Úgy tűnik, hogy egy hatásos pszichothrillerhez elengedhetetlen egy holttest, amely eleve bűncselekményre utal. Heidi Perks regénye ugyan nem azon könyvek sorába tartozik, amelyek a frászt hozzák az olvasóra, mégis izgalomban tart. Nem tocsog a vértől, nincsenek benne káromkodások, szexjelenetek, semmi rémületet keltő klisé, közhelyes fordulat, amit általában a fásult olvasó felrázása érdekében vetnek be az írók. Ám egy történet nem önmagától válik pszichothrillerré, hanem a megírása módjától. Heidi Perks elbeszélése elejétől a végéig fenntartja az olvasó figyelmét, olykor megborzongatja, majd ideiglenesen elandalítja, a történet feszes ívében a holttest csupán egy olyan origó, amelyet, lám, bátran körbe lehet járni.
Az írónő könyvére azért esett a választásom, mert a címéből hiányoltam egy vesszőt. Én így írtam volna: Aki keres, az talál. (A könyvkínálatban már vesszővel szerepel a cím.) A hiányzó vesszőt persze nem találtam, de a könyv angol címe pontosabb: Come Back For Me, amit a fordítási lehetőségek közül a regény elolvasása után így értelmezek: Önmagamért tértem vissza. Nem tagadom, a könyv borítója is fölkeltette a kíváncsiságomat (Faniszló Ádám munkája), mert egyszerre közvetítette felém a gyermeki világot és egy bűntény elkövetésének helyszínét. Harmadsorban meg, a rengeteg amerikai krimit, horrort követően kíváncsi voltam, hogyan írnak ma bűnügyi regényt Angliában. Hasonlóan, mint a tengerentúli kollégáik, de sokkal finomabban, belső érzékenységgel, elhagyva a durva nagypofájúságot, a rohanást, a rémségek gátlástalan megjelenítését. Ezekhez képest Heidi Perks könyve higgadt hölgyregény.
Heidi Perks fiatal, kétgyerekes családanya, rövid marketinges karrierje után bizseregni kezdett írói vénája, szövegeit közölni kezdték, majd elvégzett egy regényírói tanfolyamot, Londonból hazaköltözött Dél-Angliába, ahol belevetette magát a szépirodalom mély vizébe. Sorra írja regényeit, a mostaninak a magyar fordítása már az eredeti megjelenését követő évben az olvasók elé került.
Ez a regénye talán még az íróiskolában tanultakat idézi: drámai kezdés, fenyegetően, szinte horrorisztikusan háborgó tenger egy aprócska sziget körül, amelyet az éj leple alatt az apa erőltetése nyomán elhagyni készül egy öttagú család, a szülők, két lány és egy fiú. Az apát kivéve a többiek vonakodnak viharban tengerre szállni. A regény végén kiderül, hogy éppen az apa kívánt legkevésbé elmenekülni a mindössze 102 lakosú szigetről.
Huszonöt évre rá, hogy elhagyták a szigetet, emberi maradványokat találnak hajdani házuk udvarának közelében. A hír hallatán Stella, az elbeszélő visszatér a szigetre, mert sejti, valami történhetett, amihez családjának is köze lehetett, és ezért kellett az éj leple alatt meglépniük onnét. A helyiek nem fogadják szívélyesen, sőt fenyegető üzeneteket kap, hogy ne szaglásszon, mert olyasmire bukkanhat, ami nem lesz ínyére. Stellát viszont nem lehet elriasztani, hiszen nem az eltemetett holttest szenzációja csábította gyermekkora színhelyére, hanem valami erős belső késztetés, hogy föltárja, mi is történt a családjával negyed évszázaddal korábban.
Az elbeszélő családi tanácsadó pszichológusként dolgozik, fiútestvére elhagyta a famíliát, nővére elkeseredett, alkoholproblémákkal küzd. Édesanyjuk autóbalesetben veszítette életét, apjuk újranősült, és időskori demenciában szenved. Stella határozott érzelmekkel kötődik családjához, különösen nővéréhez.
Ha elfogadjuk, hogy léteznek nőregények és férfiregények, akkor az előzőekre bizonyára az érzelemgazdagság a leginkább jellemző. Heidi Perks könyvére mindenképpen.
Az elbeszélés egyik síkja 1993 őszén játszódik, az eseményeket objektív látószögből jeleníti meg, teret nyitva a napjainkban játszódó rekonstrukciónak, amelynek során Stella sorra nyitja ki az elfeledett titkokat rejtő fiókokat. A szigeten pedig mintha mindenki titkokat rejtegetne, ezért barátságtalanok, elutasítóak, ellenségesek a családja és a saját múltjának mozaikját kirakó pszichológusnővel szemben. S valóban, ahogy előkerült a huszonöt éve eltemetett holttest, úgy kerülnek napvilágra a zárt közösség féltve őrzött titkai, amelyeket mindenki szeretne elfelejteni.
A múlt dolgait nem a rendőrség, hanem a családi tanácsadó pszichológusnő tárja föl, miként azt is, hogy az eseményekhez mennyi köze volt a szétcsúszott családjának, illetve baráti körüknek. Bár Stella szembesül a tényekkel, az igazsággal, ami után megszállottan kutakodott, végül mégis az érzelmeire hallgat, nem pedig a tényekre. Végtére is minden a családban marad.
Heidi Perks: Aki keres, az talál. Fordította: Bozai Ágota. Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.