Farkas Jenő: Egy kortárs román költő magyarul (II. rész)

2024. április 08., 09:20
Gulyás Andrea: Emlék (akril, vászon, 40 × 40 cm, 2017)

A román költőnek a költészetről közzétett aforisztikus bölcsessége az absztrakció világát jeleníti meg: a „költészet egy madár / amelyik elfelejtett énekelni/  és saját láthatatlan / énekévé vált…” (ajándékok). Egy másik versben az igazság és a szavak fölötti uralom kapcsolatáról faggatja önmagát: „milyen fogalom / elég átfogó ahhoz hogy/ kibontsa az / est lila árnyait / mely egy órán belül / rátelepszik a tóra” (elégia). A szakmáról iróniával és megértéssel értekezik: „ti költők azt hiszitek / hogy az egész világ / a lábaitoknál hever / hogy jogotok van / semmit sem csinálni / csak írni… vagy „minden nőt / megbámulni / nyakló nélkül / inni / a művészet nevében” igenis joguk van: „mit csináljunk / válaszoltam / ilyenek vagyunk / mi költők. (költők)”

Demény Péter ihletett, egyenletes és pontos fordítása teszi élvezetessé a kötetet, mely első nekirugaszkodásra túl könnyűnek tűnik, holott Gârbea költészete is nehezen meghatározható, definiálható és fordítható. Csak egy észrevétel: az alku a valósággal dímű versben „a csodákból font ékét / zúzza szét / a láncok alatt” sor kevésbé érthető a láncok szó miatt, mely az eredetiben harckocsik vagy traktorok lánctalpára utal.

Gârbearól többször elmondták már, hogy az intenzív, örömteli olvasásra való késztetés jegyében verseiben gyakran összemosódnak a műnemi határok: ugyanabban versben jelen van a könnyed, rímes verselés, a prózai történetmondás és a párbeszéd mint dramaturgiai elem, ezek együtt haladnak a csattanó felé. Műfaját tekintve verseinek jó része példabeszéd, ami általában a mondanivaló elrejtésére irányul, „másra vonatkozik, mint amit elmond”. A költő ily módon közelíti meg az absztrakt fogalmakat, esetünkben a szakralitást. A poéma tevékkel című példabeszédben a költő spirituális utazását írja le a szakralitás felé, amely régi korokkal kezdődik és egészen napjainkig tart: „vegyél magadnak néhány tevét / tanácsolta a beduin… / és elindulhatsz északnak”; „vegyél magadnak néhány hajót / tanácsolta a matróz / …és indulj délnek; mások arra buzdítják, hogy vegyen szekeret, juhnyájat, teherkocsit, helikoptert, nyugodt kobrát és végül egy szerzetesnél megállapodik, aki azt mondja neki: „egy gyertyát vegyél /… egy is elég lesz… / bármikor meggyújthatod hogy / a fényénél / zsoltárokat olvass”. Itt következik be a radikális változás Gârbea költészetében, ami a kritikusokat is meglepte. Nevezetesen a költő az isten felé fordítja arcát: „és tudd hogy ha elég / és elalszik semmire sincs már szükséged” ‒ mondja a szerzetes ‒ „mert a zsoltárokat / kívülről megtanultad”. Mindez humorral, ravasz és váratlan fordulatok révén nyeri el végső formáját.

Gârbea gyakran mindennapi történetet mesél el, viszont a szövegek jelentésrétege azoknál mélyebb. A költő kedvenc témái között elsőbbséget élvez a magányos utazó. Az utazás c. versben a közösség furcsa, megbízhatatlan emberként veszi számba az utazni vágyót. A nagy inkvizítor leinti az egzotikus világba készülő utazót, aki egy azonosíthatatlan „efiriába” kér jegyet: hová jutnánk ha / mindannyian efiriába jutnánk” (utazás). A karonai utazó című versben egy „rongyos alak”, vélhetően proféta, végigsétál a kisvároson, és sokan követik: „ki tudja ki ez/ ki tudja hová megy/ karona már rég eltűnt és még mindig követték / azt a különös embert” addig, amíg bekövetkezik a megjövendölt bibliai apokaliptikus vég: „és így folytatták míg dörgés hallatszott / míg hullám cikázott az égen / amivel az istenek kékes hamuvá / üveges salakgolyókká / nem változtatták karonát.                                                            

Még két olyan verset említek, melyek nem szerepelnek a kötetben (Órásmester és Emlékek hidakkal). Mindkettő a román kötetek címadó verse. Ezekben artikulálódnak egyrészt az emberi lét alapvető kérdései, az élet értelmét, elmúlást, szabadságérzetet firtató ‒ az egzisztenciális szorongás jegyében megfogant ‒ kérdések, másrészt megjelenik a Jacques Prévert-féle sanzonjellegű játékosság és humor.

 Az Órásmester egyszerű, könnyed dalként indul. A költő néha betér az időtlennek tűnő mesterhez, ő az emberi lét törékeny egyensúlyát irányítja (vagy talán manipulálja), „aki nem öregszik / s minden ránca/ harminc éve ugyanaz”. A költő megnyugvással mondja magának: „Mintha én sem öregednék soha”. De az utolsó négy sor drámaian kiábrándító valóságot közvetít: „Tegnap, újságolvasás közben érzem / nejem arca megfeszül hirtelen, / egy hírre mutat s halkan szól: / Láttad? Elhunyt az órásmester.” (Farkas J. nyersfordítása) Ha valakit érdekel, a Youtube-on megtalálja a vers fülbemászó zenés feldolgozását, igaz, a rezignált négysoros memento nélkül!

 Az Emlékek hidakkal című vers szellemi utazás és az átmenet szimbóluma, a belső és spirituális utazásé, amelyben a híd fogalom a látható és láthatatlan világ, az élet és halál közötti távolságot vagy inkább közelséget tükrözi. A költő megszállottan kérdezi: „Érzem, elszállt az idő / Megszámlálom életem hídjait. / Nagy-é a bűne annak / Ki hidakon kel át / Jele-é a dölyfös gőgnek?” Feleletképpen elősorolja a világ híres hídjait, ahol átkelt, és eljutott a végső átmenet küszöbéhez. Innen az élet törékenységét szemléltető, négysoros befejező rész következik: „Temérdek folyón átmentem én / Egy sem áztatta lábaim. / Valaki a fülembe zúgva súgja: / Mondd, hogyan kelsz a Styxen át?” (Farkas J. nyersfordítása) Ez utóbbi mondat a sorsszimfóniák kopogtatómotívumára emlékeztet.