Hogyan lehet meghallgatni és befogadni fiúcskaként, legényként vagy férfiként egy annyira érzékeny és őszinte női hangot, mint a Károly Dorináé? Mi a tétje a Nős tények című kötetben kibontakozó bináris nemi oppozícióknak? Egyáltalán megragadnak-e ezek a binaritásban, vagy egy olyan komplex szubjektum fejlik ki belőlük, amelyik kétségbeesetten próbálja megragadni maga körül a jelent és a nagybetűs másikat, amit s akit a múlt és a jövő elfed, profanizál, kiszipolyoz?
A kötet megközelítéséhez jót tesz, ha feloldjuk magunkban személyiségünk nemi szélsőségeit és megpróbálunk a kategóriákon túli én-re és te-re figyelni. Bármilyen sunyin is sugalmazza a cím a nőiség felőli értelmezést, úgy gondolom, hogy a kötet nagyszerűen nyitva hagyja a kapukat mindenki számára, aki a kapcsolatteremtés és a jelenlét lehetőségeivel való kísérletezést szeretné végigkövetni.
A kötet gerincét a címadó Nős tények ciklus képezi. A szösszenetnyi négysorosok laza kapcsolódásukkal úgy kísérik végig a többi verset, mint egy újra meg újra elhangzó refrén, ami kilencszer előbukkanva nyomatékosítja már puszta formája révén az alapélményt. A folytathatatlanság, a folyamatos feltöredezés, a hagyományosan egységben elképzelt felek folytonos disszonanciája kimozdít a romantikának a (főleg a popkultúrán keresztül hagyományozódott) happily ever after-jéből („boldogan éltek, amíg meg nem haltak”). Károly Dorina verseiben nincs happy, nincs ever, csak after van. A gyönyör lehetetlensége, „izzadtsága” folyamatosan kiégeti a pillanatot, ami csak egy utólagos, keserű szájízből foganó refl exióban tud megmutatkozni – „Fejemet sikoltva döntöttem hátra, / álladról izzadtság cseppent a számra”. A versnyelv képtelen megmaradni a jelen időben; még olyankor is, amikor az igék a jelenlétet sugallnák, a téma a „most még nem”-be, a „néhá”-ba vagy a „majd”-ba fut ki. (A Mont Blanc-on túl)
A versek rapszövegekre emlékeztető dinamikája olykor formabontó megoldásokat eredményez: a hangzás és nem a törvény a fontos, az alapok még prozódiai szinten is megremegnek, s csak a hatás számít, a kovalens és mindenféle kötések már nem jelentenek semmit, csak az én és csak a te vagyunk a magunk izzadt tenyereivel és túltelített szavaival, amik képtelenek arra, hogy véghez vigyék azt, amire (talán) hivatottak: a megragadást. A szubjektum „méltatlankodik beszélni nem tud”. (Nős tények 9.) Feltűnő, hogy az utolsó nős tény kétsoros, s így mondhatni tragikus hirtelenséggel szűnik meg a tapasztalatok nyelvbe ültetése, csak a meddőség marad és a méltatlankodás, a vágy egy folytonosan tovaillanó jelen után. A nyolcadik nős tényekben felbukkan egy bűvös szám, a negyvenegy, ami mintha kijelölné, milyen messze van a távol (Egy vállalhatatlan képeslapra), ahol végleg egybemosódik a „happily ever” utáni vágy („Azt hiszi nem vágyom soha senki másra / meginvitál húsz év monogámiára / tartanám szavam de attól tartok nem megy / nem vele képzelem el a negyvenegyet”) a tehetetlenséggel („Padlórecsegésre ébredek reggel / randevúm lenne az önismerettel / nem tudom meddig és hol marad távol / lehetnék negyvenegy bárkivel bárhol”).
Károly Dorina Nős tények című kötete olyan kortárs alkotásokkal teremt exegetikus (megmagyarázó, kifejtő) kapcsolatot, mint Mărcuțiu-Rácz Dóra Már minden nő hazament kötete vagy a Kistehén Bocsánat című albuma. Előbbivel összeolvasva a nőiség felőli megközelítés kerülhet előtérbe, s így olvasóként belátást nyerhetünk egy érzékenyen és őszintén kinyilatkoztatott léttapasztalatba, utóbbival „összehallgatva” pedig még nagyobb perspektívában láthatjuk azokat a mozgató ellenerőket, amiket fennebb tárgyaltam: a jelenlét és így a kapcsolatteremtés lehetetlenségét egy túltelített, túlhálózott világban.
Károly Dorina: Nős tények. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.
Orbán János Dénes Miért ne menjünk Erdélybe című kitűnő humoros könyve erre keresi a választ. Elsősorban azért, mert mi itt lakunk. Már aki itt lakik. Aki meg nem lakik itt, annak bajos lehet eldönteni, akaródzik-e ide gyünni. Köszönhető ez a sok nemes antológiának, melynek borítóján mohás, rohadásnak indult kunyhók (a kötelező gémeskút árnyékában) találhatók, persze mindez az erdő tövében, a hegy csúcsán, ahol porlik a székely, mint a szikla, mert jobb dolga úgysincs.