Kövér Péter: Üzenet Csornyij Dávidnak!

2022. március 23., 09:16

Nem tudom, illik-e nyilvánosan üzenni valakinek ilyen ügyben. Remélem, nem veszi rossz néven a levelemet. Miképpen tudassam vele? Aki hallja, adja át neki, kérem szépen. Hogy nem ismeritek? Még nem! Még! De mostantól..

Az történt ugyanis, hogy a Könyvhéten Csornyij Dávid megtisztelt frissen megjelent verseskötetének dedikált példányával, amit elrejtettem a zsebemben nehezebb, ínséges időkre. Kimentem a Svábhegyre, leültem egy erdei asztalhoz, élvezve a kora őszi napsugarakat, és elővettem a verseit, hogy lássam, mit is tud ez a Dávid. Ránézésre úgy Petőfi korában lévő fiatalember lehet. Szép kötésű, gusztusos könyvecske, gondoltam, ínyenckedem vele. Megadom neki a sanszot, hogy hasson rám.

Elolvastam az első verset, aztán letettem. Aztán elolvastam még egyszer. Aztán késztetést éreztem, hogy tovább olvassam a könyvet. (Kicsit büszke is voltam magamra, hogy verset olvasok. Azt hallottam, hogy a népeknek mindössze egy százaléka vetemedik ilyenre. De aztán megint azt mérlegeltem, hogy hány százaléka ír ilyesmit, tudván, hogy csak egy százaléka olvassa. És hány százaléka olvassa aztán újra). Ízlelgettem, csócsálgattam, csettintettem. Jól elvoltam magammal és ezzel a Dáviddal. Úgy megfeledkeztem magamról, hogy észre sem vettem, amikor az arcomat befutotta a repkény, északi oldalamat benőtte a moha.

Már túl voltam a felén, amikor puff(!), becsapódott mellettem a bokorba egy löveg! Mi volt ez? Nem láttam semmit, hát olvastam volna tovább. Ekkor felemelve tekintetemet, megláttam mellettem egy nőt. Trampli volt, koszos bakancsban, borzos hajzattal keresett egy labdát, amit a kutyájának dobott el, hogy apportírozza.

Megállt mellettem, én békésen ránéztem. Csak bámult, de aztán mégis megszólalt.

– Maga mit csinál itt? – kérdezte értetlenül.

– Olvasok egy kicsit a jó levegőn! – feleltem.

– Olvas?

– Hát igen.

– És mit olvas?

– Most éppen egy verset.

– Verset?

– Azt, ha hagynak.

– És mondja, szép?

– Nekem tetszik. Érdekes. Miért, ön nem szokott olvasni?

– Dehogynem. Sms-eket a mobilomon.

– Príma! – jeleztem, hogy most már mehetne kutyázni, de nem ment odébb a lány.

– Tényleg szép?

– Az! Becsületszavamra. Tudja mit? Felolvasom önnek. Dávid írta.

És felolvastam a Felesleges pszichoanalízis című versből.

Nem tudom kipiszkálni

körmöm alól a szorongást,

s ha levágom, mindig visszanő.

Akkor átváltozik az élet,

az estének reggel van értelme,

a nyugtalanság fogócskázik az

elmével,

a bőr rászárad a csontokra,

fonnyad az alkaron, vádlin,

koponyán,

megáradt folyóként halad a vér,

hol bent, hol kint,

földbe temetett enyészetté

válik a józan ész,

szent kereszt az önsajnálat.

S ha túlórázik bennem az alkohol,

én más bűneit is megbánom.

– Hát ez… ez tényleg az. Tetszett. Nem adja nekem a könyvet? Mondja, hogy igen!

– Már miért adnám önnek?

– Hát csak úgy kérdezem, hátha…

És ekkor elgondolkoztam. Itt van egy bugris, még életében nem olvasott semmit, csak a telefonján üzeneteket és közösségi médiát. Most meg olvasni akar. Egy verset. Ezek szerint megtérítettem egy tévelygő hitetlent. Ez a Dávid mégis egy egészen jó fej lehet. Másrészt ez az én könyvem. Nekem dedikálta. Dehogy adom. Fulladjon meg!

– A többi verse is ilyen szép?

– A többi még szebb.

– Akkor adja nekem! Maga már olvasta.

Ez részben igaz is volt, de csak részben, mert csak a kétharmadát olvastam. Most mi le gyen? Hol vagy most, Dávid?

– Mégis, mitől tűnik egyszerre ilyen szépnek magának?

– Nem is tudom. Valahogy. Nem azt nézem, hogy szép-e, vagy nem szép. Azt én nem is tudom, de megőriz valamit a gyerekkor őszinteségéből, és a gyermek még tiszta, nem szennyezték be más emberek gondolatai. Buksi, indulj, hozd vissza! – utasította közben a kutyát. – Lehet, hogy ezért!

Na tessék. Most még ez is. Ezt nem vártam tőle, most, amikor tudott dolog, hogy az olvasás visszaszorulóban van, és még a barátok is csak fintorogva örülnek egy könyvnek. Ez itt meg akarja a könyvet, az én könyvemet! Tudván, hogy egy könyv új korszakot nyithat az élet(é)ben, vigyáznom kell, hogy mivel alakítom az ízlését. Hogyan mondjam meg neki, olyan elmélyülten kell olvassa, ahogy íródott. Mert egy író, aki ad magára, nem ír le akármit. Felel érte. Az olvasó két világban él, a másik világ a könyv. Egy másik megélt élet. Egy könyvvel bárhol otthon vagy, összetéveszthető a valósággal. Ha tiltott, akkor is olvassák. Ugyanakkor egy könyv is védtelen egy bunkóval szemben. A ráköltött pénz mégsincs elszórva, hanem vetőmag.

Döntenem kellett. Nem cicózok tovább, odaadom! Kértem, fordítsa le magának a saját nyelvére, mert egy könyvet a fordító olvas a legfigyelmesebben. Minden különösebb felhajtás nélkül még odavetette nekem.

– Tudtam, hogy ide fogja adni. Így szoktam könyvet szerezni. Buksi, indulj! Hozd vissza! Jó kutya.

Ott ültem az asztalnál, és csak bámultam. A mindenségit a fejének! Ezt akartam én alakítani, hiszen ez egy kurva! A mindenségit! Neki is, meg Buksinak is. Egy ilyen tapasztalattal gazdagabban, de a könyv nélkül. Egyértelmű, hogy más lehetőségem nem is maradt, csak üzenni Csornyij Dávidnak. Még nem olvastam végig, mi legyen?

 

Csornyij Dávid: A jelzőlámpák diktatúrája. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)