapító görög kereskedők, a Kr. u. 9-ben, Augustus császár által a fekete-tengeri kikötőbe száműzött római költőceleb, Ovidius, egy 127 éves álló szobor formájában, a múlt század elején épített török dzsámi és mecset, egy Eminescu-szobor és az Ovidiusszal szemközti nyárikert „vendéglőskisasszonya”, akivel a román költő hosszas párbeszédet folytat. A Konstanca történeti múzeuma előtti placcon, az Ovidius téren, megelevenedik a két és fél ezer évnyi időszak „csak úgy átmentem / az ovidius téren / néhány dölyfös szarkofág között / görögök pihentek bennük/ … akik… ovidiust követték”. Az idősíkok összecsúsznak: az ókori görög kereskedő arra panaszkodik, hogy „nehéz mesterség/… (a) tengeri kereskedés/ napjainkban és folyton/ drágul a valuta/; közben szürrealista festmény elevenedik meg előttünk: „a dzsámi minaretje mögött/ óriási hold emelkedett/ ovidius állát/ kezében pihentetve / ült háttal/ a tengernek/ miközben elgondolkozva/ figyelt egy pizzás sört/ bort és kávét/ kínáló nyárikertet. Az Ovidius-szobrot a híres olasz szobrászmester, Ettore Ferrari öntötte bronzformába ‒ akárcsak Abraham Lincolnt New Yorkban, Giordano Brunót Rómában, egy hasonmás Ovidiust Sulmonában, a költő szülővárosában, Garibaldit Pisában, Victor Emmanuel lovasszobrát Velencében. Mivel a talapzattal együtt több mint ötméteres Ovidius 1887-től áll a város piacterén, nehezen tudom elképzelni őt ülőhelyzetben. A versbéli kulturális referenciák sorában Eminescu következik: „arrébb Eminescu ült”, de ő sem ülhetett, hiszen mellszobrát pontosan kilencven éve állították fel a konstancai tiszti kaszinó előtti sétányon, a szobor talapzata elé Veronica Micle (egyesek szerint Kallioppé), Eminescu múzsája került – állóhelyzetben. (Érdekes egybeesés: 2011-ben vandálok ellopták és beolvasztották Eminescu mellszobrát Konstancán és ugyanabban az évben Radnóti Miklós Vénusz utcai mellszobrával is ezt tették Budapesten). Gârbea néhány szóval megidézi Eminescut: „száz árbóc hagyta el/ a partot”, ami megérdemelt volna egy lapalji jegyzetet (ahogy a fordító nagyon helyesen tette L. Blaga ürügyén). Íme az Eminescu-vers első négy sorának szimbolista zsongása: „Száz árbocból mely naponta/ Csendes révből vízre lendül,/ Hány törik szét, összerontva/ Vad szelektől, fergetegtül? (M. Eminescu, Száz árbócból, Jékely Zoltán fordítása). Az ismert remek fordítások közül (Franyó Z., Kányádi S., Kacsó S.) a legjobban talán Jékelynek sikerült visszaadnia a vers zeneiségét.
A román szerző nem elégszik meg ennyivel, újabb és újabb kulturális vonatkozások olvashatók ebben a versben: „ovidiustól a nyárikert/ felé tartottam/ senecával gondolatomban/ artes serviunt vitae/ sapientia imperat” („A mesterségek szolgálnak az életnek, a bölcsesség parancsol.” ‒ Kurcz Ágnes ford.). Itt sincs lábjegyzet a kötetben, holott nem könnyű értelmezni a Seneca Luciliushoz intézett erkölcsi leveleiből vett frappáns latin idézetet. A mesterség Seneca korában magába foglalta a művészetet is, amely mesterségbeli tudáson és tapasztalaton alapul, és segít megérteni az életet, a mindennapokat, ennélfogva „az életet szolgája” (serviunt vitae). Mivel a bölcsesség „igazi szellemi látás”, a művészet/mesterség kötelező módon e „látás” irányítása alatt áll, vagyis a kreativitást és a művészetet/mesterséget a bölcsesség irányítja, uralkodik fölötte („parancsol”). A lábjegyzet izgalmas kérdés a fordításgyakorlatban. Szabad-e terhelni a versszöveg befogadását „felesleges” magyarázatokkal? Mivel egy átlagos olvasó forrásnyelven (azaz románul) különösebb erőfeszítés nélkül megérti a néhány szavas latin szöveget, így a román szerző számára nem célszerű a lábjegyzet, ezzel szemben a célnyelvben (magyarul) elengedhetetlenné válik. Annál is inkább, mert a verset egy gyakran idézett latin Ovidius-szöveg zárja, fordítói magyarázat nélkül, különösképp, mert néhány hiba is becsúszott a latin szövegbe. A latin idézet Budapesten eredetiben olvasható a Szilágyi Erzsébet fasorban felállított Raoul Wallenberg-szobrot közrefogó két gránittömbön: „Donec eris felix, multos numerabis amicos, tempora si fuerint nubila, solus eris.” („Sorsod amíg kedvez, szám nélküli lesz a barátod, ámde magadra maradsz, hogyha eged beborul.” Muraközy Gyula ford.).
Az ehhez hasonló művelődéstörténeti utalássorozat a Gârbea-féle költői beszédmód sajátossága, ami gyakran tűnhet provokatív jelzésnek: ha nem olvasol figyelmesen, kimaradsz a játékból, ilyen például a lagúnán c. versben a velencei gondolás: „arról álmodott/ hogy a csónakjával olyan/ hidak alatt halad el amiket/ azoknak a nőknek a csontjaiból/ készítettek akiknek énekelt/ akiktől pénzt kapott ugyan/ egy pillantást soha”; de amikor a gondolás bosszúja sem marad el: „ s a gondolájában legyen/ egy üres tekintetű hölgy/ aki a látóhatárt fürkészi/ és aki hosszú fekete köpenye/ alatt mankót rejteget.” A vers csattanója első látásra nem sokat árul el: „hajaj gondolások/ a halál sem ugyanaz már/ velencében/ mint ami egykor volt”. Az idősebb nemzedék meghatározó élménye volt Thomas Mann megrázó Halál Velencében c. kisregénye, Luchiano Visconti 1971-es filmje, és vele együtt G. Mahler Adagiettoja (V. szimfónia), vagy az 1970-es Névtelen velencei c. filmben Benedetto Marcello felejthetetlen Adaggioja (D-moll oboaverseny). Csakúgy folytatódik a játék a vadászat című versben is: „hogyan vadászhatnál/ könnyű szívvel/ mint weber vadásza/ ha az erdő nem más, mint egy szimbólumbozót…” Ide is elkelne egy lábjegyzet.! A weber vadásza-féle utalás egyértelmű, de a „szimbólumbozót” már nehezebb feladat elé állítja az olvasót. A szerző sok egyéb mellett Baudelaire Kapcsolatok c. versére, a „jelkép erdejére” utalhat: „Templom a természet: élő oszlopai/ időnkint szavakat mormolnak összesúgva; Jelképek erdején át visz az ember útja…” (Szabó Lőrinc ford.). Mivelhogy a modern ember eltávolodott a természettől, számára a valóság kevésbé jelentős fontos, mint a fikció. A művészeti alkotás célja a jelképek újra- vagy átértelmezése, hiszen a jelképes jelenség elhomályosítja és elferdíti a valóságot, mert a jelképek és szimbólumok mára már elvesztették jelentőségüket. Így érthetőbbé válik, hogy a leértékelődött jelképrendszerben az „erdő” kusza „bozóttá” változik: a „jelképek erdeje” (eredetiben „forêts de symboles” ‒ szimbólumerdő) nem más, mint jelentéktelenné vált „szimbólumbozót”. Ha a költői szándéknak megfelelően az irodalmi vonatkozásokat tovább tágítom Dante Isteni színjátékának első sorai jutnak eszembe, az 1940-es, különlegesen szép Révai-kiadásban megjelent Babits Mihály fordításban: „Az emberélet útjának felén/ egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,/… Ó szörnyű elbeszélni mi van ottan/ s milyen e sűrű, kúsza, vad vadon…” ; hiszen Baudelaire-t is lenyűgözte a „középkor lexikona”.
A fenti címmel jelentetett meg a Madách Egyesület egy gyűjteményes kiadványt Dobos László írásaiból, ezzel is tisztelegve az író-politikus emléke előtt. Ez a lépés is visszaigazolja Dobos személyiségének és kisugárzásának máig ható erejét. Ez azért örömteli dolog számomra is, mert éppen Dobos koporsója felett döbbentem rá 2014-ben, hogy mennyi kérdés maradt még bennünk kibeszéletlenül – annak ellenére, hogy azok közé tartoztam, akik gyakran találkoztak vele, s akit eléggé közel engedett magához.
A korona című sorozat, amelyet a Sony Pictures Television készített a Netflix számára, II. Erzsébet királynő uralkodását szándékozik bemutatni. 2016-ban kezdték el forgalmazni, és 2023 decemberében vált elérhetővé a Netflixen a legfrissebb, vagyis a 6. évada. Ebben a tíz epizódból álló évadban a kilencvenes években követhetjük végig Erzsébet királynő uralkodását, aki ekkor már igencsak benne van a korban. A sorozat fő alkotója, írója és vezető producere Peter Morgan, a rendező Stephen Daldry, a főbb szerepeket Imelda Staunton, Elizabeth Debicki, Rufus Kampa, Ed McVey és Meg Bellamy alakítják, a zenét pedig Martin Phipps szerezte.
A kárpátaljai magyarság kálváriája köszön vissza Lőrincz P. Gabriella legutóbbi kötetéből. A novellák hátterében a jelenkori háborús trauma áll, amely árnyékként telepszik a mindennapokra. A rettegés, az otthon féltése, a menekülési kényszer, a családok kényszerű szétszakadása adja a cselekmények alapját, amelyekbe bekúszik a frontvonal pokla, az emberi kiszolgáltatottság és a halálfélelem is.
Ahogyan Heinczinger Mika is énekli, a gondtalanság a hitben gyökerezik – s a dal, amely a Misztrál együttes alapítótagjának legújabb, ÉgÁllomás című albumán hallható, csaknem olyannyira szól a jókedvről, mint az emberi létezés egyetlen és valós kulcseleméről: a hitről.
Történt egyszer, pontosan ötven évvel ezelőtt, hogy megvolt a kulturális igény, a jó szándék, az elhivatottság, az összefogás, a tehetség, a politikai akarat és támogatás meg még egy kis szerencse is ahhoz, hogy létrejöjjön, megalakuljon az Újvidéki Színház. 1974. január 27-én tartották az első bemutatót. Az idén ugyanezen a dátumon, ennek a kultúrtörténeti pillanatnak az évfordulója alkalmából szintén bemutató volt, kisebbségi extravaganza, sok zenével, tánccal, szellemekkel és indiánokkal.
Mindenkinek rendelt ideje van, olvashatjuk Gere Nóra Éva Repedések című debütkötetének mottójában, ami alapján joggal leszünk kíváncsiak rá, milyen a versek megszólalójának a rendelt ideje, mit szeretne elérni, hova szeretne eljutni ebben az időben. Biztos, hogy a művészet sok formájával lép kapcsolatba a kötet, a versek meghatározó helyszínein szerzett benyomások alapján is jól látható, hogy egy összetett gondolatvilággal találkozhatunk.
Vagyunk is, meg nem is, vagyunk alig, ebből a gondolatból kiindulóan tudnám leginkább bemutatni, hogy miről szól Kopriva Nikolett Kővé zsugorodott ország című kötete, amely nemrég jelent meg – miként első kötete is – a KMTG kiadásában. Nagyon nehéz nem a háború felől értelmezni a kötetet, erre az értelmezési útvonalra igazítja az olvasót a cím és a versek hangulata is.
Vörösmarty Mihályt az 1834-ben nyomtatásban megjelent A fátyol titkai című költői vígjátékának írásakor a lélek nemességének és az érzelmek szépségének fel- és bemutatása mellett a játékszíni mozgalom támogatása is vezérelte. A reformkorban járunk, a megújulásra vágyó, keményen vajúdó, sáros magyar világban, amikor mindenről, így a műnemek céljáról és feladatáról is elméleti viták folytak, anyanyelvünk alakulása és alakítása, ahogyan a színpadi nyelv formálása is zajlott.
Nagyobb esély van a szenvedésre mint a boldogságra, vallja korai filozófiájában Nietzsche, ezért is keresi A tragédia születése avagy a görögség és a pesszimizmus című művében a választ arra, milyen viszonyban állnak a görögök a szenvedéssel. A dionüszoszi ember Nietzschénél olyan, mint a jó porondmester Polgár Kristóf új kötetében: tragikus. De mi áll a dekadencia, tragédia mögött?