Kudelász Nóbel: Megtanulni repülni

2022. november 03., 08:30

Keveseknek adatott meg, hogy évszázadok, akár ezredek múltán is időszerűek maradjanak, és az sem sokaknak, hogy időről időre újra fölfedezzék életművüket. Kettőből két hegedűművész vallotta be kérdésemre, hogy nem hallott még Lavotta Jánosról, holott intézmények, utcák és egy rangos díj is viseli a legendás zenész nevét. Halála után kétszáz évvel most egy szívvel-lélekkel megírt életrajzi regény is megjelent a méltatlanul kevéssé emlegetett művészről.

Bencsik Gábor történetének szerkezete rendkívül egyszerű: 1820-ban vagyunk Tállyán, a halálosan beteg Lavotta János épp most esett össze a helyi patikában, ahová gyógyszerét kiváltani vánszorgott be. Eszméletét nem veszíti el, az őt aggódva körülvevő barátaival azonban csak tőmondatokban tud kommunikálni; amint állapota romlik, már úgy sem. Időnként magához tér, érzékeli a valóságot, de nem tud – talán nem is akar már – abba visszalépni. Annál mozgalmasabb cselekmény indul el odabent: visszaemlékezik az életére. A patika padlóján induló és a halálos ágyon, egy álomszerű tapsrenddel véget érő történet fejezetről fejezetre, lineárisan halad előre, a néma főhős fordulatokban gazdag visszaemlékezésében egyre többet tudunk meg róla és a reformkor előtti Magyarországról. Bencsik érdekes technikát használ a valóság és a visszaemlékezés markáns különválasztására: az ominózus délután eseményeit múlt időben meséli el, míg Lavotta visszaemlékezéseit jelen időben írja meg. Ezzel a megoldással érezteti, hogy a hegedűművész az élet-halál közötti mezsgyére lépett, ahol az idő viszonylagos, a jelen csupán illúzió, ami igazán számít, az az apró emlékekből építkező életút.

A klasszikus zenei tudással rendelkező virtuóz hegedűművész, a magyar verbunkos egyik megalkotója tízévesen kerül az öreg Zavadi mesterhez tanulni, hogy hegedűtudását pallérozza. Tőle halljuk a regény olaszosan magyaros kulcsmondatát: „– Bene, fiam, bene, csak baj, hogy nem repüli. Lent jár a földön, pedig kell repülni.” A kis Lavotta később érti meg, mit jelent ez valójában, amikor rá érez, hogy jól zenélni lélekből, nem technikából lehet. Szépen kimunkált jelenet következik néhány oldallal később: miután értesül Zavadi haláláról, a kis Lavotta egy, a Chagall-festmények hangulatát idéző jelenetben búcsúzásképp tesz egy tiszteletkört öreg mesterével a város és a környező táj fölött.

Bencsik szeretettel, humorral, átérzéssel megírt mondatai, párbeszédes jelenetei rendkívül egyszerűek, helyenként olyannyira dísztelenek, hogy inkább naplóbejegyzésként hatnak, semmint alaposan kimunkált regényszövegként. Így egyrészt kikerüli azt a csapdát, amibe sokan beleestek már, amikor dallamokról, a zenélésről próbáltak prózában írni; egyszersmind még őszintébb, emberközelibb és hatásosabb Lavotta története, amely az önmagát kereső ember küzdelmeinek kortalan, általános érvényű példájává válik.

Lavotta János utolsó délutánja egy megható történet arról, hogy az ember igazi művésszé csak az alázat, az önfeladás útján válhat. Ennél még több is: a regényt elolvasva nem csak egy remek tollú kortárs szerző új művével gazdagodunk; Bencsik azt is eléri általa, hogy kíváncsiak legyünk és kutakodni kezdjünk: ki is volt Lavotta János, és főként, szerzeményei megtanítanának-e minket repülni.

Bencsik Gábor: Lavotta János utolsó délutánja. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)