Ez a felvetés önmagában is izgalmas lehetőségeket kínál, de az az ötletekből, nyelvi megoldásokból frenetikus humorral megépített konstelláció, amelyet számottevő történelmi és kultúrtörténeti tudás birtokában épít Pataki Tamás, egészen parádés.
Az alternatív történelmi regények javarésze egyszerű recept szerint készül: végy egy lezárt periódust vagy jól ismert, sorsfordító történelmi eseményt, és csavarj egyet rajta, hogy gyökeresen megváltozzon a kimenetele. A görögök veszítenek a perzsákkal szemben. A nácik és szövetségeseik megnyerik a II. világháborút. Brit katonák elporolják a törököket és elmarad Konstantinápoly bevétele. Ezek jobbára disztópikus művek vagy sci-fik, de akad néhány olyan is, amely történelmi regényként olvasható. Ennek a nem túl népes irodalomnak integet távolról Pataki Tamás új regénye, és nem azért, mert nem férne oda a legnagyobbak közé, hanem mert nem áll szándékában oda beállni.
Ugyanis teljesen más íze és világa van ennek a „gőzjampec” történelmi handzsáros-partraszállós nemzeti thrillernek, mint bármi másnak, amit ebben a műfajban olvashattunk eddig – főleg magyar szerzőtől, és főleg ilyen bravúros, szép, kimunkált magyarsággal megírtan. Jól megnézhetjük magunkat benne mint nemzet, mint XXI. századi európai polgár, aki nem kevésbé tanácstalan, mint a regényben Hunfalvy Koppány, akinek az események sodrásában az az érzése támad, „mintha vasúti vágányából kizökkent volna az idő rohanó vasmozdonya”. Anélkül, hogy a kelleténél többet elárulnánk erről a több főszereplős, szövevényes, mesteri vonalvezetésű és sodró lendülettel megírt eseményláncokból kibontakozó cselekményről, annyit azért elmondunk: a millennium évében járunk (1896-ban), amikor is a dekadens törökmajmolástól ájultan henyélő Budapest egén – és rögtön utána annak talaján is – fölsejlik a magyar nemzeti tragédia megismétlődésének rémképéből, valamint az akkor még jövőnek számító szocialista osztályharc ideológiájából összegyúrt, „Allah elvtárs” eljövetelét hirdető lidérc, a nemzeti identitás konokságát jóléttel megtörő szulejmarxizmus. És ha Magyarország nem tudja megállítani ezt a ragadós ideológiát, hamarosan nemcsak a Kárpát-medence, hanem az egész világ cukros-mézes valami lesz, vagyis: halva.
A kimunkált nyelvi és szituációs humor, az akkurátus, tökéletesre csiszolt cselekményszövés mondatról mondatra, fejezetről fejezetre zökkenőmentesen és bravúrosan sodorja bele az olvasót az iszlám művészet geometria-központú ábrázolásmódjához hasonló részletgazdagsággal bemutatott események forgatagába (mely olyan, mint e mondat), egészen a hajmeresztő csúcspontig. Amint aztán arra is rájövünk, hogy mindezen eszközök tulajdonképpen a tartalom mögött rejlő példázat kibontását szolgálják, hümmögő csodálattal látjuk be, hogy egy példátlan tehetségű íróval van dolgunk, aki nem csupán kézben tartja a mesterség minden eszközét, hanem képes arra is, hogy a maga szándékai szerint alakítsa, továbbfejlessze azokat. Ezt már első kötetében, a Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt című pikareszk regényében is bizonyította, a másodikban továbbcsiszolta, tehát mindenképp bízhatunk benne, hogy tévedni ezután sem fog.
Pataki Tamás: Elvásik a török félhold. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.