Bencsik Gábor történetének szerkezete rendkívül egyszerű: 1820-ban vagyunk Tállyán, a halálosan beteg Lavotta János épp most esett össze a helyi patikában, ahová gyógyszerét kiváltani vánszorgott be. Eszméletét nem veszíti el, az őt aggódva körülvevő barátaival azonban csak tőmondatokban tud kommunikálni; amint állapota romlik, már úgy sem. Időnként magához tér, érzékeli a valóságot, de nem tud – talán nem is akar már – abba visszalépni. Annál mozgalmasabb cselekmény indul el odabent: visszaemlékezik az életére. A patika padlóján induló és a halálos ágyon, egy álomszerű tapsrenddel véget érő történet fejezetről fejezetre, lineárisan halad előre, a néma főhős fordulatokban gazdag visszaemlékezésében egyre többet tudunk meg róla és a reformkor előtti Magyarországról. Bencsik érdekes technikát használ a valóság és a visszaemlékezés markáns különválasztására: az ominózus délután eseményeit múlt időben meséli el, míg Lavotta visszaemlékezéseit jelen időben írja meg. Ezzel a megoldással érezteti, hogy a hegedűművész az élet-halál közötti mezsgyére lépett, ahol az idő viszonylagos, a jelen csupán illúzió, ami igazán számít, az az apró emlékekből építkező életút.
A klasszikus zenei tudással rendelkező virtuóz hegedűművész, a magyar verbunkos egyik megalkotója tízévesen kerül az öreg Zavadi mesterhez tanulni, hogy hegedűtudását pallérozza. Tőle halljuk a regény olaszosan magyaros kulcsmondatát: „– Bene, fiam, bene, csak baj, hogy nem repüli. Lent jár a földön, pedig kell repülni.” A kis Lavotta később érti meg, mit jelent ez valójában, amikor rá érez, hogy jól zenélni lélekből, nem technikából lehet. Szépen kimunkált jelenet következik néhány oldallal később: miután értesül Zavadi haláláról, a kis Lavotta egy, a Chagall-festmények hangulatát idéző jelenetben búcsúzásképp tesz egy tiszteletkört öreg mesterével a város és a környező táj fölött.
Bencsik szeretettel, humorral, átérzéssel megírt mondatai, párbeszédes jelenetei rendkívül egyszerűek, helyenként olyannyira dísztelenek, hogy inkább naplóbejegyzésként hatnak, semmint alaposan kimunkált regényszövegként. Így egyrészt kikerüli azt a csapdát, amibe sokan beleestek már, amikor dallamokról, a zenélésről próbáltak prózában írni; egyszersmind még őszintébb, emberközelibb és hatásosabb Lavotta története, amely az önmagát kereső ember küzdelmeinek kortalan, általános érvényű példájává válik.
Lavotta János utolsó délutánja egy megható történet arról, hogy az ember igazi művésszé csak az alázat, az önfeladás útján válhat. Ennél még több is: a regényt elolvasva nem csak egy remek tollú kortárs szerző új művével gazdagodunk; Bencsik azt is eléri általa, hogy kíváncsiak legyünk és kutakodni kezdjünk: ki is volt Lavotta János, és főként, szerzeményei megtanítanának-e minket repülni.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.
Petőcz András legújabb, A látogatás emléke című kötete egy személyes hangvételű, több ciklusból álló nagyvárosi napló. A kötet alaphangulatát a prológusnak is beillő A folyó felett, a magasban című vers adja meg, melyben a költő az éjszaka közepén lakása ablakából vizslatja a várost s a Dunát, miközben a folyó mindent elsodró lendületéről, elemi erejéről mereng.