Szilágyi Mária keramikusművész kiállítása, Horizont Galéria, 2021. december 15. – 2022. január 26.
„Még a borsón is szépet álmodott Szilágyi Mária abban a tíz esztendőben, amelyet – művész-pályája két izgalmas és ihletett szakasza között – egy szövetkezetben, giccstehenek ragasztgatásával, szokványpásztorlánykák egybeillesztésével kényszerült tölteni. S mikor onnan kikerült és másodszor is nekivágott annak, aminek, hiszen belső törvények szerint másfélezerszer is neki kell vágnunk naponta, a művészpályának – akkor a borsón álmodott álmok kiteljesedtek és valósággá rázkódtak, és közölték a művésszel: az az idő sem volt meddő.” Borsón álmodni – a Borsószem királykisasszony című meséből vette a hasonlatot Devecseri Gábor, az 1968-as Fényes Adolf-terembeli kiállításhoz írott szövegében. A mese szerint egy királyfi úgy választott magának királykisasszonyt, hogy próbára tette: éjszakára húsz derékalj, húsz pehelydunna alá tett egy borsószemet. Csak javából való, igazi hercegkisasszony vehet észre az ilyen apróságot. A borsószem meséje arra figyelmeztet bennünket: vajon észrevesszük-e az apróságokban rejlő lényeget; és arra is, hogy a kényelmetlenségek eltántorítanak-e a lényegtől.
Szilágyi Mária keramikus pályája a második világháború előtt ígéretesen indult, majd megrekedt, s részben a véletleneknek, részben a Vas megyei celldömölki megrendelőknek köszönhetően élete utolsó évtizedében ismét kivirágzott, elismerték. Művészete, neve háromszorosan is ki volt téve a felejtésnek: először azért, mert élete nagy részében visszhangtalan maradt, másodszor azért, mert alkotásainak egy része tönkrement, megsemmisült, és csak katalógusok, fényképek őrzik emléküket, harmadszor pedig azért, mert bár kerámiái a rendszerváltás kultikus és persze kissé sematikus szappanoperájában, a Szomszédokban szerepeltek, de ott is puszta díszletként, Szikszay Etus (Csűrös Karola) szereplő alkotásaiként – és bár milliók látták a filmet, de csak egyetlen embernek jutott eszébe kinyomozni a kerámiák alkotóját: a jelen kiállítás ötletgazdájának, létrehozójának, Kovács Kristófnak. És még itt is szerepe van véletlennek: ha Kristófot egy baleset nem köti ágyhoz, nem jut eszébe végignézni a Szomszédokat, akkor Szilágyi Mária alkotásai tovább alusszák immár örök álmukat.
Művei egyértelműen beilleszthetők a 20. századi szimbolizmusba, gyökerei pedig az azonosítható hagyományból fakadnak: ezt nevezzük a magyar népművészet jelképes nyelvének folytatásaként szerves vagy organikus művészetnek. Szilágyi Mária számára a hagyomány a kereszténység (a Biblia), a görög mítoszok, valamint a magyar folklór, és kisebb részben az irodalom. Vagyis európai és magyar világunk legfontosabb forrásai. Szilágyi Mária fennmaradt munkásságáról a celldömölki gyűjtemény 117 oldalas katalógusa (Kemenes Béla: Szilágyi Mária ajándéka Celldömölknek, 1979) tájékoztat.
Munkásságában a fő szerep a kerámiáé, de annak számos további alműfaja, továbbgondolt technikai változata szerepel. Készített vázát, kancsót, tálat, gyertyát, faliképet; de elvont műalkotásokat is, reliefeket (másként: domborműveket), térplasztikát, kőcsipkét. Egyik alkotói korszakára a fehér kerámia a jellemző. Technikája is változatos és kísérletező: zsákvászonra erősített kerámia falikép, betonba ágyazott kerámia, nagyméretű, épített kerámia. Alkotásainak egy része a kerámia-iparművészet körébe is sorolható, például csurgatott díszítésű táljai ma egy fine-dining étterem maradandó díszévé válhatnának.
Bauer Jenő az „agyag lírikusának” nevezi Szilágyi Máriát. Devecseri Gábor – visszautalva a borsón való álmodás motívumára – úgy véli, hogy „sokat szenvedhetett, mert jó humora is van”. Engem jóval inkább a végtelen kreativitás, játékosság és a derű ragad meg alkotásai láttán. Nem szerepel a kiállításon a mohácsi busójárásról ismert busófej-sorozata (kosszarv és uborkaorr), vagy számos úgynevezett „jellemfeje”: Mérges nap, Mindent hisz nagymama, Mézeskalácsnő, Részeges manó. De szerepel Ádám és Éva vagy a Polgárok, színes alakzatuk, játékos figurális ábrázolásmódjuk számomra derűt jelentenek. Az Aranyborjú imádata önmagában is ironikus. A Halottvivők sem gyászosak, nem tragikusak. Szilágyi Mária alkotásaiban felfigyeltem néhány alapvető művészi jellemzőre: részben a geometria alapvonalaihoz való törekvésre (pálcikaemberek, hosszú egyenes vonal az orr, kerek a szem és a száj, háromszögletű a test), valamint a szimmetriára (Kalocsai asszony), valamint a „hármasságra”: Halottvivők, Háromkirályok, Kiűzetés, Rózsa Sándor.
Ám, ahogy a kiállítás rendezője, kurátora, Kovács Kristóf hangsúlyozni kívánja, mindennek mélyén mégis ott van a tragikum, a szenvedés. Ezért hangsúlyos Szilágyi Mária művészetében a balladák ábrázolása: Kőmíves Kelemen vagy a középpontba helyezett Homlódi Zsuzsanna szomorú története. A „szégyenbe esett lány” egész Európában a leginkább elterjedt ballada, mi leginkább Kallós Zoltán gyűjtésében és Vargyas Lajos elemzésében ismerjük. A tragikumhoz sorolnám a mának szóló intő jelképként a Magány, általam csak „Társas magánynak” nevezett domborművet.
Szilágyi Mária meglehetősen visszhangtalan művészete az évtizedek során háttérbe szorult. Kerámiáinak egy része tönkrement. Ugyanaz történt velük, mint a folklóralkotások nagy részével: átadás híján elfelejtődnek. A mostani újrafölfedező kiállítás különlegességét – ahogy már említettem – egy mediális vonatkozásnak köszönheti. Kovács Kristóf médiaarcheológusként kibányászta a Szomszédok című teleregény díszletei közül az elfeledett, igazi művészt. Felkutatta a családot, a Szomszédok-sorozat még föllelhető dokumentumait, az egykori kiállítások katalógusait, újságcikkeket – s ebből a torzóból igyekszik most összeállítani egy lehetőleg teljes képet.
A teljes képből nem hiányozhat az ars poetica. Megtalálható a kiállításon Szilágyi Mária fiatalkori, színes, vidám önarcképe, és mellette a későbbi, érett Keramikusnő. A felkutatott anyagban szerepel a művésznőnek egy 1969-ben írt vallomása (most tudtam meg, hogy a Farkasréti temetőben található sírjára is ezt vésték):
Gondolataim agyagba véstem
A szivárványtól színeket loptam
Tüzet szítottam kemencébe…
Azt hiszem, hogy nem hazudtam.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.