Bencsik Gábor történetének szerkezete rendkívül egyszerű: 1820-ban vagyunk Tállyán, a halálosan beteg Lavotta János épp most esett össze a helyi patikában, ahová gyógyszerét kiváltani vánszorgott be. Eszméletét nem veszíti el, az őt aggódva körülvevő barátaival azonban csak tőmondatokban tud kommunikálni; amint állapota romlik, már úgy sem. Időnként magához tér, érzékeli a valóságot, de nem tud – talán nem is akar már – abba visszalépni. Annál mozgalmasabb cselekmény indul el odabent: visszaemlékezik az életére. A patika padlóján induló és a halálos ágyon, egy álomszerű tapsrenddel véget érő történet fejezetről fejezetre, lineárisan halad előre, a néma főhős fordulatokban gazdag visszaemlékezésében egyre többet tudunk meg róla és a reformkor előtti Magyarországról. Bencsik érdekes technikát használ a valóság és a visszaemlékezés markáns különválasztására: az ominózus délután eseményeit múlt időben meséli el, míg Lavotta visszaemlékezéseit jelen időben írja meg. Ezzel a megoldással érezteti, hogy a hegedűművész az élet-halál közötti mezsgyére lépett, ahol az idő viszonylagos, a jelen csupán illúzió, ami igazán számít, az az apró emlékekből építkező életút.
A klasszikus zenei tudással rendelkező virtuóz hegedűművész, a magyar verbunkos egyik megalkotója tízévesen kerül az öreg Zavadi mesterhez tanulni, hogy hegedűtudását pallérozza. Tőle halljuk a regény olaszosan magyaros kulcsmondatát: „– Bene, fiam, bene, csak baj, hogy nem repüli. Lent jár a földön, pedig kell repülni.” A kis Lavotta később érti meg, mit jelent ez valójában, amikor rá érez, hogy jól zenélni lélekből, nem technikából lehet. Szépen kimunkált jelenet következik néhány oldallal később: miután értesül Zavadi haláláról, a kis Lavotta egy, a Chagall-festmények hangulatát idéző jelenetben búcsúzásképp tesz egy tiszteletkört öreg mesterével a város és a környező táj fölött.
Bencsik szeretettel, humorral, átérzéssel megírt mondatai, párbeszédes jelenetei rendkívül egyszerűek, helyenként olyannyira dísztelenek, hogy inkább naplóbejegyzésként hatnak, semmint alaposan kimunkált regényszövegként. Így egyrészt kikerüli azt a csapdát, amibe sokan beleestek már, amikor dallamokról, a zenélésről próbáltak prózában írni; egyszersmind még őszintébb, emberközelibb és hatásosabb Lavotta története, amely az önmagát kereső ember küzdelmeinek kortalan, általános érvényű példájává válik.
Lavotta János utolsó délutánja egy megható történet arról, hogy az ember igazi művésszé csak az alázat, az önfeladás útján válhat. Ennél még több is: a regényt elolvasva nem csak egy remek tollú kortárs szerző új művével gazdagodunk; Bencsik azt is eléri általa, hogy kíváncsiak legyünk és kutakodni kezdjünk: ki is volt Lavotta János, és főként, szerzeményei megtanítanának-e minket repülni.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.