Dr. Balázs Géza: Borsón álmodott álmok

Szilágyi Mária keramikusművész kiállítása, Horizont Galéria, 2021. december 15. – 2022. január 26.
„Még a borsón is szépet álmodott Szilágyi Mária abban a tíz esztendőben, amelyet – művész-pályája két izgalmas és ihletett szakasza között – egy szövetkezetben, giccstehenek ragasztgatásával, szokványpásztorlánykák egybeillesztésével kényszerült tölteni. S mikor onnan kikerült és másodszor is nekivágott annak, aminek, hiszen belső törvények szerint másfélezerszer is neki kell vágnunk naponta, a művészpályának – akkor a borsón álmodott álmok kiteljesedtek és valósággá rázkódtak, és közölték a művésszel: az az idő sem volt meddő.” Borsón álmodni – a Borsószem királykisasszony című meséből vette a hasonlatot Devecseri Gábor, az 1968-as Fényes Adolf-terembeli kiállításhoz írott szövegében. A mese szerint egy királyfi úgy választott magának királykisasszonyt, hogy próbára tette: éjszakára húsz derékalj, húsz pehelydunna alá tett egy borsószemet. Csak javából való, igazi hercegkisasszony vehet észre az ilyen apróságot. A borsószem meséje arra figyelmeztet bennünket: vajon észrevesszük-e az apróságokban rejlő lényeget; és arra is, hogy a kényelmetlenségek eltántorítanak-e a lényegtől.
Szilágyi Mária keramikus pályája a második világháború előtt ígéretesen indult, majd megrekedt, s részben a véletleneknek, részben a Vas megyei celldömölki megrendelőknek köszönhetően élete utolsó évtizedében ismét kivirágzott, elismerték. Művészete, neve háromszorosan is ki volt téve a felejtésnek: először azért, mert élete nagy részében visszhangtalan maradt, másodszor azért, mert alkotásainak egy része tönkrement, megsemmisült, és csak katalógusok, fényképek őrzik emléküket, harmadszor pedig azért, mert bár kerámiái a rendszerváltás kultikus és persze kissé sematikus szappanoperájában, a Szomszédokban szerepeltek, de ott is puszta díszletként, Szikszay Etus (Csűrös Karola) szereplő alkotásaiként – és bár milliók látták a filmet, de csak egyetlen embernek jutott eszébe kinyomozni a kerámiák alkotóját: a jelen kiállítás ötletgazdájának, létrehozójának, Kovács Kristófnak. És még itt is szerepe van véletlennek: ha Kristófot egy baleset nem köti ágyhoz, nem jut eszébe végignézni a Szomszédokat, akkor Szilágyi Mária alkotásai tovább alusszák immár örök álmukat.
Művei egyértelműen beilleszthetők a 20. századi szimbolizmusba, gyökerei pedig az azonosítható hagyományból fakadnak: ezt nevezzük a magyar népművészet jelképes nyelvének folytatásaként szerves vagy organikus művészetnek. Szilágyi Mária számára a hagyomány a kereszténység (a Biblia), a görög mítoszok, valamint a magyar folklór, és kisebb részben az irodalom. Vagyis európai és magyar világunk legfontosabb forrásai. Szilágyi Mária fennmaradt munkásságáról a celldömölki gyűjtemény 117 oldalas katalógusa (Kemenes Béla: Szilágyi Mária ajándéka Celldömölknek, 1979) tájékoztat.
Munkásságában a fő szerep a kerámiáé, de annak számos további alműfaja, továbbgondolt technikai változata szerepel. Készített vázát, kancsót, tálat, gyertyát, faliképet; de elvont műalkotásokat is, reliefeket (másként: domborműveket), térplasztikát, kőcsipkét. Egyik alkotói korszakára a fehér kerámia a jellemző. Technikája is változatos és kísérletező: zsákvászonra erősített kerámia falikép, betonba ágyazott kerámia, nagyméretű, épített kerámia. Alkotásainak egy része a kerámia-iparművészet körébe is sorolható, például csurgatott díszítésű táljai ma egy fine-dining étterem maradandó díszévé válhatnának.
Bauer Jenő az „agyag lírikusának” nevezi Szilágyi Máriát. Devecseri Gábor – visszautalva a borsón való álmodás motívumára – úgy véli, hogy „sokat szenvedhetett, mert jó humora is van”. Engem jóval inkább a végtelen kreativitás, játékosság és a derű ragad meg alkotásai láttán. Nem szerepel a kiállításon a mohácsi busójárásról ismert busófej-sorozata (kosszarv és uborkaorr), vagy számos úgynevezett „jellemfeje”: Mérges nap, Mindent hisz nagymama, Mézeskalácsnő, Részeges manó. De szerepel Ádám és Éva vagy a Polgárok, színes alakzatuk, játékos figurális ábrázolásmódjuk számomra derűt jelentenek. Az Aranyborjú imádata önmagában is ironikus. A Halottvivők sem gyászosak, nem tragikusak. Szilágyi Mária alkotásaiban felfigyeltem néhány alapvető művészi jellemzőre: részben a geometria alapvonalaihoz való törekvésre (pálcikaemberek, hosszú egyenes vonal az orr, kerek a szem és a száj, háromszögletű a test), valamint a szimmetriára (Kalocsai asszony), valamint a „hármasságra”: Halottvivők, Háromkirályok, Kiűzetés, Rózsa Sándor.
Ám, ahogy a kiállítás rendezője, kurátora, Kovács Kristóf hangsúlyozni kívánja, mindennek mélyén mégis ott van a tragikum, a szenvedés. Ezért hangsúlyos Szilágyi Mária művészetében a balladák ábrázolása: Kőmíves Kelemen vagy a középpontba helyezett Homlódi Zsuzsanna szomorú története. A „szégyenbe esett lány” egész Európában a leginkább elterjedt ballada, mi leginkább Kallós Zoltán gyűjtésében és Vargyas Lajos elemzésében ismerjük. A tragikumhoz sorolnám a mának szóló intő jelképként a Magány, általam csak „Társas magánynak” nevezett domborművet.
Szilágyi Mária meglehetősen visszhangtalan művészete az évtizedek során háttérbe szorult. Kerámiáinak egy része tönkrement. Ugyanaz történt velük, mint a folklóralkotások nagy részével: átadás híján elfelejtődnek. A mostani újrafölfedező kiállítás különlegességét – ahogy már említettem – egy mediális vonatkozásnak köszönheti. Kovács Kristóf médiaarcheológusként kibányászta a Szomszédok című teleregény díszletei közül az elfeledett, igazi művészt. Felkutatta a családot, a Szomszédok-sorozat még föllelhető dokumentumait, az egykori kiállítások katalógusait, újságcikkeket – s ebből a torzóból igyekszik most összeállítani egy lehetőleg teljes képet.
A teljes képből nem hiányozhat az ars poetica. Megtalálható a kiállításon Szilágyi Mária fiatalkori, színes, vidám önarcképe, és mellette a későbbi, érett Keramikusnő. A felkutatott anyagban szerepel a művésznőnek egy 1969-ben írt vallomása (most tudtam meg, hogy a Farkasréti temetőben található sírjára is ezt vésték):
Gondolataim agyagba véstem
A szivárványtól színeket loptam
Tüzet szítottam kemencébe…
Azt hiszem, hogy nem hazudtam.