Nem tudom, illik-e nyilvánosan üzenni valakinek ilyen ügyben. Remélem, nem veszi rossz néven a levelemet. Miképpen tudassam vele? Aki hallja, adja át neki, kérem szépen. Hogy nem ismeritek? Még nem! Még! De mostantól..
Az történt ugyanis, hogy a Könyvhéten Csornyij Dávid megtisztelt frissen megjelent verseskötetének dedikált példányával, amit elrejtettem a zsebemben nehezebb, ínséges időkre. Kimentem a Svábhegyre, leültem egy erdei asztalhoz, élvezve a kora őszi napsugarakat, és elővettem a verseit, hogy lássam, mit is tud ez a Dávid. Ránézésre úgy Petőfi korában lévő fiatalember lehet. Szép kötésű, gusztusos könyvecske, gondoltam, ínyenckedem vele. Megadom neki a sanszot, hogy hasson rám.
Elolvastam az első verset, aztán letettem. Aztán elolvastam még egyszer. Aztán késztetést éreztem, hogy tovább olvassam a könyvet. (Kicsit büszke is voltam magamra, hogy verset olvasok. Azt hallottam, hogy a népeknek mindössze egy százaléka vetemedik ilyenre. De aztán megint azt mérlegeltem, hogy hány százaléka ír ilyesmit, tudván, hogy csak egy százaléka olvassa. És hány százaléka olvassa aztán újra). Ízlelgettem, csócsálgattam, csettintettem. Jól elvoltam magammal és ezzel a Dáviddal. Úgy megfeledkeztem magamról, hogy észre sem vettem, amikor az arcomat befutotta a repkény, északi oldalamat benőtte a moha.
Már túl voltam a felén, amikor puff(!), becsapódott mellettem a bokorba egy löveg! Mi volt ez? Nem láttam semmit, hát olvastam volna tovább. Ekkor felemelve tekintetemet, megláttam mellettem egy nőt. Trampli volt, koszos bakancsban, borzos hajzattal keresett egy labdát, amit a kutyájának dobott el, hogy apportírozza.
Megállt mellettem, én békésen ránéztem. Csak bámult, de aztán mégis megszólalt.
– Maga mit csinál itt? – kérdezte értetlenül.
– Olvasok egy kicsit a jó levegőn! – feleltem.
– Olvas?
– Hát igen.
– És mit olvas?
– Most éppen egy verset.
– Verset?
– Azt, ha hagynak.
– És mondja, szép?
– Nekem tetszik. Érdekes. Miért, ön nem szokott olvasni?
– Dehogynem. Sms-eket a mobilomon.
– Príma! – jeleztem, hogy most már mehetne kutyázni, de nem ment odébb a lány.
– Tényleg szép?
– Az! Becsületszavamra. Tudja mit? Felolvasom önnek. Dávid írta.
És felolvastam a Felesleges pszichoanalízis című versből.
Nem tudom kipiszkálni
körmöm alól a szorongást,
s ha levágom, mindig visszanő.
Akkor átváltozik az élet,
az estének reggel van értelme,
a nyugtalanság fogócskázik az
elmével,
a bőr rászárad a csontokra,
fonnyad az alkaron, vádlin,
koponyán,
megáradt folyóként halad a vér,
hol bent, hol kint,
földbe temetett enyészetté
válik a józan ész,
szent kereszt az önsajnálat.
S ha túlórázik bennem az alkohol,
én más bűneit is megbánom.
– Hát ez… ez tényleg az. Tetszett. Nem adja nekem a könyvet? Mondja, hogy igen!
– Már miért adnám önnek?
– Hát csak úgy kérdezem, hátha…
És ekkor elgondolkoztam. Itt van egy bugris, még életében nem olvasott semmit, csak a telefonján üzeneteket és közösségi médiát. Most meg olvasni akar. Egy verset. Ezek szerint megtérítettem egy tévelygő hitetlent. Ez a Dávid mégis egy egészen jó fej lehet. Másrészt ez az én könyvem. Nekem dedikálta. Dehogy adom. Fulladjon meg!
– A többi verse is ilyen szép?
– A többi még szebb.
– Akkor adja nekem! Maga már olvasta.
Ez részben igaz is volt, de csak részben, mert csak a kétharmadát olvastam. Most mi le gyen? Hol vagy most, Dávid?
– Mégis, mitől tűnik egyszerre ilyen szépnek magának?
– Nem is tudom. Valahogy. Nem azt nézem, hogy szép-e, vagy nem szép. Azt én nem is tudom, de megőriz valamit a gyerekkor őszinteségéből, és a gyermek még tiszta, nem szennyezték be más emberek gondolatai. Buksi, indulj, hozd vissza! – utasította közben a kutyát. – Lehet, hogy ezért!
Na tessék. Most még ez is. Ezt nem vártam tőle, most, amikor tudott dolog, hogy az olvasás visszaszorulóban van, és még a barátok is csak fintorogva örülnek egy könyvnek. Ez itt meg akarja a könyvet, az én könyvemet! Tudván, hogy egy könyv új korszakot nyithat az élet(é)ben, vigyáznom kell, hogy mivel alakítom az ízlését. Hogyan mondjam meg neki, olyan elmélyülten kell olvassa, ahogy íródott. Mert egy író, aki ad magára, nem ír le akármit. Felel érte. Az olvasó két világban él, a másik világ a könyv. Egy másik megélt élet. Egy könyvvel bárhol otthon vagy, összetéveszthető a valósággal. Ha tiltott, akkor is olvassák. Ugyanakkor egy könyv is védtelen egy bunkóval szemben. A ráköltött pénz mégsincs elszórva, hanem vetőmag.
Döntenem kellett. Nem cicózok tovább, odaadom! Kértem, fordítsa le magának a saját nyelvére, mert egy könyvet a fordító olvas a legfigyelmesebben. Minden különösebb felhajtás nélkül még odavetette nekem.
– Tudtam, hogy ide fogja adni. Így szoktam könyvet szerezni. Buksi, indulj! Hozd vissza! Jó kutya.
Ott ültem az asztalnál, és csak bámultam. A mindenségit a fejének! Ezt akartam én alakítani, hiszen ez egy kurva! A mindenségit! Neki is, meg Buksinak is. Egy ilyen tapasztalattal gazdagabban, de a könyv nélkül. Egyértelmű, hogy más lehetőségem nem is maradt, csak üzenni Csornyij Dávidnak. Még nem olvastam végig, mi legyen?
Csornyij Dávid: A jelzőlámpák diktatúrája. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.