Tsúszó Sándor a szlovákiai magyar irodalom kétségkívül legizgalmasabb alakja. A Legyél helyettem én! Tsúszó Sándor-brevárium II. már a harmadik kötet (Tsúszó Sándor emlékkönyv [1992], szerkesztette Hodossy Gyula, Legyél helyettem én! Tsúszó Sándor-brevárium I. [2011], szerkesztette Hizsnyai Zoltán), melyben e rejtélyes szerző életműve kerül bemutatásra. Rejtélyes, mert a költő és író Tsúszó Sándornak nem csak az életéről tudunk keveset, hanem az általa írt művek is töredékesen kerülnek elő a lelkiismeretes kutatómunkának köszönhetően.
Ne pironkodjon a kedves olvasó, ha nem tudja felidézni az iskolás tankönyvéből a Tsúszó Sándorról tanultakat. Nem is teheti, hiszen Tsúszó tulajdonképpen az 1980-as években került a figyelem középpontjába, amikor az Iródia mozgalom példaképet keresett magának.
Nem sokat tudni a híres példaképről. Tsúszó Sándor Ederden született 1907-ben. Irodalmi pályáját a népies költészet jegyében kezdte, majd átnyargalt az avantgárd legvadabb mezejére, hogy végül az elhallgatás művészetének legnagyobb alkotója legyen. Tsúszó Sándornak több ízben is keltették már halálhírét. Sírjának fényképe, legalábbis az egyik, a breváriumban is megjelenik. Ám minden eddigi híresztelés csupán ármánykodás, hiszen e kötet megjelenése után az idén 113 éves költő pápua új-guineai otthonából egy friss verset juttatott el januárban az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe.
De kicsoda Tsúszó Sándor? Nehéz megmondani. Életéből epizódokat ismerünk csupán. Életrajzi könyvéből a párizsi éveket megörökítő regényrészletet olvashatunk a kötetben. Sok egymásnak ellentmondó tanulmány és kritika mellett a költő megtalált töredékeit olvasva egy roppant sokrétű személyiség képe bontakozik ki előttünk, mintha nem is egy személy lett volna. Ezt a felvetést több irodalomtörténész is osztja, akik nem átallnak olyan állításokat tenni, hogy Tsúszó Sándor sosem létezett, csupán olyan szerzők alkotnak a nevében, mint például Hodossy Gyula, Szászi Zoltán, Z. Németh István, Parti Nagy Lajos, Juhász Katalin, Bettes István, Balla D. Károly, Csillag Lajos, Csehy Zoltán vagy Hizsnyai Zoltán. Beláthatja mindenki, hogy teljes képtelenség ez az állítás, egyszerű összeesküvés-elmélet, hiszen a kötetben több fénykép is található, többek között a költő feltételezett (netán megrendezett) első haláláról, a sírjáról, vagy pedig a legendás Cecile M. Jeopardy bengál költő filozófussal folytatott eszmecseréjéről. Utóbbi költő személyes jóbarátja volt Babits Mihálynak, Karinthy Frigyesnek és Kosztolányi Dezsőnek. Érdekesség, hogy róla szintén azt állították, hogy a Nyugat e három legendás szerzője találta ki és alkotta meg életművét. Badarság az egész!
Hogyan is lehetne fiktív személy egy szerző, akiről a Magyar Televízió 1995-ben egy emlékműsort készített (melynek szövegkönyve szintén olvasható a kötetben)? Hogyan lehetne fiktív személy az, akinek az életét aktívan dokumentálta a bulvársajtó (ezekből egy terjedelmes válogatás szintén megtalálható a kötetben)? Na ugye.
Végső soron teljesen lényegtelen, hogy létezett-e valaha is Tsúszó Sándor, vagy csak egy irodalmi játék eredményeképp született meg az alakja és az életműve, hiszen – e könyv rá a bizonyíték – ma már bizonyosan létezik, és fontos és szórakoztató szereplője korunk magyar irodalmának. Erről mindenki megbizonyosodhat, aki elolvassa a kötet tanulmányait, kritikáit, vers- és regényrészleteit.
Legyél helyettem én! Tsúszó Sándor-brevárium II., szerkesztette Hizsnyai Zoltán, Vámbéry Polgári Társulás, 2019
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.