„József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott” – így kezdődik József Attilának József Attila című verse, amit 1924 őszén vetett papírra. Mindez egy róla szóló könyv kapcsán jutott az eszembe, mint ahogy az itt következő kérdéseim is. Vagyis:
Kell-e egy újabb életrajz József Attiláról? Lehet-e újat mondani a nagybetűs költőről, akit Petőfivel, Arannyal, Adyval nagyjából egyenrangúnak tart mindenki, de ha személy szerint kérdeznénk meg az olvasókat, hogy kit gondolnak a legnagyobb magyar költőnek, vagy sokkal inkább, azt, ki a kedves versrajongó honfitársunk kedvenc költője, akkor az a bizonyos elképzelt olvasó nagy valószínűséggel őt nevezné meg. Őt, akit már nem csupán a kortársak, de az utókor is – akár legközelebbi rokonát, barátját – csak a keresztnevén, Attilaként emleget, akinek verseit Petőfihez hasonlóan rengetegen megzenésítették – a teljesség igénye nélkül elég csak a Fonográfra és a Kalákára gondolni –, és akinek költeményeit a szintén fiatalon elhunyt nagy elődhöz hasonlóan a legtöbbször szavalják az iskolai ünnepélyeken.
Szóval, kell-e újabb életrajz? Úgy látszik, kell. Amúgy igény van a regényes feldolgozásokra, népszerű műfaj volt ez régen is, jó példák rá a festők, zeneszerzők életéről szóló sorozatok.
Cselenyák Imre a méltán nagy sikert aratott kétkötetes Arany Jánosról szóló életregénye (Áldott az a bölcső, Tölgyek alatt), valamint a Tinódi Lantos Sebestyénről írt (Hej, Tinódi!) műve után még nagyobb fába vágta a fejszéjét: Tiszta szívvel címmel alkotott regényt József Attiláról. Nagyobb fa, mert lehet, nem tudunk József Attiláról többet, mint Arany Jánosról, de sokkal több a dokumentálható anyag, napló, levél, visszaemlékezés, monográfia. Több a kapcsolódási pont, a nyughatatlan Petőfihez és Adyhoz hasonlóan rengeteget utazó, Párizst, Bécset, Makót, a francia Riviérát bejáró Attila életét nehezebb megfogni, fontos mozzanatokat kiemelni, mint a Szalontán, Nagykőrösön, Geszten, Budapesten megülő Arany Jánosét.
Mert mit is emeljen ki a szerző, aki nem annyira a művekkel, hanem inkább az életúttal szeretne foglalkozni?
Az öngyilkossági kísérleteket, a be nem teljesült szerelmeket, csalódásokat, József Attila érzékenységét, vagy csupán a gyertyát, az élete gyertyáját, melyet két végén égetett a költő?
Cselenyák Imre jó érzékkel, hosszan ír az öcsödi évekről, s ez azért jó ötlet, mert roppantul meghatározták József Attila későbbi, felnőtt életét az ott elszenvedett sérelmek. Ugyanakkor mesélő kedve, a már kisgyermekként választékos stílusa miatt az első sikerélményeket is ott szerezhette, amikor jobb napokon elszórakoztatta a falusi felnőtteket félig-meddig saját maga által kitalált városi történeteivel.
A másik jó ötlet azoknak az irodalmi, esztétikai vitáknak a felvillantása, melyekben a költő oly nagyon jeleskedett, s melyekben az ő gondolattobzódásait vitapartnerei sokszor követni sem bírták.
Ezekről számtalan anekdota létezik – mint például az, amelyben valakivel, talán egy tengerbiológussal arról vitatkozik, hogy a tenger kék vagy zöld színű –, ám ennyire tudományos magaslatokba, mint ahová Cselenyák keze elért, az anekdoták szerzői nem bírtak eljutni. „György is nekitámad: – ha a költő kiválasztott problémát szublimál, egyben elkülönít, nem keveri bele még a vele szervesen összefüggő egyéb problémákat sem. Ha egész problémakomplexumokat szublimálunk, akkor az egyes részproblémák, részproblémái elmosódnak, ahogy az ország térképén nem található meg a megye térképén feltüntetett falu. Ott lényeges, itt nem.
– Minden attól függ, mit emelek ki, mit ugrok át, milyen irányba mozdulok, mire mutatok rá, milyen szándék van az összeállítás, összevillanás mögött – jelenti ki Attila. – És nem csupán villant, de rögzít is az alkotó elme.”
Cselenyák ráadásul az Arany Jánosról írt műveihez hasonlóan itt is képszerűen, izgalmasan ír. Attila sorsát olvasva ugyanúgy izgulunk az első megjelenésekről vagy Juhász Gyula barátságáról olvasva, mintha még sohasem hallottunk volna erről.
De hallottunk. Talán a tengerészhistóriáról még nem. De Vágó Mártáról, Jolánról, Etusról és sok mindenki másról igen. Ezzel együtt Cselenyák valamit mégis nagyon tudhat az írói mesterségről, mert ahogy az Aranyról szólót, ezt a könyvet sem tudjuk letenni.
Talán csak a verseket hiányoljuk belőle. Főleg amikor a Lázadó Krisztus miatti perről olvasunk vagy a könyv címét is adó Tiszta szívvel okozta kálváriájáról. Mert vannak ugyan elvétve versek is ebben a könyvben, de inkább csak a fejezetek elején – hat van belőlük –, de azok is inkább csak részletek, ám pont ez a két költemény kimaradt. De ez talán nem a szerző, hanem a szerkesztők hibája.
Attila viszont erre valószínűleg csak rálegyintene, mondván:
„Igaz lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhánkat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.”
Cselenyák Imre: Tiszta szívvel. Könyvmolyképző Kiadó, 2022
