Magyarország 1100 éves történetének egyik legjelentősebb éve 1989.
A Kádár-rendszer diktatúrájának évek óta tartó felpuhulása – a hazai, valamint a környező szocialista országokban bekövetkező ellenzéki mozgalmaknak, illetve a Szovjetunióban zajló gorbacsovi reformoknak köszönhetően – ebben az esztendőben érte el tetőpontját, és rendkívüli politikai, társadalmi és életmódbeli változásokat idézett elő.
A Kádár János pártfőtitkár nevével fémjelzett diktatúrában szocializálódott társadalom az 1989-es év folyamán ébredhetett rá valójában: megtörténhet, amit addig oly kevesen reméltek, hogy Magyarország polgárai belátható időn belül ismét szuverén, demokratikus keretek között működő országban élhetnek, sorsukról, jövőjükről 45 év után ismét saját maguk dönthetnek. Ez volt ennek az évnek a tétje, és hazánk sikerrel vette az akadályokat: vér és erőszak nélkül történt meg a diktatúra lebontása, hogy aztán 1990-ben, hosszú idő után ismét demokratikus, szabad országgyűlési választásokon dönthessenek további életükről a választópolgárok.
A Magyar Nemzeti Múzeum Közös időnk ’89–90 című kiállítása e folyamatról kíván megemlékezni, a rendszerváltoztatás koráról, amelyet tágabb időben és térben értelmezünk.
2019. január 28-án intézményünk felhívást tett közzé, amelyben arra kértük honfitársainkat, osszák meg velünk korabeli történeteiket, illetve tárgyi emlékeiket. Az év során folyamatosan gyűltek a tárgyak, fényképek, plakátok, iratok a múzeumban, miközben több mint tucatnyi, különféle programot szerveztünk a Közös időnk projekt köré.
Mindennek köszönhetően február 29-től a látogatók egy igazán különleges tárlatot tekinthetnek meg, amelyet nem véletlenül hívunk közösségi kiállításnak, hiszen a kiállítás döntően a több mint ötven felajánló által átadott homogén tárgyi anyagra épül, és a múzeum saját, 1989-re reflektáló gyűjteményi darabjai csupán kiegészítik ezeket.
Mindezt egy párhuzamos képregény-kerettörténetbe ágyaztuk, amelyen keresztül az események szubjektív átélését, a civil kezdeményezések jelentőségét szerettük volna kiemelni. Ugyan a politikai folyamatok és az események akkori szereplői természetesen megjelennek a kiállításban, ám arra törekedtünk, hogy sokkal inkább a társadalmi környezetet, az átlagemberek közérzetét és viszonyulási pontjait ábrázoljuk.
Kitaláltunk tehát két történetet, amelyek egymás mellett futnak 1988-tól 1991-ig, és néhol összeérnek. Fiktív főszereplőink, Kriszta, az éppen érettségiző lány, akinek a szülei értelmiségiek, és benne élnek a civil politika sűrűjében; valamint Zoli, akinek az apja bányász, az anyja bolti eladó. A srác rocker, és teljesen más társasalmi környezetből jött, mint a lány. Útjaik a történetben néha kereszteződnek, ám nem ismerik egymást, egészen a végkifejletig.
De hogyan illeszthető egy képregény múzeumi kiállításba? Az az ötletünk támadt, hogy legfontosabb tárgyainkat szó szerint beleemeljük a képregénybe. Mindezt a következőképpen kell elképzelni: a két történet felnagyítva, a falakon fut körben a teremben, egymás alatt. A két képregénycsík között idővonal fut. A képregényben „üres” képkockákat hagytunk, ezekbe kerülnek a történetbe illeszkedő tárgyaink, valamint néhány nagyon jellemző fénykép és plakát (ezek egy része nem fotóriporter alkotása, hanem amatőr felvétel, amelyeket a felhívásra küldtek be). Ebből (rajz-műtárgy-fénykép-plakát) áll össze, és válik háromdimenzióssá a kiállítás.
A képregénybe azonban csak a szimbolikus tárgyak kerülhettek. A többi, majd’ százötven válogatott tárgy a falakhoz illeszkedő, cikkcakk alakban kivágott posztamenseken látható, néhol ezek vonalát érintőképernyők törik meg, melyeken a rengeteg bekerült iratot, fényképet, és egyéb kétdimenziós tárgyat mutatunk be. Az egyik falrészen a képregény életre kel, és animációként pereg le a látogatók szeme előtt.
A kiállítás egy részét (szerencsés véletlen, a főterem éppen az állandó kiállításunk utolsó terméhez kapcsolódik) bekapcsoltuk a „régi” Állandó Kiállításunkba, amely éppen a Kádár-rendszer bukását mutatja be. Néhány nagyobb installációt és tárgyat áthelyeztünk, hogy a képregény ide illő kockái, és több, a koncepcióba illeszkedő tárgyunk itt jelenhessen meg, újraértelmezve az immár 25 éve álló kiállítás utolsó részletét.
Reményeink szerint a közösségi kiállítás kifejezés nem pusztán üres szlogenként jelenik meg a fogadófalon, hanem a látogatók, miután végigjárták a kiállítás tereit, úgy érzik majd, ők is a történet részeseivé, szereplőivé válnak, csakúgy, mint a lelkes adományozók, akik megőrzött emlékeikkel a valóságban is e kiállítás formálóivá váltak.
Gál Vilmos, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárának igazgatóhelyettese
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 22-i számában.)
Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.