Nem tudom, illik-e nyilvánosan üzenni valakinek ilyen ügyben. Remélem, nem veszi rossz néven a levelemet. Miképpen tudassam vele? Aki hallja, adja át neki, kérem szépen. Hogy nem ismeritek? Még nem! Még! De mostantól..
Az történt ugyanis, hogy a Könyvhéten Csornyij Dávid megtisztelt frissen megjelent verseskötetének dedikált példányával, amit elrejtettem a zsebemben nehezebb, ínséges időkre. Kimentem a Svábhegyre, leültem egy erdei asztalhoz, élvezve a kora őszi napsugarakat, és elővettem a verseit, hogy lássam, mit is tud ez a Dávid. Ránézésre úgy Petőfi korában lévő fiatalember lehet. Szép kötésű, gusztusos könyvecske, gondoltam, ínyenckedem vele. Megadom neki a sanszot, hogy hasson rám.
Elolvastam az első verset, aztán letettem. Aztán elolvastam még egyszer. Aztán késztetést éreztem, hogy tovább olvassam a könyvet. (Kicsit büszke is voltam magamra, hogy verset olvasok. Azt hallottam, hogy a népeknek mindössze egy százaléka vetemedik ilyenre. De aztán megint azt mérlegeltem, hogy hány százaléka ír ilyesmit, tudván, hogy csak egy százaléka olvassa. És hány százaléka olvassa aztán újra). Ízlelgettem, csócsálgattam, csettintettem. Jól elvoltam magammal és ezzel a Dáviddal. Úgy megfeledkeztem magamról, hogy észre sem vettem, amikor az arcomat befutotta a repkény, északi oldalamat benőtte a moha.
Már túl voltam a felén, amikor puff(!), becsapódott mellettem a bokorba egy löveg! Mi volt ez? Nem láttam semmit, hát olvastam volna tovább. Ekkor felemelve tekintetemet, megláttam mellettem egy nőt. Trampli volt, koszos bakancsban, borzos hajzattal keresett egy labdát, amit a kutyájának dobott el, hogy apportírozza.
Megállt mellettem, én békésen ránéztem. Csak bámult, de aztán mégis megszólalt.
– Maga mit csinál itt? – kérdezte értetlenül.
– Olvasok egy kicsit a jó levegőn! – feleltem.
– Olvas?
– Hát igen.
– És mit olvas?
– Most éppen egy verset.
– Verset?
– Azt, ha hagynak.
– És mondja, szép?
– Nekem tetszik. Érdekes. Miért, ön nem szokott olvasni?
– Dehogynem. Sms-eket a mobilomon.
– Príma! – jeleztem, hogy most már mehetne kutyázni, de nem ment odébb a lány.
– Tényleg szép?
– Az! Becsületszavamra. Tudja mit? Felolvasom önnek. Dávid írta.
És felolvastam a Felesleges pszichoanalízis című versből.
Nem tudom kipiszkálni
körmöm alól a szorongást,
s ha levágom, mindig visszanő.
Akkor átváltozik az élet,
az estének reggel van értelme,
a nyugtalanság fogócskázik az
elmével,
a bőr rászárad a csontokra,
fonnyad az alkaron, vádlin,
koponyán,
megáradt folyóként halad a vér,
hol bent, hol kint,
földbe temetett enyészetté
válik a józan ész,
szent kereszt az önsajnálat.
S ha túlórázik bennem az alkohol,
én más bűneit is megbánom.
– Hát ez… ez tényleg az. Tetszett. Nem adja nekem a könyvet? Mondja, hogy igen!
– Már miért adnám önnek?
– Hát csak úgy kérdezem, hátha…
És ekkor elgondolkoztam. Itt van egy bugris, még életében nem olvasott semmit, csak a telefonján üzeneteket és közösségi médiát. Most meg olvasni akar. Egy verset. Ezek szerint megtérítettem egy tévelygő hitetlent. Ez a Dávid mégis egy egészen jó fej lehet. Másrészt ez az én könyvem. Nekem dedikálta. Dehogy adom. Fulladjon meg!
– A többi verse is ilyen szép?
– A többi még szebb.
– Akkor adja nekem! Maga már olvasta.
Ez részben igaz is volt, de csak részben, mert csak a kétharmadát olvastam. Most mi le gyen? Hol vagy most, Dávid?
– Mégis, mitől tűnik egyszerre ilyen szépnek magának?
– Nem is tudom. Valahogy. Nem azt nézem, hogy szép-e, vagy nem szép. Azt én nem is tudom, de megőriz valamit a gyerekkor őszinteségéből, és a gyermek még tiszta, nem szennyezték be más emberek gondolatai. Buksi, indulj, hozd vissza! – utasította közben a kutyát. – Lehet, hogy ezért!
Na tessék. Most még ez is. Ezt nem vártam tőle, most, amikor tudott dolog, hogy az olvasás visszaszorulóban van, és még a barátok is csak fintorogva örülnek egy könyvnek. Ez itt meg akarja a könyvet, az én könyvemet! Tudván, hogy egy könyv új korszakot nyithat az élet(é)ben, vigyáznom kell, hogy mivel alakítom az ízlését. Hogyan mondjam meg neki, olyan elmélyülten kell olvassa, ahogy íródott. Mert egy író, aki ad magára, nem ír le akármit. Felel érte. Az olvasó két világban él, a másik világ a könyv. Egy másik megélt élet. Egy könyvvel bárhol otthon vagy, összetéveszthető a valósággal. Ha tiltott, akkor is olvassák. Ugyanakkor egy könyv is védtelen egy bunkóval szemben. A ráköltött pénz mégsincs elszórva, hanem vetőmag.
Döntenem kellett. Nem cicózok tovább, odaadom! Kértem, fordítsa le magának a saját nyelvére, mert egy könyvet a fordító olvas a legfigyelmesebben. Minden különösebb felhajtás nélkül még odavetette nekem.
– Tudtam, hogy ide fogja adni. Így szoktam könyvet szerezni. Buksi, indulj! Hozd vissza! Jó kutya.
Ott ültem az asztalnál, és csak bámultam. A mindenségit a fejének! Ezt akartam én alakítani, hiszen ez egy kurva! A mindenségit! Neki is, meg Buksinak is. Egy ilyen tapasztalattal gazdagabban, de a könyv nélkül. Egyértelmű, hogy más lehetőségem nem is maradt, csak üzenni Csornyij Dávidnak. Még nem olvastam végig, mi legyen?
Csornyij Dávid: A jelzőlámpák diktatúrája. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
A Bukolikatájban című verseskötet Borbély Szilárd 2009 és 2013 között írt verseinek posztumusz gyűjteménye, amelynek anyagát a számítógépes hagyaték képezte. Az esztétikus kiállítású könyv méltó lezárása egy komoly és mély költői-írói pályának. Nagy hang- és stílusváltással nem szembesülünk az olvasásakor, csak kisebb elmozdulásokkal, amelyek megsejtetik, hogy esetleg merre tartott volna tovább az életmű.
Kopriva Nikolett debütkötetét tavaly tarthatta először kezében az olvasó. A költőnő kifinomult verspoétikája az emberi lét feltárásának különböző útjait járja be, s egyben ez az énkeresés újfajta világértelmezésnek lesz az eredménye. Kopriva a verseiben felforgat, felkutat, kiönt és magába önt, világokat csúsztat egybe – azt mutatja meg, miként válik eggyé a természet és az ember létezése, hogyan nem lehet elképzelni az ént, keresi a múltban és jövőben jóslatként megmutatkozó álombeli járatok bugyrait.
„Nem készültem írónak. Az irodalom tanítása közben kaptam rá az írásra. Előbb azt hittem, szakmai ártalom, múló bolondéria csupán. Aztán rájöttem, hogy másról van szó. Elmondásra váró történetekről. Olyanokról, amelyeket nekem kell szavakká formálnom, s amelyek engem is alakítanak közben. Idestova harminc esztendeje a saját bőrömön tapasztalom, hogy az irodalom útvesztő, óvóhely, játszótér. Pokol. Purgatórium. Paradicsom.”
Az idén 35. évfolyamába lépő Hitel folyóirat indulása egybeesett a nyolcvanas évek rendszerváltási mozgalmaival, mégpedig úgy, hogy – attól nem függetlenül – komoly igény mutatkozott egy szabad, értékelvű lap elindítására és működtetésére. Az elmúlt évtizedekben mindig rangos, komoly szerkesztőgárda által vezetett folyóirat jelenleg is a minőségi írások közlésének terepe, és eközben Papp Endre főszerkesztő vezetésével az elmúlt hónapokban formájában – mind a printlapban, mind az online térben – jelentősen megújult.
Varga Melinda József Attila-díjas költő nyolcadik kötete, a Tizenkét kagyló a női megélésekkel, ősszimbólumokkal való könnyed játék, mitikus keretbe helyezett útmutató a férfiaknak a nőkről. A szövegvilág – bár sok esetben nőalakjait Zeusztól eredezteti, testrészeiket Aphrodité örökségeként tartja számon – közel marad a hétköznapok nyers és gyakran kijózanító tapasztalatához.
Pataky Adrienn remek tanulmánykötete a szonettformát járja körül egy olyan irodalmi térben, amelyikre a szabadvers uralma jellemző, bár a szabadvers tapasztalataim szerint néhol az elfáradás jeleit mutatja. Ezért minden olyan elmozdulást üdvözülnünk kell, ami másfelé mutat ‒ ahogyan ezt a könyvet is.
Új Tragédia született! A madáchi mű – Az ember tragédiája – 20. századi folytatása. Egy alighanem ismeretlen szerzőtől, Józsa Péter Páltól.
Az új Tragédia is a tagadás, a NEM világa. Az a világ, amelyben csak halovány, alig hallható IGEN van. Valami ilyesmi: nem kell, nem szükségszerű rabszolgának lenni. S egy messzehangzó népdal: Az hol én elmegyek, még a fák is sírnak. Szomorú, de szép.
Újabb ujjnyomatot hagyott a kortárs magyar lírában a derékhadhoz tartozó Fellinger Károly Ujjnyomat című új kötetével. A felvidéki poéta verses bedekker-könyvei után – vagy azokkal párhuzamosan – megírt egy csokorra való, felnőtt olvasónak szánt költeményt, s a közelmúltban Ujjnyomat címmel adta közre.
Csak akkor érzem magam olvasónak, ha nem kell kompromisszumokat kötnöm. Ehhez két dolog kell: én mint kíváncsi konstans, meg a könyv mint a képlet változója – az eredmény mindig az utóbbitól függ. Az pedig a szerzőtől. Ám azt szeretem, ha nem kell figyelnem a szerző korára, nemére, nemzetiségére akár, nem kell azon morfondíroznom, mennyire korszerű vagy örök érvényű, amit tőle épp olvasok. Csak hátra kell dőlnöm, kinyitnom a könyvet, és alámerülnöm benne – így tudok egy szép, kerek egyenlet részesévé válni.