„József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott” – így kezdődik József Attilának József Attila című verse, amit 1924 őszén vetett papírra. Mindez egy róla szóló könyv kapcsán jutott az eszembe, mint ahogy az itt következő kérdéseim is. Vagyis:
Kell-e egy újabb életrajz József Attiláról? Lehet-e újat mondani a nagybetűs költőről, akit Petőfivel, Arannyal, Adyval nagyjából egyenrangúnak tart mindenki, de ha személy szerint kérdeznénk meg az olvasókat, hogy kit gondolnak a legnagyobb magyar költőnek, vagy sokkal inkább, azt, ki a kedves versrajongó honfitársunk kedvenc költője, akkor az a bizonyos elképzelt olvasó nagy valószínűséggel őt nevezné meg. Őt, akit már nem csupán a kortársak, de az utókor is – akár legközelebbi rokonát, barátját – csak a keresztnevén, Attilaként emleget, akinek verseit Petőfihez hasonlóan rengetegen megzenésítették – a teljesség igénye nélkül elég csak a Fonográfra és a Kalákára gondolni –, és akinek költeményeit a szintén fiatalon elhunyt nagy elődhöz hasonlóan a legtöbbször szavalják az iskolai ünnepélyeken.
Szóval, kell-e újabb életrajz? Úgy látszik, kell. Amúgy igény van a regényes feldolgozásokra, népszerű műfaj volt ez régen is, jó példák rá a festők, zeneszerzők életéről szóló sorozatok.
Cselenyák Imre a méltán nagy sikert aratott kétkötetes Arany Jánosról szóló életregénye (Áldott az a bölcső, Tölgyek alatt), valamint a Tinódi Lantos Sebestyénről írt (Hej, Tinódi!) műve után még nagyobb fába vágta a fejszéjét: Tiszta szívvel címmel alkotott regényt József Attiláról. Nagyobb fa, mert lehet, nem tudunk József Attiláról többet, mint Arany Jánosról, de sokkal több a dokumentálható anyag, napló, levél, visszaemlékezés, monográfia. Több a kapcsolódási pont, a nyughatatlan Petőfihez és Adyhoz hasonlóan rengeteget utazó, Párizst, Bécset, Makót, a francia Riviérát bejáró Attila életét nehezebb megfogni, fontos mozzanatokat kiemelni, mint a Szalontán, Nagykőrösön, Geszten, Budapesten megülő Arany Jánosét.
Mert mit is emeljen ki a szerző, aki nem annyira a művekkel, hanem inkább az életúttal szeretne foglalkozni?
Az öngyilkossági kísérleteket, a be nem teljesült szerelmeket, csalódásokat, József Attila érzékenységét, vagy csupán a gyertyát, az élete gyertyáját, melyet két végén égetett a költő?
Cselenyák Imre jó érzékkel, hosszan ír az öcsödi évekről, s ez azért jó ötlet, mert roppantul meghatározták József Attila későbbi, felnőtt életét az ott elszenvedett sérelmek. Ugyanakkor mesélő kedve, a már kisgyermekként választékos stílusa miatt az első sikerélményeket is ott szerezhette, amikor jobb napokon elszórakoztatta a falusi felnőtteket félig-meddig saját maga által kitalált városi történeteivel.
A másik jó ötlet azoknak az irodalmi, esztétikai vitáknak a felvillantása, melyekben a költő oly nagyon jeleskedett, s melyekben az ő gondolattobzódásait vitapartnerei sokszor követni sem bírták.
Ezekről számtalan anekdota létezik – mint például az, amelyben valakivel, talán egy tengerbiológussal arról vitatkozik, hogy a tenger kék vagy zöld színű –, ám ennyire tudományos magaslatokba, mint ahová Cselenyák keze elért, az anekdoták szerzői nem bírtak eljutni. „György is nekitámad: – ha a költő kiválasztott problémát szublimál, egyben elkülönít, nem keveri bele még a vele szervesen összefüggő egyéb problémákat sem. Ha egész problémakomplexumokat szublimálunk, akkor az egyes részproblémák, részproblémái elmosódnak, ahogy az ország térképén nem található meg a megye térképén feltüntetett falu. Ott lényeges, itt nem.
– Minden attól függ, mit emelek ki, mit ugrok át, milyen irányba mozdulok, mire mutatok rá, milyen szándék van az összeállítás, összevillanás mögött – jelenti ki Attila. – És nem csupán villant, de rögzít is az alkotó elme.”
Cselenyák ráadásul az Arany Jánosról írt műveihez hasonlóan itt is képszerűen, izgalmasan ír. Attila sorsát olvasva ugyanúgy izgulunk az első megjelenésekről vagy Juhász Gyula barátságáról olvasva, mintha még sohasem hallottunk volna erről.
De hallottunk. Talán a tengerészhistóriáról még nem. De Vágó Mártáról, Jolánról, Etusról és sok mindenki másról igen. Ezzel együtt Cselenyák valamit mégis nagyon tudhat az írói mesterségről, mert ahogy az Aranyról szólót, ezt a könyvet sem tudjuk letenni.
Talán csak a verseket hiányoljuk belőle. Főleg amikor a Lázadó Krisztus miatti perről olvasunk vagy a könyv címét is adó Tiszta szívvel okozta kálváriájáról. Mert vannak ugyan elvétve versek is ebben a könyvben, de inkább csak a fejezetek elején – hat van belőlük –, de azok is inkább csak részletek, ám pont ez a két költemény kimaradt. De ez talán nem a szerző, hanem a szerkesztők hibája.
Attila viszont erre valószínűleg csak rálegyintene, mondván:
„Igaz lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhánkat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.”
Cselenyák Imre: Tiszta szívvel. Könyvmolyképző Kiadó, 2022
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.