A román költőnek a költészetről közzétett aforisztikus bölcsessége az absztrakció világát jeleníti meg: a „költészet egy madár / amelyik elfelejtett énekelni/ és saját láthatatlan / énekévé vált…” (ajándékok). Egy másik versben az igazság és a szavak fölötti uralom kapcsolatáról faggatja önmagát: „milyen fogalom / elég átfogó ahhoz hogy/ kibontsa az / est lila árnyait / mely egy órán belül / rátelepszik a tóra” (elégia). A szakmáról iróniával és megértéssel értekezik: „ti költők azt hiszitek / hogy az egész világ / a lábaitoknál hever / hogy jogotok van / semmit sem csinálni / csak írni… vagy „minden nőt / megbámulni / nyakló nélkül / inni / a művészet nevében” igenis joguk van: „mit csináljunk / válaszoltam / ilyenek vagyunk / mi költők. (költők)”
Demény Péter ihletett, egyenletes és pontos fordítása teszi élvezetessé a kötetet, mely első nekirugaszkodásra túl könnyűnek tűnik, holott Gârbea költészete is nehezen meghatározható, definiálható és fordítható. Csak egy észrevétel: az alku a valósággal dímű versben „a csodákból font ékét / zúzza szét / a láncok alatt” sor kevésbé érthető a láncok szó miatt, mely az eredetiben harckocsik vagy traktorok lánctalpára utal.
Gârbearól többször elmondták már, hogy az intenzív, örömteli olvasásra való késztetés jegyében verseiben gyakran összemosódnak a műnemi határok: ugyanabban versben jelen van a könnyed, rímes verselés, a prózai történetmondás és a párbeszéd mint dramaturgiai elem, ezek együtt haladnak a csattanó felé. Műfaját tekintve verseinek jó része példabeszéd, ami általában a mondanivaló elrejtésére irányul, „másra vonatkozik, mint amit elmond”. A költő ily módon közelíti meg az absztrakt fogalmakat, esetünkben a szakralitást. A poéma tevékkel című példabeszédben a költő spirituális utazását írja le a szakralitás felé, amely régi korokkal kezdődik és egészen napjainkig tart: „vegyél magadnak néhány tevét / tanácsolta a beduin… / és elindulhatsz északnak”; „vegyél magadnak néhány hajót / tanácsolta a matróz / …és indulj délnek; mások arra buzdítják, hogy vegyen szekeret, juhnyájat, teherkocsit, helikoptert, nyugodt kobrát és végül egy szerzetesnél megállapodik, aki azt mondja neki: „egy gyertyát vegyél /… egy is elég lesz… / bármikor meggyújthatod hogy / a fényénél / zsoltárokat olvass”. Itt következik be a radikális változás Gârbea költészetében, ami a kritikusokat is meglepte. Nevezetesen a költő az isten felé fordítja arcát: „és tudd hogy ha elég / és elalszik semmire sincs már szükséged” ‒ mondja a szerzetes ‒ „mert a zsoltárokat / kívülről megtanultad”. Mindez humorral, ravasz és váratlan fordulatok révén nyeri el végső formáját.
Gârbea gyakran mindennapi történetet mesél el, viszont a szövegek jelentésrétege azoknál mélyebb. A költő kedvenc témái között elsőbbséget élvez a magányos utazó. Az utazás c. versben a közösség furcsa, megbízhatatlan emberként veszi számba az utazni vágyót. A nagy inkvizítor leinti az egzotikus világba készülő utazót, aki egy azonosíthatatlan „efiriába” kér jegyet: hová jutnánk ha / mindannyian efiriába jutnánk” (utazás). A karonai utazó című versben egy „rongyos alak”, vélhetően proféta, végigsétál a kisvároson, és sokan követik: „ki tudja ki ez/ ki tudja hová megy/ karona már rég eltűnt és még mindig követték / azt a különös embert” addig, amíg bekövetkezik a megjövendölt bibliai apokaliptikus vég: „és így folytatták míg dörgés hallatszott / míg hullám cikázott az égen / amivel az istenek kékes hamuvá / üveges salakgolyókká / nem változtatták karonát.
Még két olyan verset említek, melyek nem szerepelnek a kötetben (Órásmester és Emlékek hidakkal). Mindkettő a román kötetek címadó verse. Ezekben artikulálódnak egyrészt az emberi lét alapvető kérdései, az élet értelmét, elmúlást, szabadságérzetet firtató ‒ az egzisztenciális szorongás jegyében megfogant ‒ kérdések, másrészt megjelenik a Jacques Prévert-féle sanzonjellegű játékosság és humor.
Az Órásmester egyszerű, könnyed dalként indul. A költő néha betér az időtlennek tűnő mesterhez, ő az emberi lét törékeny egyensúlyát irányítja (vagy talán manipulálja), „aki nem öregszik / s minden ránca/ harminc éve ugyanaz”. A költő megnyugvással mondja magának: „Mintha én sem öregednék soha”. De az utolsó négy sor drámaian kiábrándító valóságot közvetít: „Tegnap, újságolvasás közben érzem / nejem arca megfeszül hirtelen, / egy hírre mutat s halkan szól: / Láttad? Elhunyt az órásmester.” (Farkas J. nyersfordítása) Ha valakit érdekel, a Youtube-on megtalálja a vers fülbemászó zenés feldolgozását, igaz, a rezignált négysoros memento nélkül!
Az Emlékek hidakkal című vers szellemi utazás és az átmenet szimbóluma, a belső és spirituális utazásé, amelyben a híd fogalom a látható és láthatatlan világ, az élet és halál közötti távolságot vagy inkább közelséget tükrözi. A költő megszállottan kérdezi: „Érzem, elszállt az idő / Megszámlálom életem hídjait. / Nagy-é a bűne annak / Ki hidakon kel át / Jele-é a dölyfös gőgnek?” Feleletképpen elősorolja a világ híres hídjait, ahol átkelt, és eljutott a végső átmenet küszöbéhez. Innen az élet törékenységét szemléltető, négysoros befejező rész következik: „Temérdek folyón átmentem én / Egy sem áztatta lábaim. / Valaki a fülembe zúgva súgja: / Mondd, hogyan kelsz a Styxen át?” (Farkas J. nyersfordítása) Ez utóbbi mondat a sorsszimfóniák kopogtatómotívumára emlékeztet.
A legutóbbi budapesti könyvfesztiválon Horia Gârbea (1962–) román író megajándékozott a Bumeráng című magyar nyelvű, elegáns kivitelezésű verseskötetével. Viccesen megállapodtunk: ő is „magyar”, mint mindenki, felmenői talán a Görbe névre hallgattak. Kíváncsian vártam, hogyan szólalhatnak meg ezek a versek magyarul, hiszen ez az első kötete nyelvünkön. Gârbea rendkívül termékeny író, több mint harminc verses- és prózakötete, színműveket és irodalomkritikai írásokat tartalmazó műve jelent meg eddig. Darabjait angol, francia és szerb színpadokon játsszák.
A fenti címmel jelentetett meg a Madách Egyesület egy gyűjteményes kiadványt Dobos László írásaiból, ezzel is tisztelegve az író-politikus emléke előtt. Ez a lépés is visszaigazolja Dobos személyiségének és kisugárzásának máig ható erejét. Ez azért örömteli dolog számomra is, mert éppen Dobos koporsója felett döbbentem rá 2014-ben, hogy mennyi kérdés maradt még bennünk kibeszéletlenül – annak ellenére, hogy azok közé tartoztam, akik gyakran találkoztak vele, s akit eléggé közel engedett magához.
A korona című sorozat, amelyet a Sony Pictures Television készített a Netflix számára, II. Erzsébet királynő uralkodását szándékozik bemutatni. 2016-ban kezdték el forgalmazni, és 2023 decemberében vált elérhetővé a Netflixen a legfrissebb, vagyis a 6. évada. Ebben a tíz epizódból álló évadban a kilencvenes években követhetjük végig Erzsébet királynő uralkodását, aki ekkor már igencsak benne van a korban. A sorozat fő alkotója, írója és vezető producere Peter Morgan, a rendező Stephen Daldry, a főbb szerepeket Imelda Staunton, Elizabeth Debicki, Rufus Kampa, Ed McVey és Meg Bellamy alakítják, a zenét pedig Martin Phipps szerezte.
A kárpátaljai magyarság kálváriája köszön vissza Lőrincz P. Gabriella legutóbbi kötetéből. A novellák hátterében a jelenkori háborús trauma áll, amely árnyékként telepszik a mindennapokra. A rettegés, az otthon féltése, a menekülési kényszer, a családok kényszerű szétszakadása adja a cselekmények alapját, amelyekbe bekúszik a frontvonal pokla, az emberi kiszolgáltatottság és a halálfélelem is.
Ahogyan Heinczinger Mika is énekli, a gondtalanság a hitben gyökerezik – s a dal, amely a Misztrál együttes alapítótagjának legújabb, ÉgÁllomás című albumán hallható, csaknem olyannyira szól a jókedvről, mint az emberi létezés egyetlen és valós kulcseleméről: a hitről.
Történt egyszer, pontosan ötven évvel ezelőtt, hogy megvolt a kulturális igény, a jó szándék, az elhivatottság, az összefogás, a tehetség, a politikai akarat és támogatás meg még egy kis szerencse is ahhoz, hogy létrejöjjön, megalakuljon az Újvidéki Színház. 1974. január 27-én tartották az első bemutatót. Az idén ugyanezen a dátumon, ennek a kultúrtörténeti pillanatnak az évfordulója alkalmából szintén bemutató volt, kisebbségi extravaganza, sok zenével, tánccal, szellemekkel és indiánokkal.
Mindenkinek rendelt ideje van, olvashatjuk Gere Nóra Éva Repedések című debütkötetének mottójában, ami alapján joggal leszünk kíváncsiak rá, milyen a versek megszólalójának a rendelt ideje, mit szeretne elérni, hova szeretne eljutni ebben az időben. Biztos, hogy a művészet sok formájával lép kapcsolatba a kötet, a versek meghatározó helyszínein szerzett benyomások alapján is jól látható, hogy egy összetett gondolatvilággal találkozhatunk.
Vagyunk is, meg nem is, vagyunk alig, ebből a gondolatból kiindulóan tudnám leginkább bemutatni, hogy miről szól Kopriva Nikolett Kővé zsugorodott ország című kötete, amely nemrég jelent meg – miként első kötete is – a KMTG kiadásában. Nagyon nehéz nem a háború felől értelmezni a kötetet, erre az értelmezési útvonalra igazítja az olvasót a cím és a versek hangulata is.
Vörösmarty Mihályt az 1834-ben nyomtatásban megjelent A fátyol titkai című költői vígjátékának írásakor a lélek nemességének és az érzelmek szépségének fel- és bemutatása mellett a játékszíni mozgalom támogatása is vezérelte. A reformkorban járunk, a megújulásra vágyó, keményen vajúdó, sáros magyar világban, amikor mindenről, így a műnemek céljáról és feladatáról is elméleti viták folytak, anyanyelvünk alakulása és alakítása, ahogyan a színpadi nyelv formálása is zajlott.