Úgy tűnik, hogy egy hatásos pszichothrillerhez elengedhetetlen egy holttest, amely eleve bűncselekményre utal. Heidi Perks regénye ugyan nem azon könyvek sorába tartozik, amelyek a frászt hozzák az olvasóra, mégis izgalomban tart. Nem tocsog a vértől, nincsenek benne káromkodások, szexjelenetek, semmi rémületet keltő klisé, közhelyes fordulat, amit általában a fásult olvasó felrázása érdekében vetnek be az írók. Ám egy történet nem önmagától válik pszichothrillerré, hanem a megírása módjától. Heidi Perks elbeszélése elejétől a végéig fenntartja az olvasó figyelmét, olykor megborzongatja, majd ideiglenesen elandalítja, a történet feszes ívében a holttest csupán egy olyan origó, amelyet, lám, bátran körbe lehet járni.
Az írónő könyvére azért esett a választásom, mert a címéből hiányoltam egy vesszőt. Én így írtam volna: Aki keres, az talál. (A könyvkínálatban már vesszővel szerepel a cím.) A hiányzó vesszőt persze nem találtam, de a könyv angol címe pontosabb: Come Back For Me, amit a fordítási lehetőségek közül a regény elolvasása után így értelmezek: Önmagamért tértem vissza. Nem tagadom, a könyv borítója is fölkeltette a kíváncsiságomat (Faniszló Ádám munkája), mert egyszerre közvetítette felém a gyermeki világot és egy bűntény elkövetésének helyszínét. Harmadsorban meg, a rengeteg amerikai krimit, horrort követően kíváncsi voltam, hogyan írnak ma bűnügyi regényt Angliában. Hasonlóan, mint a tengerentúli kollégáik, de sokkal finomabban, belső érzékenységgel, elhagyva a durva nagypofájúságot, a rohanást, a rémségek gátlástalan megjelenítését. Ezekhez képest Heidi Perks könyve higgadt hölgyregény.
Heidi Perks fiatal, kétgyerekes családanya, rövid marketinges karrierje után bizseregni kezdett írói vénája, szövegeit közölni kezdték, majd elvégzett egy regényírói tanfolyamot, Londonból hazaköltözött Dél-Angliába, ahol belevetette magát a szépirodalom mély vizébe. Sorra írja regényeit, a mostaninak a magyar fordítása már az eredeti megjelenését követő évben az olvasók elé került.
Ez a regénye talán még az íróiskolában tanultakat idézi: drámai kezdés, fenyegetően, szinte horrorisztikusan háborgó tenger egy aprócska sziget körül, amelyet az éj leple alatt az apa erőltetése nyomán elhagyni készül egy öttagú család, a szülők, két lány és egy fiú. Az apát kivéve a többiek vonakodnak viharban tengerre szállni. A regény végén kiderül, hogy éppen az apa kívánt legkevésbé elmenekülni a mindössze 102 lakosú szigetről.
Huszonöt évre rá, hogy elhagyták a szigetet, emberi maradványokat találnak hajdani házuk udvarának közelében. A hír hallatán Stella, az elbeszélő visszatér a szigetre, mert sejti, valami történhetett, amihez családjának is köze lehetett, és ezért kellett az éj leple alatt meglépniük onnét. A helyiek nem fogadják szívélyesen, sőt fenyegető üzeneteket kap, hogy ne szaglásszon, mert olyasmire bukkanhat, ami nem lesz ínyére. Stellát viszont nem lehet elriasztani, hiszen nem az eltemetett holttest szenzációja csábította gyermekkora színhelyére, hanem valami erős belső késztetés, hogy föltárja, mi is történt a családjával negyed évszázaddal korábban.
Az elbeszélő családi tanácsadó pszichológusként dolgozik, fiútestvére elhagyta a famíliát, nővére elkeseredett, alkoholproblémákkal küzd. Édesanyjuk autóbalesetben veszítette életét, apjuk újranősült, és időskori demenciában szenved. Stella határozott érzelmekkel kötődik családjához, különösen nővéréhez.
Ha elfogadjuk, hogy léteznek nőregények és férfiregények, akkor az előzőekre bizonyára az érzelemgazdagság a leginkább jellemző. Heidi Perks könyvére mindenképpen.
Az elbeszélés egyik síkja 1993 őszén játszódik, az eseményeket objektív látószögből jeleníti meg, teret nyitva a napjainkban játszódó rekonstrukciónak, amelynek során Stella sorra nyitja ki az elfeledett titkokat rejtő fiókokat. A szigeten pedig mintha mindenki titkokat rejtegetne, ezért barátságtalanok, elutasítóak, ellenségesek a családja és a saját múltjának mozaikját kirakó pszichológusnővel szemben. S valóban, ahogy előkerült a huszonöt éve eltemetett holttest, úgy kerülnek napvilágra a zárt közösség féltve őrzött titkai, amelyeket mindenki szeretne elfelejteni.
A múlt dolgait nem a rendőrség, hanem a családi tanácsadó pszichológusnő tárja föl, miként azt is, hogy az eseményekhez mennyi köze volt a szétcsúszott családjának, illetve baráti körüknek. Bár Stella szembesül a tényekkel, az igazsággal, ami után megszállottan kutakodott, végül mégis az érzelmeire hallgat, nem pedig a tényekre. Végtére is minden a családban marad.
Heidi Perks: Aki keres, az talál. Fordította: Bozai Ágota. Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
„A búcsú után nincs szükség a múlt felemlegetésére” (5.) ‒ olvashatjuk Légrádi Gergely legújabb regényének elején. Ennek ellenére kivétel nélkül mindegyik szereplő a múlton töpreng, egészen pontosan azon a múlton, amelyet nem ismernek eléggé, csak feltételezéseik vannak róla. Mindannyian a saját múltjukat szeretnék megismerni, feldolgozni vagy éppen elfelejteni, ki-ki a maga módján: kérdések feltevésével, a ki nem mondott szavak, történetek papírfecnikre való lejegyzetelésével, a múlt sötét árnyainak háttérbe szorításán, elfeledésén munkálkodva.
A Cerkabella Könyvkiadó Macskák Mesés könyve címmel figyelemre méltó válogatást adott közre a macskairodalom színe-javából. Lovász Andrea szerkesztő negyven mesét, verset és regényrészletet gyűjtött ebbe az impozáns kiadványba, amelyben a nagy klasszikusoktól a kortárs alkotásokig sokféle írás kapott helyet. Közös vonásuk, hogy a maguk nemében mindegyik irodalmi bravúr, valamint az azonos központi szereplőjük, azaz főhősük: őfelsége, a macska.
A József Attila-, Híd-, Szirmai-, Herceg- és sok más díjas Lovas Ildikó vajdasági magyar írónő ezúttal egy különös, rendkívül értékes könyvvel örvendeztetett meg bennünket. 2022-ben a Forum kiadásában Szép Amáliák címmel és Cselédregény alcímmel jelent meg tényregénye.
Tavaly ősszel jelent meg Durica Katarina legújabb regénye, Mennyit adtál érte? címmel. Az írónő a maffiagyilkosságok áldozatai és a Brüsszelben dolgoztatott magyar prostituáltak után ismét egy szövevényes és kevésbé ismert világot tár az olvasó elé. Ennek a világnak meddő nők, gyermekre vágyó házaspárok, béranyák és anonim petesejtdonorok a szereplői, akiket ugyanúgy a vágyakozás hajt a hétköznapok során, mint megannyi más embert.
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.