Szilágyi Mária keramikusművész kiállítása, Horizont Galéria, 2021. december 15. – 2022. január 26.
„Még a borsón is szépet álmodott Szilágyi Mária abban a tíz esztendőben, amelyet – művész-pályája két izgalmas és ihletett szakasza között – egy szövetkezetben, giccstehenek ragasztgatásával, szokványpásztorlánykák egybeillesztésével kényszerült tölteni. S mikor onnan kikerült és másodszor is nekivágott annak, aminek, hiszen belső törvények szerint másfélezerszer is neki kell vágnunk naponta, a művészpályának – akkor a borsón álmodott álmok kiteljesedtek és valósággá rázkódtak, és közölték a művésszel: az az idő sem volt meddő.” Borsón álmodni – a Borsószem királykisasszony című meséből vette a hasonlatot Devecseri Gábor, az 1968-as Fényes Adolf-terembeli kiállításhoz írott szövegében. A mese szerint egy királyfi úgy választott magának királykisasszonyt, hogy próbára tette: éjszakára húsz derékalj, húsz pehelydunna alá tett egy borsószemet. Csak javából való, igazi hercegkisasszony vehet észre az ilyen apróságot. A borsószem meséje arra figyelmeztet bennünket: vajon észrevesszük-e az apróságokban rejlő lényeget; és arra is, hogy a kényelmetlenségek eltántorítanak-e a lényegtől.
Szilágyi Mária keramikus pályája a második világháború előtt ígéretesen indult, majd megrekedt, s részben a véletleneknek, részben a Vas megyei celldömölki megrendelőknek köszönhetően élete utolsó évtizedében ismét kivirágzott, elismerték. Művészete, neve háromszorosan is ki volt téve a felejtésnek: először azért, mert élete nagy részében visszhangtalan maradt, másodszor azért, mert alkotásainak egy része tönkrement, megsemmisült, és csak katalógusok, fényképek őrzik emléküket, harmadszor pedig azért, mert bár kerámiái a rendszerváltás kultikus és persze kissé sematikus szappanoperájában, a Szomszédokban szerepeltek, de ott is puszta díszletként, Szikszay Etus (Csűrös Karola) szereplő alkotásaiként – és bár milliók látták a filmet, de csak egyetlen embernek jutott eszébe kinyomozni a kerámiák alkotóját: a jelen kiállítás ötletgazdájának, létrehozójának, Kovács Kristófnak. És még itt is szerepe van véletlennek: ha Kristófot egy baleset nem köti ágyhoz, nem jut eszébe végignézni a Szomszédokat, akkor Szilágyi Mária alkotásai tovább alusszák immár örök álmukat.
Művei egyértelműen beilleszthetők a 20. századi szimbolizmusba, gyökerei pedig az azonosítható hagyományból fakadnak: ezt nevezzük a magyar népművészet jelképes nyelvének folytatásaként szerves vagy organikus művészetnek. Szilágyi Mária számára a hagyomány a kereszténység (a Biblia), a görög mítoszok, valamint a magyar folklór, és kisebb részben az irodalom. Vagyis európai és magyar világunk legfontosabb forrásai. Szilágyi Mária fennmaradt munkásságáról a celldömölki gyűjtemény 117 oldalas katalógusa (Kemenes Béla: Szilágyi Mária ajándéka Celldömölknek, 1979) tájékoztat.
Munkásságában a fő szerep a kerámiáé, de annak számos további alműfaja, továbbgondolt technikai változata szerepel. Készített vázát, kancsót, tálat, gyertyát, faliképet; de elvont műalkotásokat is, reliefeket (másként: domborműveket), térplasztikát, kőcsipkét. Egyik alkotói korszakára a fehér kerámia a jellemző. Technikája is változatos és kísérletező: zsákvászonra erősített kerámia falikép, betonba ágyazott kerámia, nagyméretű, épített kerámia. Alkotásainak egy része a kerámia-iparművészet körébe is sorolható, például csurgatott díszítésű táljai ma egy fine-dining étterem maradandó díszévé válhatnának.
Bauer Jenő az „agyag lírikusának” nevezi Szilágyi Máriát. Devecseri Gábor – visszautalva a borsón való álmodás motívumára – úgy véli, hogy „sokat szenvedhetett, mert jó humora is van”. Engem jóval inkább a végtelen kreativitás, játékosság és a derű ragad meg alkotásai láttán. Nem szerepel a kiállításon a mohácsi busójárásról ismert busófej-sorozata (kosszarv és uborkaorr), vagy számos úgynevezett „jellemfeje”: Mérges nap, Mindent hisz nagymama, Mézeskalácsnő, Részeges manó. De szerepel Ádám és Éva vagy a Polgárok, színes alakzatuk, játékos figurális ábrázolásmódjuk számomra derűt jelentenek. Az Aranyborjú imádata önmagában is ironikus. A Halottvivők sem gyászosak, nem tragikusak. Szilágyi Mária alkotásaiban felfigyeltem néhány alapvető művészi jellemzőre: részben a geometria alapvonalaihoz való törekvésre (pálcikaemberek, hosszú egyenes vonal az orr, kerek a szem és a száj, háromszögletű a test), valamint a szimmetriára (Kalocsai asszony), valamint a „hármasságra”: Halottvivők, Háromkirályok, Kiűzetés, Rózsa Sándor.
Ám, ahogy a kiállítás rendezője, kurátora, Kovács Kristóf hangsúlyozni kívánja, mindennek mélyén mégis ott van a tragikum, a szenvedés. Ezért hangsúlyos Szilágyi Mária művészetében a balladák ábrázolása: Kőmíves Kelemen vagy a középpontba helyezett Homlódi Zsuzsanna szomorú története. A „szégyenbe esett lány” egész Európában a leginkább elterjedt ballada, mi leginkább Kallós Zoltán gyűjtésében és Vargyas Lajos elemzésében ismerjük. A tragikumhoz sorolnám a mának szóló intő jelképként a Magány, általam csak „Társas magánynak” nevezett domborművet.
Szilágyi Mária meglehetősen visszhangtalan művészete az évtizedek során háttérbe szorult. Kerámiáinak egy része tönkrement. Ugyanaz történt velük, mint a folklóralkotások nagy részével: átadás híján elfelejtődnek. A mostani újrafölfedező kiállítás különlegességét – ahogy már említettem – egy mediális vonatkozásnak köszönheti. Kovács Kristóf médiaarcheológusként kibányászta a Szomszédok című teleregény díszletei közül az elfeledett, igazi művészt. Felkutatta a családot, a Szomszédok-sorozat még föllelhető dokumentumait, az egykori kiállítások katalógusait, újságcikkeket – s ebből a torzóból igyekszik most összeállítani egy lehetőleg teljes képet.
A teljes képből nem hiányozhat az ars poetica. Megtalálható a kiállításon Szilágyi Mária fiatalkori, színes, vidám önarcképe, és mellette a későbbi, érett Keramikusnő. A felkutatott anyagban szerepel a művésznőnek egy 1969-ben írt vallomása (most tudtam meg, hogy a Farkasréti temetőben található sírjára is ezt vésték):
Gondolataim agyagba véstem
A szivárványtól színeket loptam
Tüzet szítottam kemencébe…
Azt hiszem, hogy nem hazudtam.
Az intézményes keretek közt kiállított graffitire a galeristák, művészettörténészek, képzőművészek, műkedvelők és maguk a graffitisek jelentős része is ferde szemmel néz. Hiszen mi keresnivalója lehet a street artnak – kivéve persze Banksyt – és főleg a graffitinak a magas művészeti berkekben? Ha viszont valódi művészettel van dolgunk, van-e értelme behozni az utcát a galériába?
Ternovszky Béla rajzfilmje a magyar popkultúra talán legkimagaslóbb, legidézettebb darabja, és nem véletlenül. A macska–egér konfliktus egyetemességét kifogástalanul ülteti át politikai szatírába, megalkotva egy olyan történetet, ami gyerekek és felnőttek számára egyaránt befogadható és szórakoztató.
A hiány – ez az első szó, amely eszembe jutott Bartusz-Dobosi László Csengey Dénes-monográfiáját olvasva. Mennyire hiányzik nekünk Csengey Dénes, 1989 Petőfije. Aki lánglelkű politikus és irodalmár volt, fehér ingében, farmerzakója a vállára vetve, egymás után szívott cigarettáival, a szemében égő tűzzel (76. o.).
Örökkön-örökké címmel Pilinszky János centenáriumára készített pódiumműsort Tallián Mariann és Lázár Balázs színművész-házaspár, zenés műsoruk a Karinthy Színház előadótermében került bemutatásra. Az est folyamán olyan, a Pilinszky tollából már jól ismert versek hangoztak el zenei kíséret mellett, amelyek a halálról, a végítéletről, a mennyországról, a békességről és az önmagunkkal való szembenézésről szólnak.
Képzeljünk el egy mostanihoz hasonló, de szélsőségesebb apokalipszist. Járvány, árvizek, mérgező levegő, sugárzás, egyre kevesebb oxigén, egyre kevesebb túlélő az atombunkerekben. Képzeljünk el ebben a környezetben egy biztonságos helyet: föld mélyén lévő, sugármentesített betonbarlang, egy hatalmas bálterem, vagy inkább étkező.
Érdekes, hogy mennyire szeretnek írni az orvosdoktorok. És jól is megy nekik a szavakkal bíbelődés. Elsőként talán Németh László jut eszünkbe, vagy éppen Csáth Géza, esetleg Csehov, Stanisław Lem meg Polcz Alaine. Nálam listavezető Benedek István, mert nagyon fiatalon olvastam tőle az Aranyketrec című könyvét, amely alaposan lehorgonyzott olvasmányélményeim közt. Ha viszont valami általánosabb, nemzetközi népszerűségi listára gondolunk, az orvos írók között kétségtelenül Robin Cook áll jelenleg élen.