Gál Vilmos: Kamaszkalandok Trianon árnyékában

2020. november 30., 06:36

Végre! – kiáltottam fel magamban, amikor a kezembe vettem Gáspár Ferenc új regényét, a Trianon fiait. A kemény borító alsó részén ugyanis azt olvastam: ifjúsági regény. Pontosítok azonnal: ifjúsági történelmi regény. Ez váltotta ki örömömet, mert azt vallom, úgy kellenek a mai ifjaknak a magyar történelmi hősök, a magyar hősi történetek, mint éhezőnek egy falat kenyér. Visszagondolok magamra, hogy faltam egykor, kiskamaszként Kartal kalandos történeteit (Rónaszegi Miklós), vagy A Vöröstorony kincsét (Hollós Korvin Lajos), A Tenkes kapitányát (Örsi Ferenc), a Rákóczi hadnagyát (Barabás Tibor) s a többit. Akkor jegyeztem el magam a történelemmel, és ez a frigy azóta is tart. Persze nem várom el, hogy minden magyar kamasz essen szerelembe a történelmi múlttal. Viszont ismerje meg. Valljuk be, a töriórák néha (még ha jó is a tanár) unalmasak. A gyermekeink provokatívan felteszik a kérdést: miért tanulunk egyáltalán történelmet? Én tudnék jó választ adni (legalábbis remélem), de mennyivel egyszerűbb ekkor egy könnyed mosoly kíséretében levenni a könyvespolcról egy tényleg jó ifjúsági regényt, a gyerek kezébe nyomni, és azt mondani: olvasd el ezt, és magadtól is megérted. Mondjuk most könnyű szívvel venném le a könyvespolcról a Trianon fiait, és nyújtanám oda a képzeletbeli nebulónak. Olvasd el ezt. És megérted azokat az időket.

Ott tartottam tehát, hogy megörültem Gáspár Ferenc új könyvének. Mert a kamaszkoromat juttatta eszembe. Igen ám, döbbentem rá a valóra: majdnem ötven vagyok. Honnan tudhatom, hogy működik-e a regény. Mármint a mai kamaszoknál működik-e? Gáspár Ferenc ért-e a nyelvükön? A szövegen keresztül eljut-e ifjú olvasóihoz a mondanivaló?

Kellett egy tesztalany.

A tesztalanyra könnyen ráakadtam. Nagyobbik lányom 15 éves. Szereti a történelmet. Tudom, hogy érdekli a magyar múlt. A kezébe adtam hát a regényt.

A Trianon fiai az első teszten átment, (talán első tizenéves olvasója) három nap alatt végzett vele. És aztán átbeszéltük.

A regény két idősíkban játszódik. Napjainkban nyit a kép, a koronavírus járvány kezdetén. (Hű, de friss! Van-e a könyvpiacon olyan regény, amelyben máris megjelenik a Covid–19?) Jelenkori főhősünk egy budai kamaszlány, Márti. A nagyapja a kezébe adja a dédapja naplóját, és a kislány olvasni kezdi. A múlt beszippantja, ám sok mindent nem ért a történetből, ezért a nagyapja időről időre magyarázatokkal látja el.

A dédapa (Lackó) kamaszkorába, Baja városába fordulunk vissza, az első világháború kezdetére. A történet mozaikos, nagy ugrások jellemzik, és a könyv végére eljutunk a háború lezárásához, Baját éppen a szerb katonaság bitorolja. Közben Lackó és barátai elérnek a felnőtté válás küszöbére, szerelembe esnek, csalódnak, rettegnek, és néha vakmerően bátrak.

Megjelenik a háború, a hátországi élet, a vereség fájdalma, és a megszálltak megalázottsága. Fontos szerepet kap a spanyolnáthajárvány, ami sok-sok ezer ember életét követelte hazánkban is, amellyel elgondolkodtató párhuzamba állítani a jelen vírushelyzetét. (Számomra ez az egyik különlegessége a könyvnek.)

Talán meglepő, de a jelenben játszódó történet (Márti kapcsolata a nagyapjához, az első szerelem megjelenése az életében, aki egy Erdélyből elszármazott fiú, Levente) legalább olyan izgalmas, mint a napló meséje. Itt a legfontosabb kérdések: Gáspár Ferenc tud-e kamasznyelven beszélni, illetve miként adja át a nagyapa unokájának oly módon a régi történet megértéséhez szükséges történelmi ismereteket, hogy az ne egy történelmórát vagy iskolásan felmondott törileckét juttasson az eszünkbe?

Az író (ne takargassuk) itt talán elkövet néhány kisebb hibát. A szövegből kiderül, hogy Mártinak nem erős oldala a történelem, és nem is érdekli különösebben. Nos, ehhez képest aztán néha olyan dolgokat tud, amelyek nagyapjával, illetve Leventével folytatott beszélgetései közben pottyannak elénk, és ezek mély történelmi tudást igényelnek, legalábbis egy 13 éves gyerek szintjén. Néha a nagyapa történelmi magyarázatai is túllépik a határt, és didaktikussá válnak. Azonban nem ez az iskolás stílus jellemzi a regény egészét, csupán néha, búvópatak-szerűen tör felszínre. (Éppen erre voltam kíváncsi, amikor a lányommal beszélgettem a könyvről. A véleményünk megegyezett. Egyébként számára egyáltalán nem voltak unalmasak a nagypapa magyarázatai.) Az író becsületére legyen mondva (pedig ő sem fiatal ember), a másik fontos akadályt is megugrotta: a kamasznyelv működött a szövegben, legalábbis az egyetlen tesztalanyom szerint. Márti és Levi, illetve a többi tiniszereplő nyelvhaszálata rendben van (magam is így látom). Ami még nagyon tetszett, azok a párbeszédes jelenetek. Gáspár Ferencnek igazán jó dramaturgiai érzéke van, és rövid, pergős, ha kell, kedélyes, ha kell, vicces, ha kell, drámai párbeszédeket alkalmaz. (Irigylem is érte!)

A regényt egyébként nyugodt szívvel elolvashatja bárki, bátran ajánlom az idősebb korosztályoknak is, nem fognak csalódni. Ráadásul a történet 1918 végén korántsem ér véget, folytatása következik. Én és Petra lányom izgatottan várjuk!

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 28-i számában.)