Hányszor szajkózták a rútak, a tehetségtelenek, a jellemtelenek, a posztmodernek: Petőfi elavult, túlértékelt, istállószagú, pátoszos, gyerekes, és a többi. Nemrég olvastam egy célirányos, minimalista összegzést, miszerint Petőfi a mai popgeneráció számára is tud muníciót szolgáltatni, ráadásul mindenkinek máshogy. Jobban mondva mindenki azt vesz el belőle, ami neki tetszik (még akkor is, ha a saját mondandója hiányát, vagy felettébb furcsa irányát csomagolja be vele), hiszen az ő életműve maga a bőség kosara. És a cikkíró bizonyára még nem is hallotta Szarka Gyula legújabb lemezét, ami az ott felsorolt, egymáshoz képest is nagyon eltérő könnyűzenei alkotásoktól is különbözik.
Hiába, akár százféle stílus és ezerféle harmónia végállomása is lehet egyazon költemény. Hiszen Petőfi egy csoda! Különösen nagy öröm, hogy a zenész, Szarka Gyula, aki ifjúkorom óta egyik kedvencem, szintén belekóstolt Petőfi életművébe. Gyula és Sándor tehát újra egymásra találtak. Nyilván ennek is komoly előzménytörténete van, de soha rosszabb randevút! A közel 40 perces anyag egy Petőfi -versekből ügyesen összeragasztott kompozíció, ahol Gyula a legjobb enyvet használta, ami által a dal új életre kelt és abszolút megáll a saját lábán. Címe: Petőfi dícsérete, amelyben nemcsak a zeneszerző dicséri a nagy költőt, hanem rafináltan, a költő saját maga is. A hangszerelés pedig teljesen mai, persze most ne az aktuális popzenei trendekre gondoljunk, hanem valahol a világzene és a könnyűzene mezsgyéjén vibráló, kifejezetten pozitív töltetű darabra. A refrén szövege nemcsak utal Petőfi aktualitására, hanem követendő példaként is tekint rá: „Csillagod fénylik az ég tetején, / az idő nem számít rég. / Utat mutat! / A bátorságod a fény itt Európa közepén.” Hiszen Petőfi egy csoda! Nem véletlenül egyezik az album és az első szám címe, de a második dal, A tintásüveg is helyet kapott a borítón, nemcsak betűk formájában: a lemezborítón magát az üveget láthatjuk, egy toll (penna) kíséretében, utalva az írásra, a versekre. A tintásüveg keserédessége is tipikusan olyan, ami zeneileg sokféleképpen elképzelhető, értelmezhető. Gyula mókásra vette a „figurát”, s ha az első darabra azt írtam, hogy pozitív töltetű, akkor ez kifejezetten vidám, pajkos. Gyula klasszikus lírája az Álmodva szövegére feszül rá először. A régizenei hatások azonban itt sem olyan autentikusak, mint korábbi szóló darabjaiban, inkább a kétezres évek Ghymes-világához közelítenek. A szaxofon miatt Sting líraibb darabjai is eszembe jutottak. A Falu végén mintha Tinódi Lantos Sebestyén és egy kocsmadal keresztezése lenne, persze a szaxofon megbolondítja kicsit a nótát, a dinamika hűen követi a dalszöveget, amikor az ivócimborák kitáncolják a lelküket, magas hőfokon forr a muzsika is, de amikor értesülnek a beteg anya híréről, a muzsika is elhalkul. A Megy a juhász a szamáron hangszerelése a legautentikusabb, már csak azért is, mert Gyula mesterien húzta rá a költeményt az Az árgyélus kismadár című népdal zenéjére, belekomponálva utóbbi szövegét is, tehát lényegében egy mashupról van szó, ami teljesen természetesnek hat. A fütyörészéssel induló Csokonai kissé Cseh Tamást idézi, mégis az egyik „leggyulásabb” darab az albumon. A Reszket a bokor hagyományosabb darab, de bolíviai indián és kínai motívumokat is kihallok belőle. A szőgyéniek legnagyobb örömére Pató Pál figurája is felelevenedik egy sajátos rondó (vagy inkább boleró?) formájában. Szerelem és bor: nemcsak Sándor, hanem Gyula életében is fontos szavak, s ami a zenét illeti, ismét visszarévedünk a régi időkbe, s „Ha majd derengő ifjuságunk idő jártával odalesz”, pár pohár bor társaságában újra emlékezhetünk fiatalkorunkra. Az A szabadsághoz ünnepélyes zenéje egy rockopera zárásaként is megállná a helyét, és arra készteti a zenehallgatót, hogy újra megnyomja a play gombot. Második nekifutásra máris ismerősek bizonyos szakaszok és a legtöbb refrén, a harmadik hallgatásra pedig „be is érik” a lemez, mint a jó szőlő.
Az anyag hangzása egységes és kiváló, ezt Farnbauer Péternél már megszokhattuk. Szarka Gyula az éneklésen kívül, szokásához híven megszólaltatta gitárját és tökciteráját, továbbá tamburinját is. A régebbi Ghymes felállásból ismert Varga Bori és Jelasity Péter, továbbá Jász András szaxofonoztak, Szokolay Dongó Balázs furulyázott, Varjú Attila djembén és shakeren játszott, Farnbauer Péter a billentyűs hangszereket, az elektromos gitárt és a dobprogramot kezelte. Közreműködött: Csiba Juli (ének, vokál); Dolák-Saly Róbert (ének, vokál); Kisfaludy Zsófia, Szalai Dóra, Savanyú Gergely és Kósa Zsolt (vokál); Tóth Tibor és Holocsi Kati (próza, vokál); továbbá a Marianum Gyerekkórus Orsovics Yvette vezetésével és a nádszegi magyar tannyelvű alapiskola diákjai (Kovács Tamara, Kovács Daniella, Sárkány Hanna és Győri Bence).
A borítókép a kiváló képzőművész, Pomothy László munkája, a borító megtervezése, a grafika és a szerkesztés Máthé Éva feladata volt. Itt jegyzem meg, hogy a CD egy szép letisztult, kihajtható papírtokban van, végül is nincs vele gond, de egy ilyen produkcióhoz talán méltóbb lenne a digipak-megjelenés.
Szarka Gyula: Petőfi dícsérete / A tintásüveg © Szarka Gyula, szerzői kiadás (2022) A CD hossza: 39:39
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Az Osiris Irodalomtörténet – Tanulmányok című sorozat legújabb darabja a 2023 februárjában megjelent Kemény Zsigmond emlékezete című kötet, amely váratlan megjelenésként is meghatározható, mivel az említett irodalomtörténeti sorozat elsősorban olyan szerzőket tárgyal, akiknek a magyar nyelvterületen kultuszuk van. Kemény Zsigmond nem tartozik közéjük, neve sokak számára ismeretlenül cseng, alakjáról megfeledkeztek, szépirodalmi tevékenységét legfeljebb csak az említés szintén tárgyalják a mai irodalomtankönyvek.
Év elején jelent meg Fellinger Károly legújabb, Bumeráng című verseskötete, mely lényegében egy dupla évfordulót hivatott ünnepelni. Ez a költő 60. verseskötete, amelynek apropója egyben 60. születésnapja is. Az ember ennyi idős korára már annyi mindent látott, s olyan élettapasztalattal bír, hogy olykor nehéz azt szavakba önteni, költői képekbe csomagolni. Fellinger Károly pedig feltehetően úgy gondolta, nem is kell bevonni mázzal azt, ami megtörtént, s ami nyilvánvaló. Ez a dolog pedig maga az élet.
Douglas Preston és írótársa, Lincoln Child, akár közösen, akár külön-külön írnak, szem előtt tartják a tudomány kortárs eredményeit, valamint az emberiségnek a tudományba vetett hitét, a felfedezésekre kiterjesztett igényét. Nem csupán a megmagyarázhatatlan dolgok értelmét fürkésző szándékot, hanem például a mesterséges intelligencia gyakorlati felhasználásának módozatai felé irányuló kíváncsiságot is igyekeznek kielégíteni, vagy éppen a részecskegyorsítás elméletén és gyakorlatán át próbálják megismerni a világegyetem keletkezésének módját, ezenfelül többek közt
Nem is lehetne találóbb mottót keresni Szondy-Adorján György új kötetéhez, különösen, hogy a kötetzáró Kedves Barátom című vers Catullus jól ismert sorait idézi emlékezetünkbe: „szeretni vagy inkább gyűlölni”, teszi fel a kérdést Szondy is, sőt, egyik vers erős állítása szerint „amit gyűlölök, azt cselekszem”. Igaz, nem sok kérdéssel találkozunk a kötetben, és különösen nem ilyen direkt módon.
Milyen a jó kortárs kínai novella? Ugyanolyan, mint az európai vagy a dél-amerikai, hiszen az emberek – akikről szól – mindenütt egyformák: együttérzők, a háttérben meghúzódók, az árral sodródók, a sorsukat a saját kezükbe vevők, főnökösködők, önfeláldozók, kegyetlenek, gonoszkodók, ügyeskedők, kárörvendők – a körülményeiktől, élettapasztalataiktól, jellemüktől függően.
Piszke papa furmányos figura, aki önmagáról nem árul el semmit, inkognitóban mesélget. Ha úgy tartja kedve, visszanyúl az állatmesék hagyományához, ugyanakkor történeteiben a mai kort jeleníti meg. Meséinek logikája sajátos, a helyszínük ismeretlen. Nem derül ki, hogy tundra-e vagy tajga, erdő-e vagy mező, hegyvidék vagy tengerpart, az összefüggő történetek ugyanis kicsit itt is játszódnak, meg ott is.
Koncentráció című új kötetében Szálinger Balázs több verset is ír egy sokunk számára kedves irodalmi szereplőnek, Mikes Kelemennek, hogy a korabeli korhangulat révén világítson rá a jelenkori világunk problémáira, főként az elmagányosodásra és az elidegenedésre. Ezekhez a témákhoz Szálinger igazi poétikai nyelvet talál, ami alatt azt értem, hogy a kötet olvasásakor az a rég nem tapasztalt benyomásunk lehet, hogy igazi, klasszikus értelemben vett verseket olvasunk.
A tavalyi évben jelent meg Zalán Tibor József Attila-díjas magyar költő, író, drámaíró legújabb kötete, az Istenek az árokparton, amely egyszerre korrajz és önéletírás, s valahol egyik sem. Az író szerint műfajtalan könyv, egy sajátos vállalkozás, amelyben olyan rövidprózai műfajok és írások kereszteződnek, mint a tárca, az egyperces novella, a lírai önvallomás vagy épp a kisesszé. A kötetbe válogatott szövegek jelentős része a Napút folyóiratban jelent meg, többségükben önéletrajzi ihletésűek, időben pedig közel negyven évet ölelnek fel.
A trilógia harmadik darabjának elkészülte a Janust követő Galeotto után három esztendőt vett igénybe.
Egy, a halálos ágyán az életére visszapillantó ember és király monológjával kezdődik a történet. Már itt látszik, hogy – folytatván a korábbi gyakorlatot – most sincs szó a korabeli nyelvezet használatáról; jelenkorunk nyelvén szól a mű főhőse, ezzel is erősítvén azt az írói szándékot, hogy a történelem gyakran ürügy a jelen igazságainak kimondására. Egy fontos dolgot máris kiemelhetünk: a király magányosságát ebben a végső helyzetben. Egyébként ez az állapot hasonlít ahhoz, ahogy Nagy Lajos királyt