2021. december 16., 10:08
Mitől lesz jó egy magyar film? Erre nyilván lehetetlen objektív választ adni, én mindig két tényezőt figyelek. Hogy mennyire fejez ki az adott mű valamit a magyar lét esszenciájából, és mennyire állja meg a helyét nemzetközi produktumként? Utóbbi talán fejvakarós lehet sokak számára, de roppant fontos, hogy egy magyar fi lm szerte a világon befogadható legyen. Egyedül így tudja érdemben tolmácsolni és reflektorfénybe helyezni a kultúránkat. Mindezek tekintetében talán nem csoda, hogy a 35. életévét nemrégiben betöltő Macskafogó a kedvenc magyar filmem.
Ternovszky Béla rajzfilmje a magyar popkultúra talán legkimagaslóbb, legidézettebb darabja, és nem véletlenül. A macska–egér konfliktus egyetemességét kifogástalanul ülteti át politikai szatírába, megalkotva egy olyan történetet, ami gyerekek és felnőttek számára egyaránt befogadható és szórakoztató. Mindezt Nepp József fantasztikus szövegkönyve, valamint odaadó, karakteres szinkronszínészek egész armadája közvetíti, a végeredmény pedig nemzetünk talán legszínesebb, legfrappánsabb filmművészeti teljesítménye. A kreativitást szinte kaparni lehet a képernyőről, a Warner Bros. klasszikus animációs sorozatait idéző fizikai humortól egészen a rendkívül szuggesztív felnőtt poénokig mindennel találkozhatunk, így pedig garantált, hogy egy egész életen át újra- és újranézhető legyen úgy, hogy mindig adhasson valami újat.
Mindez viszont csak egy különösen látványos és elbűvölő rajzfilmmé tenné. A Macskafogó azonban kifejezetten okos is. Az ábrázolt politikai konfliktust ugyanis egy zseniális húzással megteszi klasszikus kémkalandnak, kvázi megalkotva a magyar James Bondot Nick Grabowsky képében, és nekiugrasztva őt számtalan különc, ám annál emlékezetesebb főgonosznak. A keleteurópai technológia ihlette kütyük és taktikák, a Tom és Jerryt és a 80-as évekbeli akciófilmeket frappánsan ötvöző akciójelenetek egészen egyedi ritmust és hangulatot teremtenek, nem is beszélve az ikonikus patkánykvartettről, akik Hollywood legnépszerűbb filmes bagázsai közt is lazán megállnák a helyüket. A film mindemellett helyszínekben is változatos, egyáltalán nem ragaszkodik a magyarok számára ismerős környezetekhez. Másfél óra leforgása alatt egy kisebb világutazásban lehet részünk, mely során megfordulunk trópusi dzsungelben, óceánon, Japánban (legalábbis annak filmbeli másában) és az amerikai prérin is.
Ami pedig minden nemzetközi kikacsintás és stíluselem ellenére határozottan magyar filmként horgonyozza le a Macskafogót, az a már említett politikai szatíra sajátos ábrázolásmódja. Az ihletet egyértelműen a kommunista rendszer és annak mai napig érezhető kulturális hozományai adták. A macskák hierarchiája, a kudarccal való „megbirkózásuk”, valamint a törvények iránt tanúsított cinikus lazaságuk éppen ezért végig egy Hofi Géza-előadás szellemességét és szemtelenségét kölcsönzik a képsoroknak. Talán ennek köszönhető az, hogy az egerek mellett a macskák is közönségkedvencekké váltak, hiszen minden aljasságuk mellett is lehetetlen nem szeretni esetlenségüket, saját fojtogató rendszerükben való őrlődésüket.
Bizonyos szempontból persze a Macskafogó is a saját korában ragadt. Fiatalabb nézőknek nehéz lesz megbarátkozni a cselekmény kimért sebességével, valamint a szerényebb technikai megoldásokkal. Ám a történet, amit elmesél, ettől függetlenül aktuálisnak hat a mai napig, és annak tekintetében, hogy azóta csak egy igencsak felemás folytatással sikerült korszerűsíteni, talán kimondható, hogy egy olyan filmmel van dolgunk, amit jobb hamisítatlanul meghagyni az utókornak. Remélem, a 70. születésnapján is éppen ennyire vevők leszünk rá!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)
