A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában április 13-án kiadott Lélek vagyok, élni szeretnék! című hangjáték, szakmai és eszmei értékét egyaránt figyelembe véve, méltó főhajtás a nyolcvan éve elhunyt költőóriás, Radnóti Miklós emléke előtt. S bár valóban merész vállalkozás a mai, azonnali elérhetőségen alapuló internetuniverzumban lemezkiadásra adni a fejünket – releváns félelem volna ez egy másik, kevésbé színvonalas és kevésbé hiteles munka esetében, arra azonban, hogy e „testet öltött lélek”, egy amolyan zsigerekig hatoló igazmondás elvesszen az online stream útvesztőjében, vajmi kevés esélyt látunk. Az pedig, hogy a lemez szerkesztői egy oktatásra (is) alkalmas anyagot hoztak létre, csak még jobban erősíti előzetes felvetésünket, melyhez érdemes azt is hozzátenni: az ilyen és ehhez hasonló pedagógiai módszerek integrálása az intézményes oktatásba – szép lassan kihátrálva az adatszerű információátadásból – jelentősen csökkentheti a diákok irodalomtól való elidegenedését.
A lemezborítón feltüntetett szerkesztők és közreműködők névsora már önmagában is igényes alkotómunkát feltételez. A hangjáték egyik szerkesztője, a versvándorként ismert Tóth Péter Lóránt nem először járja végig Radnóti Miklós embertelen körülmények között megtett utolsó heteit és hónapjait. Igaz ez úgy is, hogy közel öt évvel ezelőtt, 2019. augusztus 31. és szeptember 24. között, gyalogosan tette meg az erőltetett menet Bortól Abdáig vezető útvonalát, tisztelegve ezáltal költőnk és a további mintegy 3200 munkaszolgálatos emléke előtt. Az embert próbáló utazás eredményeképp Tóth Péter Lóránt megalkotta a „…lélek vagyok, élni szeretnék!” című előadását, mellyel már több száz helyszínre ellátogatott szerte a Kárpát-medencében. Ennek alapjaira épül az azonos című, közel 60 perces hangjáték is, kiegészülve Bődi Szabolcs, a versvándor egykori magyartanárának versmondásával (Második ecloga, Nyolcadik ecloga), Baráth Hajnal Anna és Zsoldos Ervin, a Mécsvirág együttes tagjainak zenei közreműködésével, valamint Kálló Béla Jászai Mari-díjas színművész narrálásával. Tóth Péter Lóránt szerkesztőtársa, s egyben a hangjáték rendezője, az idén Magyar Kultúra Lovagja címmel kitüntetett Hajvert Ákos Radnóti-díjas versmondó korábban még nem foglalkozott ehhez hasonló rendezői munkálatokkal, így még inkább dicséretes a hangjáték szerteágazó elemeinek tökéletes összhangban mozgó elrendezése.
Radnóti Miklós halálútja egyébiránt mára kis túlzással a világ minden táján ismert, a Bortól Abdáig tartó kegyetlenségek sorozata, a költő lelki és testi kálváriáját, a szerelem és a költészet megtartóerejét sokféleképpen feldolgozták az évek során. De miért érezzük mégiscsak azt, hogy e hatvanpercnyi hanganyag – mely már az első másodpercétől kezdve megragad, s szorításából még az utolsókban sem enged – valami egészen új megtapasztalást teremt a már jól ismert eseménysorozatnak? A válasz talán abban keresendő, amit a lemez fülszövegében részint már Hajvert Ákos is érintett, annyi különbséggel: itt nemcsak ők, hanem mi, hallgatók is társként szegődünk Radnóti és a több ezer munkaszolgálatos mellé. A Kőszegi Ábel Töredék című munkájára épülő narratív elemek, a jól megválasztott monológok és dialógusok, a népi dalok és hangszeres szólamok, valamint Radnóti versbe szőtt szívfacsaró gondolatai láthatóvá teszik a láthatatlant és megtapasztalhatóvá a megtapasztalhatatlant.
A szerkesztők már az első pillanatokban sem kímélik hallgatóikat; a mozaikszerűen összerendezett rövid bevezetőt Radnóti lesújtó gondolatai követik – „Oly korban éltem én e földön, /mikor gyermeknek átok volt az anyja, / s az asszony boldog volt, ha elvetélt…”, majd egy éles váltással, hirtelen Lager Heidenau vadregényes vidékén találjuk magunkat, ahol különös virágok, égig magasodó sziklák és sűrű erdősorok teremtenek egy egészen új, már-már meghittnek hitt atmoszférát. Mi pedig kényelmesen helyezkedünk bele ebbe az idilli környezetbe, eddigi létfelfogásunkból fakadóan ugyanis nehezen tudjuk elképzelni a történet világába való asszimilálódást. A valóság elodázása azonban nem tarthat soká; erőteljes katonai parancsok törik meg – immár végleg – a környezet harmóniáját: „– A századra a hadifogolytáborokra való előírások az irányadók. Egyébként is, maguk most hadi műveleti területen vannak. Tilos maguknál tartani minden olyan holmit, ami munkájukhoz, tisztálkodásukhoz nem szükséges. Legszigorúbban tilos a zseblámpa, bármiféle könyv és újság. Tilos az ételt eladni, illetve megvenni. Tilos érintkezni a környék lakosságával. Tilos tisztelegni a birodalmi német katonáknak, mert zsidók tiszteletadását nem viszonozzák.”
Radnóti valószínűleg itt már pontosan tudta: a költészet maradt egyetlen védőbástyája, szellemi és általa testi egészségének egyedüli táplálója. A hangjáték pedig – Radnóti versein keresztül – még azt is lehetővé teszi, hogy a hatos barakk felső priccsére felkéredzkedve, a költő tollvonásaival egyidejűleg követhessük végig a papírra vetett lelki gyötrődéseket.
„Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra…”
Sorra születnek az eclogák és razglednicák, a lélek képeslapnyi kivetülései, néhol a remény, máshol a düh, de legerősebben mégis a szerelem:
„Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”
Majd hirtelen felgyorsulnak az események; a tábori hétköznapok pontos leírását ismét egy-egy Radnóti-vers szakítja félbe: „– Írtál-e tegnap óta? / – Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol, az eb vonít, s a kis halacska ikrát ürít kacéran…” Mert hát a költő még a halál torkában is költő marad. Mint ahogy a művészet is csírát bont még a legmeddőbb földekben is. Nem volt ez másképp a táborban sem – s hogy ennek bemutatására a szerkesztők külön odafigyeltek, szintén dicséretes. Radnóti megismerkedik Lorsi Miklós cigány muzsikussal, aki a tábori kultúrfélórák állandó hegedűművészévé avanzsálódik. A költő maga nem beszél a verseiről, de nem is titkolja, ha kérdezik. A szerb kertésztől vett avalába jegyzi le utolsó heteiben megfogalmazódott gondolatait, melynek első oldalán ez áll: „Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra Ortutay Gyula doktor egyetemi magántanár címére. Budapest, VII. kerület, Horánszky utca 1.”
A szerkesztők fokozatosan, lépésről lépésre vezetik fel a történet magját, mígnem egyszer csak eljutunk a sorsdöntő pillanatig: Radnóti – hosszas könyörgések árán – eléri, hogy az első lépcsőben indulhasson útnak. És pontosan itt dől el a költő sorsa: „Az első lépcsőben indulók soha nem tudják meg, hogy a második lépcsőbe soroltakat pár nap múlva felszabadítják a partizánok.” Az erőltetett menet bemutatása – mind a narráció, mind a hanghatások tekintetében – talán a legkiforrottabb része a műnek. Csak közben jövünk rá, hogy milyen hangsúlyos szerepet is töltenek be a különböző magyar és idegennyelvű népdalok és egyéb akusztikus elemek az elmélyülésben. Baráth Hajnal Anna, Zsoldos Ervin és Tóth Péter Lóránt példa nélküli előadásmódja megnyitja a kaput a múlt és a jelen között.
Magunk előtt látjuk ahogy a sorból kilépő munkaszolgálatosokat földre kényszerítik a tarkójukba fúródó golyók, mint ahogy azt is, ahogy kétszáz menetképtelen ember ássa a saját sírját, hogy majd a Temes folyó partján végleg megpihenhessen. Ott vagyunk, amikor Radnóti és társai a vérző Lorsi Miklós cigány muzsikus segítségére siet, és ott vagyunk Belgrádban is, ahol lélegzetvisszafolytva figyeljük a menet közé ételt dobáló embersereget. Majd elérkezünk a végső megállóhoz, és egy újabb tömeggyilkosság után az egykori parasztasszony szemein keresztül figyeljük Radnótit, ahogy az egyik percben még a szekérkeréknek támaszkodva lázasan írja az utolsó sorokat, a következőkben pedig már arccal az országút felé kémleli a kék eget.
„Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!
Lélek vagyok. Élni szeretnék!”
A hangjáték alkotói olyan művet hoztak létre, melyen keresztül másképp vetül a fény Radnóti haláltörténetére. Nem könnyű hatvan percnek néz elébe, aki a kezébe veszi a lemezt, de cserébe olyan értékekkel gazdagodhat, melyek még ma, 2024-ben is irányadók lehetnek a mindennapokban. Ami pedig Radnóti Miklóst illeti, ma mégsem az erőltetett menetben elhunyt fiatalemberre emlékezünk, hanem a versei által nagyon is élő költőre, aki páratlan művei révén ma is itt jár közöttünk, s már csak rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e őt.
